Váczi Közlöny, 1890 (12. évfolyam, 1-51. szám)
1890-03-23 / 12. szám
XII. évfolyam. 12. szám. Váoz, 1890. márczius 23. FHoííxelésü ára : évnegyedre ..........................1 frt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) Hirdetések: Nyilt-tér: a legolcsóbban eszközöltetnek sora ..........................30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál . 30 kr. A szerkesztősét) és kiadóhivatal czimzete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők) Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Egy jótékony egylet. A »Páli szent-Vincze Egylet« ma délelőtt |U órakor tartja évi rendes közgyűlését a kath. leányiskola nagytermében. Két év folyt le ezen jótékony egylet keletkezése óta, s úgy látjuk, hogy immár nemcsak létezik, hanem hogy hivatását is a lehető leghelyesebben tölti be. Az egylet czélja mindnyájunk előtt ismeretes. Minden jótékony egyesületnek czélja : a szegények segélyezése ; a szerint azonban, a mint a szegénység más és másféle alakban jelentkezik, az egyletek szervezetei is különfélék. Ha már most a szegénység körülményei egyezők, úgy tagadásba nem vehető, hogy azon intézmény tölti be leghelyesebben hivatását, mely a körülményeknek legmegfelelőbb módon nyújt segélyt. A segélyezés módjai sokfélék. Legkényelmesebb s legkevesebb bajlódással jár a pénzbeli segélynyújtás: csakhogy legtöbb visszaélésre is nyújt alkalmat. Nem minden szegény tudja a pénzt használni, némelyik meg éppenséggel nem úgy használja fel, a mint az adakozó óhajtaná, példákat nem is említve. Némely szegény kezében a pénz nem segítség, hanem valóságos veszedelem, így tehát kétségtelenül óhajtandó, hogy a segélyezés módozatai is helyesek legyenek, vagyis hogy ott és oly segélyezés alkalmaztassák, a hol és a milyen szükséges és helyes. S ezen nagyfontosságu szempontok a többnyire hamarosan eszközölt pénzbeli segélyezéseknél alig vétetnek figyelembe, s következésképen (kivált a szórványos és kisebb pénzbeli alamizsnánál) gyakran olyanok is hozzá jutnak, kik arra érdemetlenek, s oly czélokra használják, melyek nem dicséretesek, s ezt ellenőrizni is teljes lehetetlenség. Mindazáltal, habár kétségtelen, hogy az ily alamizsnák jórésze czéltévesz- tetten megy veszendőbe, a jótékonyság ilyetén gyakorlását óhajtandó lenne ugyan szabályozni, de teljesen beszüntetni sohasem lehet. Ezen kérdés megoldása a koldúsügy rendezésével kapcsolatos. Vannak jótékony intézmények, melyek rendszeres pénzbeli segélyben részesítenek egyes, bizonyos formalitások megtartásával felvett szegényeket. A segélyezés ezen módja szintén kevés bajlódással jár, s ha méltók iránt gyakoroltatik, elég helyesnek látszik. Azonban a segély helyes felhasználásának ellenőrzése itt is sok nehézségbe ütközik. A sz. Vincze Egylet a segélyezést egészen más módon eszközli. Készpénzbeli segélyezést csak kivételesen, kisebb mennyiségben s csak olyanoknak nyújt, kiknél a segélylyel való visszaélésnek még lehetősége is ki van zárva. Azokat pedig kiket feleséggel, fűtővel stb.) folytonos segélyezésben részesít, szigorú vizsgálat alá veszi, házi körülményeiket, családi viszonyaikat, kereset-forrásukat stb. tagjai által vizsgáltatja meg, a folytonos ellenőrzést egyik vagy másik egyleti tagra bízván. így aztán bizonyos, hogy a segélyt méltatlan nem élvezi, mert ha arra méltatlanná lesz, vagy körülményei kedvezőbbekre változnak, az élvezett segély tőle elvonatván, méltónak adatik. immár két éve, hogy a nevezett egylet ezen üdvös ténykedését városunkban (sok bajlódással de dicséretes önfeláldozással) végzi. Ismeretes előttünk működése s a segélyezésnek ily módszeréi csak helyeslésünkkel kísérhetjük. Miért is, midőn a nevezett jótékony egyletről e helyütt megemlékeztünk, rövid sorainkat nem zárhatjuk be alkalmasabban, mint ha ezen egyletet, mely sokszoros csapásokkal meglátogatott városunk szegényeinek ily alkalmas módon nyújtja a szükséges segélyt, városunk m. t. közönségének figyelmébe s.pártfogásába ajánljuk. Márczius tizenötödike. Mint már jeleztük, az idén szokatlan fény nyel ünnepelte meg városunk hazafias közönsége Márczius Idusát. A váczvidéki egyetemi ifjak állottak a nemes mozgalom élére és egyesülve a műkedvelők dalegyesületével oly magasztos, oly lélekemelő ünnepélyt rendeztek, hogy még városunkban praecedense nem volt. Körülbelül 4 óra tájban indult meg az ifjúság, a dalegyesület, a kath. legényegylet és ipartársulat a Városház-térről nemzeti lobogók alatt a Rákóczy-induló és a l Kossuth-dal hangjai mellett. A szobornál volt az egész város apraja-nagyja, talán még a betegek sem maradtak otthon. Az impozáns tömeg összehozásában jelentékeny szerepet játszott a gyönyörű tavaszi nap is, mely márczius 15-én felragyogott. Lapunk múlt számában már leírtuk röviden az ünnepély lefolyását most tehát csak az A 1 p á r i Lajos által elmondott szép, eszmékben gazdag beszéd közlésére szorítkozunk. A nagyhatású szónoklat szó szerint igy hangzott: Tisztelt Gyülekezet! Ünnepelni jöttünk. Félretettük a mindennapi élet terhes gondjait, kimozdultunk a körből, melybe hivatásunk rendelt, kijöttünk ide, e vérrel felszentelt halomra, hogy félredobva magunktól a röget, melyhez anyagi létünk kötve van, lelkünk az emlékezet szárnyain visszaszáljon abba a mesés világba, melynek fénye, káprázata túléli az idők időit. E ragyogó kornak hajnala azon nap, melynek el nem múló emlékezetét ünnepeljük ma — márcz. 15-ikén. — Mint a nap, midőn már leküzclte az éj szellemeit és széttépte a fátyolt, mely a tájra borult, egyszerre tűzkorona gyanánt előtör a hegyek mögül, s bearanyozva mindent, világosságot áraszt szét, úgy tűnt fel nemzeti létünk hosszú éjszakája után márcz. 15-ike, egy sötét múlt temetője, egy szebb jövő záloga. Sötét reménytelen éj nehezedett nemzetünkre. Mély és nyomasztó álom zsibbasztá meg a haza tagjait. Nem világított a remény egyetlen csillaga sem. A világ azt hitte, hogy már nem is vagyunk. Elfeledtek bennünket. A letűnt századok dicsőségét lepecsételte a történelem. Több lapja nem volt már számunkra. Ki is törődnék egy haldokló, maroknyi néppel? Feladtuk a régi erkölcsöket, feladtuk nyelvünket, feladtunk mindent, mindent, ami nemzetté tehet egy fajt. Rokon, barát nélkül feküdt a nemzet a ravatalon ezer ellenség között. Akik ébresztgették a tetszhalottat, azokat üldözte barát és ellenség ... De egyszer mintha megmozdult volna a halott, mintha visszatért volna régi életereje, mintha megdobbant volna a szive. Nem volt még meghalva! Nem! az a tündöklő mult, a világot beragyogó üstökös nem hullhatott alá a. föld porába. Csak eltűnt, hogy századok múltán annál nagyobb fénynyel tündökölve ragadja bámulatra az átalakult világot. A szabadság lehellete végig lebegett egész Európán. A febr. forradalom lángjai szikráikat Récsig szórták. Az ős császári várost láz fogta el — kiütött a forradalom, mely a hatalom polczáról elsöpörte Metternichet, a gyűlölt uralom személyesitőjét. A bécsi események hire lángra lobbantá nálunk is a hamu alatt égő tüzet. Az ifjúság rajongó lelkesedéssel állott az uj mozgalom élére s Petőfi gyújtó szózata felveté a lánczait lehányó népnek a kérdést, hogy : „Rabok legyünk-e, vagy szabadok?“ és a növekvő áradat rá zúgta a szent esküt, hogy: „Rabok tovább nem leszünk!“ A végtelen hosszúnak tetsző elnyomatás után végre tehát felébredt a nemzet önérzete; felderült a legszebb hajnal — s az egyetértés és lelkesedés megteremtő márczius Idusát, a legdicsőbb napot, melyet nem véres betűkkel vésett Klió az el nem múlás ér- czébe. A közös halsors, a közös vágyak, a közös eszmék testvérré tettek minden embert. Egy jelszó lelke- sitett csak mindenfelé: a szabadság! melynek illata mámora betöltött mindent. A főváros lakosságát a szent őrjöngés egy neme fogta el, midőn végre széttéphette a lelánczolt Tytánnak, a sajtónak bilincseit. Ha láttátok volna azt a siró, kaczagó, ölelkező árt, mely, mint a hegytetőről legördülő hógomoly pillanatról-pillanatra nőtt, ha hallottátok volna f mily mámorosán éneklé ezer meg ezer hang a szabadsajté, a szabad gondolat első szülöttét, ha éreztétek volna azt a szavakkal le nem irható lelkesedést s ha hallottátok volna azt az egetverő helyeslő tengermorajt, mely a 12. pont felolvasása után keletkezők, akkor nem szállhatna szivetekbe soha a kétségbeesés e nemzet fölött. E napon mutatta meg a magyar, hogy mire képes vér nélkül békében, ha egy test, egy lélek mindenki. Szabad, egyenlő, testvér lett minden polgár. A múlt századok rozzant gerendáit megrázta és aztán ledönté az egész alkotmányt az uj idők vihara. Annak az emlékezetes esőnek ózona belopózott a lélekbe s mámoros lett tőle a világ. A sajtó szabad lett. A nép nem volt többé állat, mely csak a jármot húzni van hivatva, felemelte őt emberi jogaiba maga a nemesség. Ledőltek a válaszfalak ember és ember között, egyenlő polgár lett mindenki a törvény előtt. E nap a szabadság, egyenlőség, testvériség három egységének születésnapja. Márczius 15-ike helyreütötte a századok mulasztásait, s tette mindezt az egyetértés . . . e napon nem dúlt pártviszály a hazában. Ezért is jó olykor visszatekinteni e nagy napra. Ezért ünnepiünk e nap; ezért jöttünk ide, hogy egy fájó sóhajt, egy röpke hálaimát küldjünk fel a magyarok Istenéhez azokért a névtelen hősökért is, kik a márcziusi eszmékért feláldozták életüket, vérüket, hogy a kegyelet mécsét felgyújtsuk a nagy sír fölött, melyben áldásthozó hamvaik alusszák örök álmukat. Ők lerótták kötelességüket a közös anya iránt. Vérükkel pecsételték meg a kor eszméinek igazságát. Vérük volt a harmat, mely az utókor számára nagyra növelé eszméiket. Ejtsünk tehát egy könyet értétek is dicső honvédek! az öröm könnye lesz ez, mert ti elértétek a legfőbb boldogságot, mely halandónak osztályrészül juthat, ti meghalhattatok a hazáért, az igazságért. A hála könnye lesz ez, mert a ti éltetek árán lettünk szabadok, egyenlők, testvérek. T. Polgártársak! Ez az ünnep a nemzeté. A nemzet féltve őrzött kincse. A ti megjelenéstek érzelmeitek záloga. Jele annak, hogy a múlt dicsőségnek magva nem esett sziklatalajra; a ti megjelenéstek s az emlékezet ünneplése mindenfelé a hármas bérez honában örömmel töltik el a hazája sorsán aggódó honfit, hogy a nemes példa nem hagyott érintetlenül minket sem. Lelkesedésünk bizonysága, hogy mi is megtudnánk halni a hazáért, ha az enyészet fenyegetné létét. A lelkűnkben élő öröm meg azt mondja, hogy élni is tudunk a honért. A dicsőséges, vérrel szentelt zászlót örökségül mi vettük át. A mi kötelességünk e zászlót szenny nélkül megőrizni, a mi kötelességünk a rája irt háromegy eszmét fennen hirdetni, terjeszteni s a mi kötelességünk leend, ha a hnza java úgy kívánja, e zászló alatt küzdve elvérezni, hogy beteljesedjék a költő szava: „Csak sast nemzenek a sasok!“ A lelkesült éljenzés után, mely a beszédet követé, Gegus Dániel j. h. lépett a lépcsőzetre s Bajza: „Apotheosis “-át szavalta el ismert, kedves csengésű hangjával élénk figyelem és nagy hatás között. Még Pichler Győző szólt a közönséghez és az egyetemi ifjakhoz a budapesti tud. és műegyetemi olvasókör nevében. Lelkes szavaira újra felhangzott a lelkesedés hangja. Végül a dalegyesület Liebe : „Emlékezés“-ét énekelte el s újra megindult a népáradat s most már az egész tömegben felhangzott a Kossuth-nóta. A városháztéren még Kecskés polgártársunk lépett a nemzetőr-zászló alá s egyszerű, de meleg hangon mondott köszönetét az ifjúságnak, mire aztán lassankint szétoszlott a népáradat is. Az ünnepélyt 140 teritékü bankett követte, mely lelkesült hangulatban egész a korai liajnai órákig tartott. Az első felköszöntőt Iványos Kálmán mondotta Ő felségére a királyra és a királynéra. Vörös Károly a márcziusi eszmék megteremtőjére, Kossuth Lajosra emelte poharát. Mindkét felköszöntést perczekig tartó, meg-megujuló éljenzés követte, s Reiser Béla indítványára üdvözlő sürgönyt küldött az ünneplő társaság a legnagyobb magyarhoz. Ezután Dr. Freysinger Lajos emelkedett fel s eszmékben gazdag beszédében a három márcziusi eszme közül arra ürité poharát, melytől ma távolabb állunk, mint valaha, az egyenlőségre. Morlin Zsigmond a „vácz-vidéki egyetemi ifjak köre“ nevében a polgárság és az ifjúság közti egyetértésre. Geguss Dániel szép beszédben a szabadsajtóra, Dr. Gsányi János az ifjúságra, Kurdy Bálint a haza függetlenségére, Pichler Győző az önálló magyasságra, Gaál
