Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-11-01 / 44. szám
Váoz, 1891. november SZÉPIRODALMI HETILAP. KI.OFIZiyrKNR .4SI 4: negyed évre 0 fit 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossulh-tér (Gyiirky ház.) ttXKI&KHNXTOSK«.; BdS Hl .41MHII Y.VTA I, : Vácz, Gaaparik-utcz'a 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk viszza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. ilíSSIH/niSIlli : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. IV y i 5 l-té r : sora ...........................................................ftO kr Bélyegilletclc minden beiktatásnál SO kr. Halottak estéje. Nagy gyengeségünk nekünk a feledés. Elfeledjük gyermekkorunk tiszta érzelmeit, gyön- | ?éd barátságait. Elmosódik lelkűnkben még olyan ! érzelem is, mely hevité szivünket egykoron. Az j dő feledtet el mindent velünk. A közbelépő ! dő mindennapias keze kitépi szivünkből a legkedvesebb emlékeket is, letörli csakhamar szemeinkről még a legforróbb könyűt is. Ott állunk a haldokló ágya mellett . . . szivünk remegve dobog . . . Ajkainkhoz szó- | áljuk haldoklónk lázas kezét, föléje hajolunk, is hévvel megcsókoljuk hideg ajkait és ezt súg- uk neki: »Nem, nem feledlek el soha! Lelkem óbban lesz veled összeforrva, mint valaha!« Ő ■eánk mereszti üvegesedé szemeit, remény támad zaklatott bensőjében, az elválás könnyebbé válik neki e biztatásra s megkönnyebbülve szülik meg szive dobogni . . . Múlnak napok, he- ek, évek . . . Már csak néha villan fel emléke )ensőnkben s azután . . . azután . . . jön a fe- edés. Mily borzasztó, mily sivár való ez! A \ szív édes emlékeinek átka, a szeretet lánczá- lak összezúzója a feledés! Gyengeségünk segélyére ime siet a szent raliás hordozója az egyház. Ünnepet rendez a íoltaknak, a szeretet világát meggyujtja a sirok elett, rózsákat tűz a halottak jéghideg keblére, virágokat hint a feledés füvével benőtt sírokra is iparkodik feléleszteni keblünkben az alvó emlékezetet. És mi elmegyünk az elfeledett sirhoz. A nindennapiság dermedtségéből felrázza szivünket az egyház, velőtrázó hangon énekli a De rrofunclis-1 s mi odaborulunk ezalatt azon el- íagyott sirhoz és megerednek könyeink. Ott ä „Yáczi Közlöny“ tárczája. Temetőben. Kihalt a név . . . szegény a sír ! . . . A fű, s a szép virág helyét. Mely illatot, s reményt lehelt, A dérre fagy, s a hó lepék. Szegény halott a sírodon Fiad helyett bagoly huhog, S a roskadó kereszt előLt Imák helyett a szél suhog. Ne szólj ! ne szólj ! ne zúgd felém ! Ne kérdd’ atyám: miért? miért? Elég nekem a fájdalom ! Ez ostoroz a bűnömért. Ha kis virágot ültetek, Ha hantodon imádkozom. Remény helyett a köny beszél, S elérőbe áll a fájdalom ! Ha álmodom, ha ébredek, S a játszi kedv beszél, cseveg, Szivembe száll a fájdalom, S lesújt öröm, s remény között ! De bármi vész ha sújtson is ! Ha minden átka, rám zudul : Tied vagyok, s imádkozom, Ha rnegvirad, ha alkonyul ! . . . Lovászy Nándor. Séta a temetőben. Temetőben sirhalmok közt Járok, kelek elmerengve. Mennyi élet, mennyi remény, Lett ide már eltemetve. Lassankint le szál az este Elterülnek már az árnyak Mennék haza, minek menjek Hiszen otthon úgy se várnak. nyugszik e sir mélyén az a kedves halott, kit a haldokló órában fájdalomtól roskadozva csókoltunk — visszaidézzük halhatatlan szellemét s megbánva feledésünket szivünknek uj hevével kezdjük e szent estén szeretni, siratni ismét. Üdvözölve légy te szent est, holtak vigasza, élőknek orvosa! Te megvigasztalod a holtak lelkeit, kik epednek könyeink, imáink után, me- j lyek magasztos homályában szállnak az égbe I fel; te megorvoslod a mi szivünket is, mely feledni kezdé azoknak emlékét, kik valamikor boldogitottak minket. Csendességed, megható vi- í lágod a fájdalom balzsamát önti reá. Az anya újra öleli ájuldozva megholt kisdedét, az atya zokogva karolja át elporladt gyermekét. A hitves arezra borul a czipruslomb alatt, mely eltemetett boldogságának helyét jelzi s a gyermek az ő árvaságában könyek között csókolja szüleinek sirporát . , . De ki látná végét azon ezer és ezer érzelem festésének, melyet te elevenítesz fel, halottak magasztos estéje! Ela szivünk olyan volna, mint a puszta, kiszáradt föld, ha nem lobogna benne a szent hit tüze, a túlvilágban, a lélek halhatatlanságában való hitérzet, ma a temetőben kellene mindennek abban a sivár színben fellobbania. mert ma kedves halottjaink sírjai, az egyház intő szava, a kegyelet gyöngéd tényei, a gyertyák és a virágok azt súgják nekünk: Ember, te halhatatlan vagy! Kutasd szivednek legbensőbb redőjét, megholt atyád, anyád, hitvesed, gyermeked, testvéred szellemére kérlek, kiket oly nagyon szerettél, s az a legbensőbb redő, az a természetfeletti módon beléd oltott szent hit le fog győzni minden akadályt. Te ennek hatása alatt nem állsz majd hidegen a sir felett, Jobb itt nekem bolyonganom A temető s az én lelkem Megértik ők szépen egymást Megvigasztal sokszor engem. Minden fűszál, minden kereszt Elsuhanó susogó szél — — Még a kisded sirhalma is »Csendről, nyugalomról beszél.« (Bignió E.) Még is volt egy halhatatlan emlékű ember a ki azt mondta : „Hidd, a holt nyugalomnál többet ér az élő szenvedés.“ Már most kinek higyjünk, annak a láng lelkű embernek-e, a ki többre becsüli a szenvedést, vagy azon embereknek, a kik a szenvedés elől a halálba rohannak önkényt, a halált óhajtják? Az élet keresztjét megadó türelemmel felvonszolni a Golgothára emberi sorsunk, de hát mig felvonszolta Jézus Krisztus a magáét, nem leroskadt-e alatta? pedig ő Isten volt! Minő csoda hát, ha mi gyönge emberek összeomlónk, összetörünk a teher alatt idő előtt! Csend van körültem, a temető csendje, e csend nekem jól esik. Élő lényt nem lát szemem, itt kihalt világ van, ez a halál kertje, az egyenlőség birodalma; csupán az a tudat kisér, hogy a talpalatnyi föld, melyen állok, embert fedez. Embert a ki eljutott a Golgothára, a ki elvette jutalmát, avagy büntetését, mert: Az Ítélő biró előtt Minden ember számolni fog Elmondja mi jót, rosszat tett Tetteire mi volt az ok. ügy méretik mindenkinek, Mint a hogy ő mére másnak Fenn maradni nem lesz szabad Egyetlen egy tartozásnak. Temető csak ez a. hely, a hol vagyok, a hol állok? ki meri állítani? Az utszéli korcsma, melyben betyárok duhajkodnak; a fényes paloták vigadótermei, melyekben alszik az erény, csillog a bűn; a komédiás bódéja, melyben sipkás bohócz két garasért kínálja vastag tréfáit; ki mondja, meg, nem nyugosznak-e halott felett? hanem térdeidre esve forró könyek között, csókolod meg megholtadnak sírkeresztjét, s ennek kapcsán lelkednek legmagasztosabb tényét teljesíted : az imádkozást. A holtakért való ima megnemesiti lelkünket, megszenteli szivünket, fogékonyakká tesz minket Isten szeretetére s elhunyt kedveseinknek lelkeit megvigasztalja, megsegíti. Szent vagy Uram, sirok Istene szent vagy; élet és halál örök nagy Istene szent! Egyházad ünnepet rendez a holtaknak, életet önt az enyészetbe, a sir setéte felett fényt gyújt szellemi kezével, hogy mi szegény halandók belássuk, hogy a lent porladó test, az örök élettel fog kezel. Könyeink között megvigasztal minket a halottak csendes estéje s a fénylő gyertyák ott a sírokon mintha mondanák : »Feltámadás ! . . . jertek halljátok e szavat, Kiknek fájó lelke görnyed kínok alatt ; Kik az erény miatt terhelvék kereszttel, Kiknek reménysége mint álom veszett el Jertek, halljátok, ez legyen vigasztalás, Százszor boldogok ti, hisz lesz feltámadás ! Kiket a sir éje, a halál hidege Ijesztő rém gyanánt kétségig kergete ; Jertek, halljátok, és merítsetek erőt, Élet lámpája ég a koporsó előtt. A halál nem halál, csak őszi hervadás, A sir csak tél s tavasz lesz a feltámadás !« P. Dunapartunk. Alig rövid ideje, hogy a vaskorlát elkészült, már is városunk atyái a Dunavédfal folytatólagos kiépítését tervezik, s reméljük, hogy nemsokára az erre utazó közönség csodálkozását fogja kifejezni ezen korszakot alkotó mű felett. A mint értesültünk, a Dunavédfal körülbelül 240 méter hosszú lesz, s a jelenlegi lejárótól a fegyházig Alattok mélyen a föld ölében, nem nyugosznak-e keserves kényekkel elsiratott halottak ? Ez az élet szatírája. Ha egyik dévajkodva kaczag ott, a hol a másik pár évvel ezelőtt jajgatva sirt, hogy szive meghasadt. Könnyen felejt az ember: feledni a legkönnyebb, és azért a legtöbb ember elsajátítja ezt a tudományt, nem gondol vele, mindent elfeledni szabad-e, lehet-e? Pár évvel ezelőtt egy óriási jaj nyilalta át a hazát, és a hova ez a jaj elhatott, felszáradtak a könnyek, vér fakadt helyette szemből, szívből. Ki mit birt, nő vagy férfi, azt ragadta kezébe, ölni az ellenséget, becsületünk, szabadságunk, hazánk, ellenét. De ez pár évvel ez előtt volt — már is elfeledték sokan, vagy a legtöbben, vagy lehet, már csak mint egy erkölcsi mesét mondja el egy vén nagyapó térdén játszó unokájának: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan nagy jaj, hogy azt még itt Váczon is meghallották ; mindenkinek megfájult. a szive tőle, a hős lelkű leányok, asszonyok sem maradtak az utolsók. Feláldozták első sorban fiaikat, kedvenczeiket, féra jeiket, vagyonukat, ékszereiket, mindenöket a haza megmentésére, és midőn ez sem volt elég, a ki birt- testi-lelki erővel, szúró-vágó eszközt vett kezébe, a ki nem győzte karddal, más móddal igyekezett segíteni, akkor, midőn elhangzott: „veszélyben a haza!“ Vérben fürdött a nap, örömtől pirultan feküdt le, mert győztek a hősök, elhullottak sokan, még sem sírtak a honleányok, hiszen az édes hazáért haltak meg kedveseik, április 10-én. De haj! a jaj csak nem némult el — küzdeni kellett tovább, és midőn a második csatát vívtak az oroszszal, terítve volt hőseink hullájával a csatamező; ott feküdtek a hős honvédek, nyitott szemmel néztek a náluknál is halványabb napra, nyílt sebükben a vér nem boszuért kiáltott, csak kegyeletért esdett. Nem esdett sokáig, nem esdett hiába! A hős anyák, leányok, nők, letörölték a pótolhatlan veszteség feletti könyűiket, gyászruhát öltöttek, kimentek a csatamezőre, felkereste kiki a magáét, eltemették őket egy közös sírba; s midőn már lehetett, midőn már szabad