Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-03-29 / 13. szám
Gyula kanonok és dr. Frey singer Lajos vettek részt, a szükségeseknek mutatkozó helyiségek felépítésének kérdése, a tanintézet jellege s a tandijak hovaforditása körül forogtak. Egyes függőben maradt kérdések végleges elintézése után, mi valószínűleg néhány hetet fog igénybe venni, újabb tárgyalás leend, mely a tanintézet ügyét véglegesen rendezni fogja. Mi őszintén óhajtjuk, hogy főgymnáziumunk, esetleg áldozatok árán is fönntartassék, mert ezen tanintézetre úgy városunknak, mint vidékének határozottan szüksége van. A miniszteri megbízott, ki püspökünk ő exciájának vendége volt, f. hó 23-án utazott el. CSARNOK. Húsvét vasárnapján. „Feltámadt Krisztus e napon! Alleluja!“ . . . Ha a karácsony úgy hat az ember lelkére, mint -— aesthetikailag szólva — a kellemes, akkor a húsvétiünnep által előidézett érzés a fenséges hatásához hasonlít. Sőt, mert vannak fokozatai a fenségesnek is, a feltámadási nagy ünnep a legfenségesebb. Oly erős benne a lényeg, a lesújtó, a megfélemlítő elem — mely önparányiságunk ösztönszerü érzetével tölt el — hogy, ha keretében nem szintén oly erősen, de kellemesen érintő elemek nem volnának, leverné a lelket. De igy, a mint van, szép a húsvét képe. A mindenható Isten, a ki emberré lett, hogy szenvedjen és meghaljon, megtörte a természetet s mint egy győztes király, dicsőségesen emelkedik ki a szikla- sírból. Az őrök a földre hullanak félelmökben. Ez a kép maga; és ez valóban félelmes. Hanem az a kedves keret, melylyel maga a félelmes kép már előttünk egygyé lett; valóban — szép- tanilag fönségessé teszi. Fölül az öröm, melylyel eltelünk arra gondolva, hogy az Üdvözítő Ígéretét váltotta be, midőn feltámadott. Ez az öröm, melyet a hit igazsága, a remény megvalósulása szül. Alul a tavasz elbűvölő kellemei: fakadó rügy, madárdal, virágillat. Az egyik oldalon a szertartások nagyszerűsége, mely többé-kevésbbé hat mindenkire, a ki csak látja, hallja; a másikon az általános vigadozás, a kisebb húsvéti örömök nagy sokasága. így együtt szemlélve fönséges a húsvét. Hát ki ne várna szívesen húsvét vasárnapját s mikor itt van, ki nem örülne a feltámadás ünnepén, még Ha egyébb nem nyújtana is örömet lelkének, csak az aeslhe- tikum világa! P * * * „Hogy az ember vigadozzon ! Alleluja!“ . . . Feltámadott a hit Istene, a Fiú, a második személy. És azokat, kik addig is hittek, azok hitét meg- erősité; a kételkedőket megtérítette. És nagyhangú és vig volt a boldogan hívők Hallélújah-éneke. Azóta minden évben feltámad, azóta minden hús- vétkor boldogan énekli a hivő : Feltámadott... Alleluja ! Hát akkor mi a különbség köztünk és azok között, kik majdnem kétezer esztendővel ezelőtt örültek a feltámadásnak ? Bizony nem a sok száz esztendő választ el tőlük — bár egyebeknek távoli oka ez lehet — hanem sok más. Sok-sok, minden, a mik mindegyike csaknem oly jelentéktelennek látszik, hogy számba se veszszük. Ők — hogy csak egyet említsek — nem a húsvétet várták; mi pedig azt várjuk. És hogyan várjuk ? Legkevésbbé üt el tőlük a munkásember; a hivő munkásember, a ki minden intenzivebb gondolkozás nélkül, bizonyos izgalommal, valamelyes levertséggel — a mi azonban jóleső érzelem — és az áhítattól elfogadva éli át a nagy hetet, hogy aztán a föltámadáskor annál önzetlenebből adhassa át magát a vallásos örömnek, a lelki kéjnek, mely érzelmet benne a fönséges feltámadási szertartás kelti, igen! ez az érzelem a fenséges psy elvi kai hatása. Az üzlet embereiről ne szóljunk, mert — itt - nem lehet. Ezek üzletünkhöz képest különböző lelki állapottal fogadják a húsvétet. Sokan csak az ünnepet látják benne; és ezek vannak a legtöbben. Nem firtatom, mert nagyon közönséges ez a lelki állapot. Vannak, a kik egyátalában nem várják; hanem úgy fogadják, a mint épen találta őket. Nekik a húsvét vasárnapja sem különb, mint a többi nap. Persze ez általános jellegű vélekedések nem illenek az emberrétegek minden egyedére. Vannak kivételek — majdnem annyian, mint a nem — kivételek. Teszem azt, hogy hogyan várja és hogy fogadja a feltámadási ünnepet az a ficsúr, a ki saját találmányéi húsvéti feeskendezőjével akarja, mert egyébbel nem tudja, meghódítani a gazdag gyáros eladó lányát: azt nagyon könnyéi elképzelni. Neki csak egy kedvező alkalom a húsvét. És hánynak az? A leányoknak — nem a legalsó rétegben — a húsvéti kettős ünnep tükör; — legalább annak gondolják. Hogy ebben látják meg magukat olyannak, a milyenek valóban, az életben. Az ő életkérdésük persze mindig a szerelem; igazán élni csak a „tetszem — tetszik“ — élettel kezdenek. A mi ugyan aesthetikailag igen érdekes, de a húsvét magasztosságába, a feltámadás fönségébe alig illik bele. Hanem hát igy van. Hogy hányán jönnek őt megöntözni és hányán mennek a barátnéjához? Eljön-e Ő? (persze hogy el!) Hanem nem megy-e el máshoz is ? st±>. És az ilyféle töprengések annyira lebilincselik, hogy másra — a mire illenék — nem is igen tud gondolni. Hogy a falusi paraszt lány mit gondol ilyenkor, azt nem tudom elgondolni. (Azt tudom bizonyosan, hogy ő maga nem tudja, — hát hiába kérdezem.) Előtte is a húsvéti ünnepnek csak a második napja számit; természetesen. De hát mi öröm lehet abban, mikor egy csomó bepálinkázott siheder karhatalommal czipeli őt ki a kúthoz, és a rendesen hideg tavaszi reggelen legalább húsz veder vizet ráhúz ? Pedig látszik, hogy örül neki. Pia még csak a szeretője tenné! Hanem mindegyik háznál egyszerre csörtet be a falu összes legénysége; s köszönje meg az a lány, a kit dulakodás közben be nem löknek a kútba, vagy a kinek különös véletlenből nem törik be a fejét a rocskával. Azt tudom, hogy a zagyvaparti jászlányok azt szeretnék jobban, ha húsvétkor még mindig erősen állna a jég a Zagyván. Mert náluk az a szokás, hogy a legények (!) le.viszik a lányt a Zagyvához és — húsvéti öntözködés czimén — addig mártogatják a folyóba, mig csak haldokolni nem kezd. Akkor aztán eleresztik. . . Sok bolondot, elkövet az ember a szokás ürügye alatt; meg azért, mert nem szeret gondolkozni. * * * „Hála legyen az Istennek !“J Hallod ? Te tudós! Feltámadott a hit Istene ! Hadd most a bölcselkedést, ne akarj most tudni ! Higyj! A hit Istene legyőzte a te öröktörvényedet, a természetet. Itt a bizonyság. Hát ne theorizálj ! Neki a hit Istene nem imponál. Miért nem az Atya, az erő Istene támadt fel ? Vagy a harmadik személy, a tudás Istene? Miért nem ez váltott meg a földi életnek — a productiv szellem életének — hogy feltámadása fényével megvilágította volna ezt az irtóz- tató káoszt, a mit tudománynak hívnak ? — kérdi a modern tudós és a helyett, hogy a Feltámadottat dicsőítené, visszabújik sötét odújába s komoran keresi a világosságot. A feleletet nem hallgatja meg ! Igaz, hogy úgyis hiába argumentálnánk ellene. Hiába mondanám neki, hogy, hiszen bár a tudásért, de nem a tudással hívta ki az első ember maga ellen az Istent ; hanem azzal, hogy nem hitt az Istennek, a ki ráparancsolt, és hitt a sátánnak, a ki csábította. Azért bukott el az ember, mert elhitte azt, a mit emberileg hinnie nem lehetett. Elbukott. De az Isten jó. A hit Istene, kit megtagadott, lejött hozzá, és hogy kézzelfoghatóvá tegye magát, felemelte az elesett embert. Aztán szüntelenül hinni tanította. Akkor, és mikor feltámadott. Hanem hát: hinni annyi, mint nem tudni, — mondja a tudós. (S ki nem tudós ma, a ki Írni olvasni tud?) Előtte a hit végtelen oczeánja egy mellékes fogalom, mely legföljebb arra való, hogy obser- válja, vájjon tömörül-e? Lesz-c belőle csak egy akko- rácska szilárd test is, mint egy szemernyi só? Mert ez a só, ez a szilárd parányiság, már tudás; mig cseppjei vannak, addig csak Hit, ha oczeánnyi is. És összeha- sonlithatatlanul kevesebbet, semmit sem ér a mellett a kis tudás, a só-parány mellett . . . Es keres, kutat tovább a tudásért. Csak még egy lépés, csak még egy szikra hiányzik és világos lesz minden. És az az egyetlen szikra nincs sehol, sehol. — Segíts hát ördög! — és a sátán nevetve segíti visszafelé; csakhogy a Feltámadottnak ne liigyjen. _ Nem örül ő ma sem, húsvét vasárnapján. Mit neki a profán tömeg szokása, ha az ő esze nem fogadja be ! . . . Sok bolondot elkövet az ember, mikor elfelejti, hogy ember. ... Pedig — emlékszel Luczifer ! — magad fakadtál ki az ember ellen, „a ki sárból, napsugárból összegyúrva, tudásrá törpe és vakságra nagy,“ hát minek háborgatod most is, a legszebb ünnepen? Újra meg akarod bánni, hogy emberrel kezdtél nagyot? B. N. Felhívás előfizetésre. * Jelen számunk utolsó lévén ez évnegyedben, bátorkodunk felhívni tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetése lejárt, hogy azt minél előbb megújítani szíveskedjenek. A »Váczi Közlöny« előfizetési ára, helyben a házhoz hordással, vagy vidékre postán küldéssel évnegyedre......................1 frt 50 kr. Helybeli előfizetőink a lapkihordónál a nyugta átvétele mellett, a vidékiek pedig posta- utalvány utján eszközölhetik legczélszerübben az előfizetéseket. Egyúttal hátrálékos előfizetőinket kérjük,hogy tartozásaikat mielőbb kiegyenlíteni szíveskedjenek. A „Váczi Közlöny“ szerkesztősége és kiadó- hivatala. — Ki engedte meg nekik?-— A törvény, szép öcsém, a törvény. — A törvény ? . . . lehetetlen! (Szegény fiú, kár volt úgy haza igyekezni.) Jóllehet esteledett s marasztalták is, de nem maradt ott éjszakára. Neki mennie kell, hegy minél előbb beszélhessen testvéreivel. Könyes szemekkel indult vissza. * * * Testvérei nem nagyon látszottak neki örülni. Közönyösen adták elő: minthogy ők ketten eladták saját reszöket, — a törvény értelmében, a melyjjnem engedi a kisebb földbirtok szétdarabolását, el kelletUadni azövétis. Laczi, bizva ügyének igazságában, járta a bíróságokat. Hasztalan volt. Mindenütt elutasították, mert a törvény — törvény ! Még azzal is fenyegettek, hogyha sokat alkalmatlankodik, becsukják. De hasztalan magyarázták neki a törvényt, csak nem tudott megnyugodni. Újra és újra követelte jussát. Azt mondták rá, hogy megháborodott, s orvosi vélemény alapján Budapestre vitték. Néhány év múlva visszaküldték. Miért? Miért? Azért-e, mert látták, hogy nincsen semmi baja, vagy hogy talán elfogyott a tanya ára, nem lehet tudni. Testvérei nem fogadták be. Alamizsna kenyéren élt. Végtelen szánandóan néz ki vásott, feslett — valamikor finom — posztóruhájában. Sötét szemeiben még sötétebb szomorúság ül. Lehetetlen nem szánakozni rajta. Talán mégis igaza lehetett az orvosnak, hogy meg van háborodva, mert mikor alamizsnát kérni házról- házra jár, a Miatyánkot csak addig rendesen: jöjjön el a te országod, utána egyre hajtja: „ Jöjjön el a te országod; jöjjön el a le igazságod11 ... Bölcsőtől a sírig. — Rajz. — Irta: iDorcsáils: Dezső. Mikor még bölcsőben voll, rámondták, hogy bizony ennek sem lesz soha jó élete. Miért? Azt éppen nem mondták meg, kiviláglott az már a gyermek viselkedéséből. Együtt jártam Kukái Menyhérttel. Az egész osztályban egyetértés uralkodott, s ha ez néha megbomlott, azt Menyhértnek köszönhettük. Mindig nagyobbnak és felsőbbnek tartotta magát, mint mi voltunk. Ha kimentünk labdázni, ő is eljött, de a világért sem elegyedett volna közénk, hanem távolról nézett bennünket. — Menyhért, gyere ide játszani, kiáltott rá egyikmásik. — Veletek nem játszom, mondá — nem vagytok hozzám valók, s inkább elfutott, mintsem hozzánk csatlakozott volna. Egyenesen haza szaladt és otlbon elpanaszolta apjának, hogy mi kényszeríteni akarjuk a velünk való játszásra.- Ne is menj közéjök, felelt az apa, Le csak tanulj és miniszter lesz belőled; én fogom azt kivinni idősebb Kukái Menyhért! így beszélt az apa fiának s az lett a következménye, hogy soha sem jött felénk és soha sem beszélt velünk . . . ... Az iskolai évek lassankint leperegtek, az érettségivel teljesen befejeztük középiskolai pályafutásunkat. Fiúk tiz év múlva itt ebben a városban találkozunk, — szóltam, midőn elbúcsúztunk. Menyhért elfordult tőlem. Nekem nagyobb ambiczióim vannak, mint nek- tek, tiz év múlva nem is beszélek veletek, akkor már miniszter lesz belőlem és elment a nélkül, hogy egy „Adjon Isten“-t mondott volna. * * * Tiz év hamar elmúlik azoknak, kik komoly munkában töltik az időt. Tiz év múlva láttam Menyhértet, mikor a találkozásra eljöttem. Mindnyájan összegyűltünk. Egy rongyos alak is sürgölődött körülöttünk, ki megszólított: — Jó napot uram, nem ismer? én vagyok Kukái Menyhért. — Na fiú hát te nem vagy még miniszter ? kérdém tréfálva, ő egy sarokba vont és terveiről beszélgetett: — Miniszter nem leszek, nem is lehetek, nincs protekezió, hanem nagy terveim vannak. — No csak ki vele ! — Nagyszerű gőzmalmot fogok építtetni, most keresek hozzá részvényeseket. Te is aláírhatnál vagy tiz részvényt, hallom, jó állásod van. — Orvos vagyok K-ban. — Jó, de csak van-e pénzed ? Kérlek gyönyörű gyár lesz az, ötven kőre fog dolgozni, nem bánod meg, ha befektetsz egy kis összeget, azt en mondom, én!! és úgy verte mellét, mintha reklám-dob lenne az. — Ha én aláírok ötven részvényt (mert úgy lesz) — folytatá, akkor te is bátran megteheted. Ugye rá állsz? és nem is várva feleletet folytatá: — Hanem apropós, nincs nálad tiz forint, tudod, most meg vagyok szorul, ez egy kis előleg legyen arra a tiz részvényre. Hisz értesz engem ugye? Ha akarsz bővebb felvilágositást a malomról, adhatok: az épület négy emeletes lesz, egy fiatal barátom, különben építész vállalkozik felépítésére. Az egész vidéket magunkhoz fogjuk vonzani, itt fog minden ember őröltetni. Gyönyörű, pompás lesz az! Azután . . .- Kérlek elég. Igaz, igaz, én sem érek rá, részvényeseket kell szereznem. Sajnálom, nem lehetek jelen a banketten, mert mellesleg szólva nagyon jó szónok vagyok, no de majd meghalljátok, akkor, midőn a malom fel virágozására ürítem poharam . . . Sajnálom, nagyon sietnem kell. Szervusz! Kitartás és türelem! Ezeket már ajtón kívül mondta a villogó szemű kis emberke. — Ki volt ez ? kérdek többen tőlem. — Kukái Menyhért. Ahá a nagy férfiú ! (igy hívtuk őt az iskolában.) és mosolyogva távoztak el mellőlem. Másnap aztán eljött a kis ember. — Nem megy, semmiképen sem megy. Nem hallgatnak rám. A részvényeket nem Írják alá. Le kell
