Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-03-29 / 13. szám
XIII. évfolyam. 13. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI ÉS ^osr Vácz, 1891. mározius^ö9. ~ SZÉPIRODALMI HETILAP. UAC KIíÖFIZETKSI ÁRA: negyed évre S frt í>0 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossulh-tér (Gyiirky ház.) SZKIIliUSKTÖSVAi KS KI ADÓHIV ITAL : Vácz, Gasparik-utcza 12. ég. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk visiza. Bérmentetlen leveleket nem fogamink el. IIIRDiyrílNIllt : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. X y i I 1-1 (<• r : sora ...........................................................ÍIO kr Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Alleluja! Alleluja! le dicső égi szó, mely olt hangzónál Jézus sírja felett s visszhangja lettél a íöldreszállt isteni Igének! Isten lelkének örömhangja le, mely behatolsz a föld néma éjjelébe és örvendve hirdeted, hogy az éj elmúlt, a nap felvirradt ébredj, ember az üdv világosságára! Örömtől sugárzó arczczal, rebegő nyelvvel énekelünk téged s neveddel ajkainkon, mint azon szent asszonyok, üdvözöljük a világ Megváltóját. Jeruzsálem izgatottságban mozog. Az utczá- kon kiváncsi tömeg hullámzik. A nagy tanács és a synedrion, a főpapok és a nép vénei mindannyian néma ámulattal tekintenek azon üres sírba, mely Arimathiai József kertjében tárva- nyitva áll, Pilátust és Heródest nyugtalanság fogja el trónjaikon, mert érzik a feltámadás csodájának melegét. Az égi szellemek hirdetik: Feltámadt,‘nincs itt! Jeruzsálem a hitetlenség fátyolával köti be szemeit, de a világ meghódolva borul Jézus meg- dicsőült sírjához s új életet kezd, a cziviliczáczió nemes éleiét, a kereszténység szív- és észneme- sitő fényében. Elérzékenyülve álltunk Jézus születésekor bölcsőjénél, imádattal csókoltuk picziny lábait, de hát a születés a természet általános törvényén alapszik s édes mindnyájunkkal közös. Elámult elménk Jézus páratlan tanításán, a túl világi böl- cseség előtt megsemmisülve omolt szellemünk a porba, szelíd szeretete elragadott: de hát tanítottak ékesen mások is. A csodák előtt, melyeket Jézus tett, hódolva imádtuk istenségének mindenhatóságát, de tettek, bár Isten által, csodákat mások is. A keA „Yáczi Közlöny“ tárczája. Az a törvény. — Elbeszélés — Irta: V-A. ÍRÓ--A. MIHá_Xj“2\ Ott domborul már a jó apa sírja a temetőben a többivel egy sorban. — A résztvevők és a gyászolók hazamentek. A sirások is sietve vakarják le kapáikról a temetői földet, mert megeredt az eső. Csak a megboldogult legifjabb fia, Laczi, nem gondol a hazamenetelre. Nem hiába őt szerette a megboldogult legjobban, de látni való, hogy nem méltatlanra pazarolta atyai szeretetét. Nem tud a sírtól megválni; egyre sir s ölelgeti a keresztet. Nem csoda, hogy úgy szerette apját, mert anyja korán elhalt s igy jobbadán annak keze alatt nőtt fel. Mégis csak sok, a mi sok. Ideje volna hazamenni, mert az idő nem veszi tréfára. Oly csípős szél támadt fel, hogy az eső, a mint leesik, azonnal jéggé fagy. Pedig már is bőrig ázott az a gyerek. A temetőcsősz is sokalja már. Két Ízben is szólit- gatta, hogy ne epeszsze magát, a dolgon úgy sem lehet már segíteni; jobb ha haza megy, mert az ember nem egy napra való. De ennek csak annyi hatása volt, mintha a néma síroknak beszélt volna. Laczi hallatlanra vette a szót. Ö csak egyet tudott, hogy árva, csak egyet látott, a sirhalmot a mely apját takarja. Végre is, mikor látta a csősz, hogy szavának semmi foganatja, Laczit karonfogta s haza vezette. Nem hagyhatja ott elpusztulni. Ideje is volt, mert már úgy is reszkedett minden izében. Alig volt jártányi ereje. A csősz inkább vitte, mint vezette. Otthon a két testvér azt sem mondta a jószivü embernek, jól tette, köszönjük. Mit nekik most Laczi, más dolguk van azoknak. Azon okoskodnak, hogy az osztozkodásnál miként rövidítsék meg egymást. reszt gyalázatos halála, óh ez lölséges! Meghalni hamis vád, gúnykaczaj között, és mégis boldogan, s bocsánattal árasztani el a gyilkosokat : ez már lefegyverzi az embert, s oda kell neki borulnia a kereszt tövéhez, felcsókolnia a földre csurgóit vért, s imádattal átölelnie Jézus vérző lábait, de hát hányán haltak meg Jézuson kívül is az igazságért, ártatlanul! Mindenesetre páratlan vonások ezek s Jézus istenségéi kézzelfoghalólag bizonyítják, de oly tisztán nem bizonyítja isteni voltát semmi, mint feltámadása. Az egyház szemünk elé tárja ma a szent könyvek azon dicső lapjait, melyek örökérvényű belükkel Írják le e tényt. A sír, az üres sír azt súgja nekünk, hogy Jézus feltámadása után a]mi testünk feltámadása következik. Feltámadás! Óh jertek li, kiknek lelke görnyed a fájdalmak súlya alatt, kiknek reménysége álomként vesz el, jertek, halljátok, lesz feltámadás ! A sír rémes sötété, a halál hidegsége ne ijesztgessen tovább! A koporsó előtt az élet lámpája ég, csak őszi hervadás a halál s a feltámadás örök tavasz lesz ! Jertek ti is, kik minden szentet kitéptetek szivetekből s gúnyt szórtok az égre; kik a jog- tiprásnak vagytok hívei! A sír nem ássa el sötét bűneiteket! Reszkessetek, mert lesz feltámadás ! A mai nap győzhetetlen bajnoka, az emberiség buzgó szeretője, az Istenember biztat minket, hogy az ő feltámadását követni fogja a mi feltámadásunk! Alleluja! főgymnáziumunk ügye. Tíz esztendeje már, hogy városunk régi, országszerte hires lyceuma —- mely jó félszázadon át a legszebb virágzásnak örvendett, a szabadságharc/, idején azonban a tanügy nagy kárára s városunk mély fájdalmára megszűnt — néhai Petróezy László czirnzetes kanonok s kartáli plébános bőkezű alapítványa folytán visszaállíttatott, miután előzőleg 1870-ben boldog emlékezetű Peitler Antal József püspök 30,000 forintos alapítványa s városunk hozzájárulása folytán 0 osztályúra emeltetett. Petróezy László volt ama férfiú, ki nemes szive sugallatát követve, az ifjúság vallás-erkölcsös nevelését és ez által édes hazánk szebb és jobb jövőjét elősegíteni óhajtván, 1880. juh 18-án kelt alapító levelével kimondá a „legyen“ szót, s főgymnáziumunk még azon év szeptember havában meg is nyittatott. Városunk örvendve üdvözölte a múzsák uj csarnokát, s folyton féltve őrzi azt, mint egyik drága kincsét. Szándékosan Írjuk, hogy „féltve“ őrzi, mert daczára annak, hogy már tiz év múlt el megnyitása óta, mara- dandósága még most sincs biztosítva, megszilárdítva. Ugyanis az 1883-iki középiskolai törvények s az újabb miniszteri rendeletek számos oly követelménynyel lépnek fel a tanintézetekkel szemben, melyek főgymná- zimunk létesítésekor meg nem voltak, azóta pedig többszörös sürgetés daczára sem voltak ez ideig létrehozhatók ; s üppen ezért nem egyszer komoly aggodalom szállta meg lelkünket gymnáziumunk jövő sorsát illetőleg. Főgymnáziumunk ügye azonban legközelebb, ha a jelekből ítélhetünk, határozottan kedvezőre fordult. Ugyanis múlt vasárnap és hétfőn Klamarih János miniszteri tanácsos és megbízott tárgyalásokat tartott a püspökség, káptalan, a kegyes tani tórend és városunk megbizottjaival, mely tárgyalások döntő eredményre nem vezettek ugyan, de főgymnáziumunk ügyére kedvezőknek mondhatók. A tárgyalások, melyekben a miniszteri megbízotton kívül Jung János apátkanonok, Csdvolszky József kanonok, Jlalmy László főgymn. igazgató, dr. Miltényi A boldogult ugyan mindent rendben hagyott. A végrendeletet megcsinálta annak idején. A két öregebb fiúnak egy-egy városi házat, Laczinak a tanyai épületet s a földekből mindegyiknek egyforma harmadrészt. Szép épület az a tanyai, beválnék a városba is. Csak azért szánta Laczinak, mert az ott született, ott is nőtt fel. Ott van az a sugár nyárfa is, a melyet Laczi születésekor ültetett. No meg igy legalább a Homoki Szabó László néven marad a tanya. Laczi beteg lett. Lázba esett. Az orvos nagyon aggódó arczczal távozott tőle. Jeges borogatást és gondos ápolást sürgetett. Gondos ápolás kell? Kórházba vele mondották a jó testvérek. Ott van jég elég. A költséget kifutja az apai juss. Szegény beteg! csakugyan a kórházba került. 0 ugyan nem tiltakozott ellene, mert azt sem tudta van-e a világon. Testvérei reménykedtek, hogy az ő részén is osztozkodhatnak. Feléje sem mentek a betegnek; majd megüzenik, ha temetésre kell készülni. Kitavaszodott. Az alvó élet ébredezni, pezsdülni kezdett. Laczi, ámbár csonttá aszalta a láz, lassan-lassan erősödni kezdett. A mint annyira volt, hogy botra támaszkodva járni tudott, azonnal búcsút mondott a kórháznak. Kint a tanyáján, a szabad levegőn majd megerősödik. Első útja a temetőbe vitt. Innen aztán egyenesen a tanyának tartott. Tavaszi munka ideje van, testvérei bizonyosan ott vannak. A gyaloglás jól ment. Mikor meglátta messziről a tanya fehérlő falát, futni szeretett volna, hogy minél előbb elmondhassa testvéreinek az örömhírt: nézzétek, itt vagyok, a jó Isten meggyógyított! Mennyire örült annak, Iífogy haza mehet, tulajdonába s ott maradhat... Boldog Isten ! nagy öröm is az, hosszas távoliét után — hazamenni. Hogyne? Mindjárt ott lesz. Ha valaki az udvaron volna, meg ismerné. De csak az öreg Bodri van kint. Csak észrevenné, bizonyosan ráismer. Hogy fog az a szegény állat örülni! — Bodri ne! De nini, bizony nem ismeri meg. Ugatja. Talán az a lelketlen állat is ellene fordult, vagy hogy rövidlátóvá lett öreg napjaira. — Csiba te! Flisz nem a Bodri az. Milyen csúf. Hová lett az a hű állat? Talán eldöglött, vagy a télen farkasok tépték össze. Laczi csak úgy közelíthette meg a tanyát, hogy a kezében lévő bottal folyton védte magát. — Jaj, kivágták a nyárfámat! — sikoltott, mikor a vele egykorú nyárfát kivágva a földre terülve meglátta. Minek tették már ezt? A merre csak nézett, nagy változást és rendetlenséget látott. Hej, nem igy volt ez, mikpr még az apja élt! No de most az övé, majd! . . . Épen az istálóban akar tekinteni, a mikor a kutya ugatására egy idegen asszony lép ki a konyhaajtón. — Kit keres ? — Hol van András és Jóska bátyám. — Micsoda Jóska meg András? Kicsoda maga? — Én kicsoda? . . . maga kicsoda? Ne állja utamat, hadd menjek be. Az ügyetlen cseléd, vagy miféle asszony fogadásán boszankodva nyit be a szobába. . . . Bent csupa ismeretlen arezokat. talál . . . ■—■ Jó emberek, mi ez? Talán nem jó helyt járok, hát nem ez volt az öreg Homoki Szabó László tanyája, kérclé bámulattal. — De az. Talán maga a Laczi fia? hát meggyógyult már? — Az vagyok. Hát bátyáim merre vannak. — Azt bizonynyal meg nem mondhatjuk. Most a városban laknak, mert az egész tanyát mi vettük meg. Talán drágán is; no de mindegy, már megvan. A maga pénze, Laczi öcsém, az árvagyámnál van; minden órában fölveheti. — Mit? hát az én részemet is megvették? Hisz én nem adtam el senkinek. — Eladták a testvérei. Lapunk mai számához fél ivjmelléklet van csatolva,
