Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-11-01 / 44. szám
fog terjedni, s lépcsők fognak az alsó partra levezetni. Az anyag tekintetében még határozott megállapodásra nem jutottak, azonban ed dig a betont tartották legczél- szerübbnek. A pénzügyi bizottság a Dunavédfal építése tárgyában már Wünsch Róberttel, ki csatornáinkat építi, érintkezésbe lépett, s ki késznek nyilatkozót! a munkát elvállalni. A költségvetés tervezete szerint 39 ezer frtba kerülne, ebből 29 ezer frt a védfal építésére és 10 ezer írt pedig föld munkálatokra esnék. A lejáró 28 lépcsőből állana s a mostani kibővit- tetnék, s a fegyház-utczával is a közlekedés megköny- nyitése végett is építtetnék egy uj lejáró. A lépcsőket a vállalkozó nézete szerint beljebb kezdenék mint a mostani Dunavédfal, a jelenlegi viz állásnak megfelelőleg. A részletes költségvetés és tervezetet Wünsch Róbert már elkészítette, s a polgármesternek átadta, s a helyszínén Reiser Béla dr. és Freysinger Lajos közben- jötte mellett a felméréseket is eszközölte. Mielőtt az építkezés foganatosíttatnék a polgár- mester és a pénzügyi bizottság szakértőket fog meghallgatni a beton tartósságára és el len tál ló képességére nézve. A pénzügyi bizottság a költségvetésben jelzett árt túl magasnak véli, s reméli, hogy az építkezés jutányosabban lesz eszközöltethető. A pénzügyi bizottság újabb értekezletet tart e tárgyban, mielőtt az ügy végleges eldöntés végett a városi közgyűlés elé kerülne. Millenniumi szobrok, képek és monográfiák. E napokban említette fel egyik napi lapunk, hogy a honfoglalás ezeréves megünneplésének kérdésével, Mednyánszky Alajos báró, a kiváló történeti ró, már mintegy hetven év előtt foglalkozott. E tárgyban irt s reánk, fájdalom, csak csonkán maradt levelének minden egyes során az igazi kegyelet s a valódi hazafias érzület ömledez. Mednyánszky az ezeréves ünnepélyt főképpen az által akarta megülni, hogy látható jelekben mutassa be dicső múltúnkat, kiváló alkotási! művészi szobrokban és képekben óhajtva bemutatni történelmünk kimagasló nevezetes férfiait. A magyar Duna mindkét partját történeti vonatkozású szobrokkal akarta elárasztani Dévénytől kezdve egészen Zimonyig. A szobrok, tervezete szerint, olyképpen lettek volna elhelyezve, hogy nagy királyaink és jeleseink éppen oly pontokra jutottak volna, hova különben is a történelem fényes lapjai sorakoztatják. Szobortervezeteinek felsorolása nagyon érdekes, térszüke miatt azonban, legalább ez alkalommal, mellőznünk kell. Csak például hozzuk föl, hogy Pozsonynál a búvár Zuár, Győrnél Pálffy Miklós. Esztergomnál a költő Balassa, Visegrádnál Nagy Lajos, Vácznál a mogyoródi csata emlékére Szent László, Budapestnél egyebek között Szilágyi Mihály, a rákosi vezér, mig a Duna további mentén Szapáry Péter, Festetich György, Széchenyi György, Tomory Pál, a két Zrínyi, a szigetvári Leonidás és a költő, Kapisztrán János, Hunyady László, Savoyai Jenő s végül.Zimonynál Hunyady János szobrai álltak volna. Második terve egy nagy nemzeti képtár felállítása volt, melyben nádoraink s hazánk jelesebbjei foglaltak volna helyet a történeti eseményeket megörökítő képek mellett. Szép tervei és nagy eszméi bizonyára sokat fogvolt, sírkövet állítottak, ráírták azt az egy szót „Honvédek“. — Csak egy szót, és ezen egy szó millió köny- nyeket, egekre síró bánatot, ezrekre szóló reményt, ezrekre szóló ifjú életet, ezrekre szóló boldogságot temetett magába mindörökre el. —- — — — Itt állok áhítattal a néma kő előtt imádkozom - lassan elmosódnak a betűk szemem elől, kany-fátyol takarja-e előlem el, vagy tán est homály száll alá? De mi? felelevenednek a betűk ! minő fény! minő láng borítja be? A hősök lelkei keltek-e ki sírjukból, s kápráztatják szemem? Vagy a vértanúi dicsfény vakít. ? Mig védelmezem szemem, hárító kezem akácz tüske szúrja meg, feljajdulok — Olt hát a hősök sírja felett csak tüske terem! Ezt érdemeltétek honfiak! . . . Hős anyák, hol vagytok ? fiatok számára nincs virág, nincs koszorú? . . . Nők, kiknek férjei, hozzá tartozói a közös sírban aluszszák a vértanú halálát, ti merre vagytok? Elfeledve a gyász, elfeledve a hős, más férfi boldogít? . . . Leányok, kiknek testvérei, jegyesei, kedvenczei meghaltak a honért, nektek se jut eszetekbe, hogy a föld, melyen most élitek szép korotok, a honvédek vére árán tartatott meg ! . . . Hol vagytok! Mind, mind elpusztultatok, ti is meghaltatok ! Nincs senki az unokák között., a kinek egy virágja volna a hősök sírjára? A honvédek vérrózsákkal hintették be a haza szent földjét, nem kímélték, gazdagon hullatták rá, nem sajnálták, volt bőven, mert mindegyiknek szivében gazdagon virult a hazaszerelet virága. Es most ez a szent föld az ő számukra egy szál virágot sem terem ! Most az áldozatot nem rettegő hősök jutalma nem egyéb, mint elhagyott rideg sir - hatalmas, de jéghideg kő oszlop áll felette, sugár alakja tüskék között mered az ég felé. Ónként, eszembe jutnak nagy költőnk szavai: »Gyors enyészettel forog a jelenlét A dicső lierost örök éj borítja, Büszke márványon kihal a csodált név, S fű lepi sírját.« lalkoztatták a tudós történészt s ha feledésbe nem mentek volna, hazai festészetünk és szobrászatunk is még virágzóbb lendületnek indulhatott volna. Eszméit azonban érdemes még most is föleleveniteni s ha fölelcvoiíitettük, azt hiszszük, hog}- sok helyen, kellő lelkesítés mellett, egy vagy más részben még foganatba is mehetnének. A jeles történész egyebek között arra számított, hogy a még élő családok lefogják festetni nádor-őseiket, s hogy a főbb családok megküldik jelesebb őseik arcz- képeit a képtár számára. Számított a mindenkor áldozatkész főpapságra, nemkülönben a vármegyékre is így például számított arra, hogy a sajói és mohácsi vésznapokat ábrázoló képek lefsstetésére Borsod, illetőleg Baranya vármegyék vállalkoznának. Szóval a nemes bárónak eszméi megvalósításához már határozottan körvonalozott tervei voltak, s ezeket felújítani s részben foganositani most már a mi feladatunk. Az ezeréves jubileum megünnepléséhez mindenféle terveket hoznak fel, de egyik sem gyakorlatibb, mint Mednyánszky báró röviden vázolt tervezete. Még egy van, a mivel szintén méltóan ünnepelhetjük meg ezeréves fenállásunkat. Ezek az úgynevezett monográfiák, melyeket egyes I vármegyék és városok lelkes közönsége ad ki a hon- j foglalás ezredik évfordulójának emlékünnepére. Ily monográfiáktól nemcsak azt követeljük meg, | hogy szakszerű tudományos mű legyen, hanem egyszersmind népszerű olvasmány is, mely tudományos buvárlat eredményeit oly modorban tárgyalja, melyet mindenki megértsen. Ily monográfiák Írása és szerkesztése már több | helyen megindult s a munka serényen folyik mindenfelé, hogy az ezeréves jubileumra készen legyen. Do sok helyt még e téren sem indult meg a mozgalom. Pedig még mostan sem késő, mert hiszen 1895 évig még teljes három évünk van. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy egy nagy monográfia alapos és kifogástalan megírásához a három évet nagy időnek tartanánk, sőt ellenkezőleg, igen kevésnek, de mégis elégnek arra nézve, hogy azt egyesült erővel többen Írják meg. Az egyes vármegyékben fenlévő történelmi és régészeti társulatok a szakszerű tervezettel bizonyára szívesen szolgálnak s ha a beosztás kész, azon szellemi munkások felhasználása mellett, kik a megfelelő téren működnek, a monográfia a még rendelkezésre álló idő alatt, el is készülhet. A monográfiának földrajzi részeit öten-hatan is írhatják. Más-más tol! dolgozhatja fel a népességi adatokat, faj, nyelv, vallás és foglalkozás szerint. Az ásvány-, növény- és állatvilágot szintén többen ismertethetik, s a termelési ágakkal is többen foglalkozhatnak. A múlt és jelen politikai és közigazgatási felosztásának kifejtését is többen oszthatják fel maguk között. A történelmi részt korszakok szerint felosztva, önérthetőleg is többen írhatják. Arról meg éppen szólanunk sem kell, hogy a műveltségtörténelmi fejezeteket egészen önnállólag és egymástól függetlenül írhatjuk meg. A földművelés-, ipar- és kereskedelem, építkezések, népviselet, úthálózatok, vasutak és a többi megannyi önálló, külön-külön feldolgozható s tárgyalható fejezeteket képeznek. A szellemi kultúrával foglalkozó résznél éppen igy vagyunk. Az egyes vallásfelekezetek fejlődésének fejtegetése eléggé igénybe vehet egy-egy szakavatott tollat, s hasonlóképpen a nép-, közép- és szakoktatás ecsetelése is szétosztható, a kulturális és emberbaráti intézmények, társulatok, gyűjtemények, könyvtárak tudomány, művészet, irodálom, Igen, igaz, tüske, moha, száraz avar benőtte, befödte a hazáért meghalt hősök sírját — s a mint elfödte, úgy elfeledte a „hálás utókor.“ — Szegény honvédek! meghaltatok, eltemettek, elfeledtek, az unokák, a hős anyák korcs ivadékai. Ezért lángoltak hát fel a hetük, ez fáj a holtaknak, nehéz felettük az a kő, a vas piramis, a szeretet jele nélkül. Jól esik másfelé tekinteném, nyíló virágok között gyönyörű sirhalmok, elborítva koszorúkkal, a szeretet ott mosolyog minden virág kelyhén, az egész sir olyan mint egy ábrándos gondolat, a levegő meleg illatos felette, hogyne volna könnyű a hant neki — tehát van virág — nem halt ki a szívből a szeretet. Kié lehet, ki nyugodhat alatta, ki lehet a jeles, mi érdeme lehetett, művész, költő, hős, hogy annyian szórják sírjára a szeretet, a visszaemlékezés jelét, a virágokat? Mosolyogva kaptam választ — jó fiúk, — vig- czimborák, kitűnő tánezosok, nagy udvarlók voltak. Igaz a csatamezőn csak halált lehet aratni, és sebhelyeket, de szivet, szeretetet, elismerést — táncz- teremben stb, hízelgő, kétszínű, gyakran ostoba, léha bókokkal! Szegény honvédek, minek kötöttetek kardot, miért buzgólkodtátok a haza megmentésén, miért sorakoztatok az ágyúgolyó elé, mért nem öltöttek inkább frakkot, kezetekbe séta pálezát, fejetekbe csákó helyett czilindert mért nem tettetek, gomblyukba rózsát mért nem tűztetek? A szentszabadság szava helyett mért nem hordott ajkatok léha üres beszédet? Látjátok dicsőült lelkek?! látjátok? akkor most a ti sírotok is meg lenne koszoruzva, a ti sírotokon is virulna a szeretet szép virága. Menjünk tovább, hogy is mondja Madách: „Ne bántsd a nőt, bűne a koré, mely szülte őt, stb“ . . . Itt is virág borit egy sirhalmot, fit is a szeretet keze teszi széppé a halál rideg munkáját. Szeretni és meghalni — kínos. — Szeretni és eltemetni boldogságunkat — még kínosabb. Szeretni és tudni, ' hogy nem marad más nekünk, mint az a sirdomb - legkínosabb. Kínjában mit téliét a szív, mini virágot festészet és a többi fejezetenkint találhat hivatott szellemi erőre. A monográfiák ezen hézagosán ismertetett beosz- lását és részeit csak azért hoztuk fel, hogy kimutassuk, hogy ezek egyesült erővel, többek közreműködésével is létrehozhatók. Szükség esetében akár husz-harmincz szakember és iró is neki foghat, csak a szerkesztő bizottság álljon olyan szellemi táborból, amelynek rostáján keresztül hulljon mind, ami nem a monográfiába való, vagy nem állja ki a legszigorúbb kritikát. Csak azért ismertettük e rövid beosztást, hogy megmutassuk mikép a „viribus unitis“ alkalmazása mellett még mostan sem késő, ha vármegyéink s városaink megindítják a mozgalmat monográfiáik megírása és szerkesztéséhez. Csak meg kell alakítani a közgyűléseknek minél- előbb a monográfiái bizottságot, s ha lelkes férfiak veszik kezükbe az ügyet, a munka gyorsan megindulhat minden irányban. A mi a költséget illeti, meg van az is, a 15 — 20,000 frt, mibe ily monográfia kerülhet, azon mérsékelt, talán csak csekély törtben kifejezhető pót adóban találja fedezetét, melyet kulturális czimen minden vármegye, minden törvényhatóság jogosítva van megszavazni és kivetni. Ezeréves fennálásunk ünnepét szebben, méltóbban meg nem ünnepelhetjük, mint az által, ha a képzőművészetek alkotásai mellett, monográfiákat' hagyunk az utókorra. Corydon. C S A R N O K. Egy fiatal elbeszélő.- »Borús napok.« Elbeszélések: Irta Varga Mihály. Budapest. 1891. Irodalmi metropolisunk irói körei előtt újonnan felfedezett fiatal elbeszélőről diszszerálva egy vidéki lapban, bizonyára nagyon válságos dolog. Válságos kivált ma, midőn a politikai és művészeti élet mintájára az irodalmi működés pezsgését is fővárosunkban kell keresnünk, melynek nivellirozására a vidéken itt-ott felbukkanó tehetségek karöl töt t működése sem elégséges. Pedig a lap, melyben egy uj elbeszélőről emlékezünk, vidéki, s maga az elbeszélő is azon a gyalogösvényen jár, mely az alföldi síkság csendes természetű városainak egyike, és nem az irodalmi metropolis felé kígyózik. — Mind ebből azonban csak az következik, hogy a főváros íróin kívül is akad még e szép hazában ember, aki erre a névre érdemes épp úgy, amint a műkertész gondozása alatt nevekedő kerti virágoknak is akadnak társaik, völgy ölében, hegyszakadékokban, bársonyos mezőn s az úti porban egyaránt. Mert hát ma is szin- arany igazság a római költő szavai: „Beatus file, qui procul negotiis“, mert hát ma is felfakadhat a mélységes érzelem nemcsak a főváros légköréhez szokott írók I szivében, hanem a falusi magány csöndjében élősködő ! poetikus ember lelkében is. Ezt is, amazt is megérinti időnként azoknak az eseményeknek a szárnylebbenése, : melyek nyoma sok ideig ott marad a kedélybe vésve, 1 mint viaszban a bele vésett jegy alakja. Azt hiszem, eléggé érthetően fejeztem ki magamat ! arra nézve, hogy megértessem: mennyire nem indoko- : lattan dolog, szóvá tenni vidéki lapokban is az irodalom újabb alakjainak dolgait, legkivált akkor, ha ez irói nemzedék egyik-másik tagja pályafutását éppen vidéki lapokban kezdte meg. Varga szintén azok közé az Íróink közé tartozik, a kik az első repüléssel vidéki lapokban próbálkoznak meg. Éppen a „ Váczi Közlöny“ volt az, ' ültet a sirhalomra. s könyeivel öntözi, bánatával ápolja. Kié lehet ez a sir? — — — Egy német generálmajor!! — — Eleset. ápril 10-én 1849-ben! Magyarnők tudtok-e még pirulni, ha elfelejtettetek, gyertek ki e sirhoz s megtanuljátok újra! Egy német generális utóda az eleset hős sírját, mily szeretettel veszi körül — ápolja az idegen földön. Ébredjetek magyar lányok, hiszen lehetetlen, megvan mondva, igazoljátok, váltsátok be a költő szavát: »Csak sast nemzenek a sasok S nem szül gyáva nyulat Núbia párdueza.« Mik éta Béláné. Egy szegény fiú története. Kis falunk csendes viskói közt volt egy csinosabb kinézésű cserépzsindelyes házikó is. Bokrosi Miska bátyám lakott benne, a ki nem csekély vagyona mellett fényes udvartartást vitt, s azok a csillogó termek hl- zony nem egyszer láttak fényesebbnél fényesebb társaságot. Volt dinom-dánom derűre, borúra, s ha az a jó háziasszony megintette egypárszor a nemes nemze- tes uramat, volt mit hallania, s ezután csak azért is elhívta a falu vályogvető czigányait, hogy végig muzsikáltassa velük az egész éjszakát. — A sok mulatságnak a vége aztán az lett, hogy az öreg hamarosan elpatkolt, az uzsorások pedig betették lábukat a csillogó termekbe, s a szegény asszonynak és Gyurka fiának, ki már a jogi pályát fényes sikerrel elvégezte, kiadták az utat, hogy most már nincs mit keresniök a faluban, s elmehetnek Isten hírével! — Hiába könyörgött. a szegény asszony; hiába sírta végig azt a végtelen hosszú, néma folyosót; Nem volt egy árva lélek, a ki panaszát meghallgatta volna.- El a nagy világba! — Kiállt.ották utána. Van ott hely a ti számotokra is, s majd csak akad valami jó bolond, a ki gondotokat viseli. A szegény Gyurka gyerek megfogta édes anyja karját, s vitte oda, hol ő már régi ismerősként szerepül. Belelepitelte egy csendes, szerény kis kunyhóba,
