Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1889-10-27 / 43. szám
XI. évfolyam. 43. szám. Vácz, 1889. o Előii/.otési sírji: évnegyedre ..........................1 frt 50 lcr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület.)---i------------------------------------------------------------------- ----------------m-----------------------Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilt-tér: sora ..........................30 kr Bélyeg illeték minden beiktatásnál . 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők) Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. A dunai kőfal mizériái. A dunai kőfalnak örvendetesen fejlődött ügyét csirájától kezdve feszült figyelemmel kisértük. Nem kerülték ki figyelmünket a közreműködő tényezők, még az oly jelentéktelennek látszó „lógósok11 sem. Hogy mind ez ideig még sem szóllottunk ezen korszakalkotó munkálatok érdeméhez, ennek oka az, hogy annál alaposabb és tárgyilagosabb bírálat alá vehessük most a dédelgetett újszülöttet. Korántsem ez élünk e sorok által azok érdeméből levonni, a kik a dunai kőfal kiépitésének meg meg-ujult '■ eszméjét magukévá tették és a megtestesülés útjára terelték. Mert tették azt akár önzetlenül, akár a keresett dicsőség kedvéért: annyit mindenesetre megérdemelnek, hogy működésüket méltányoljuk. De nézzük az éremnek másik oldalát, a kivitelt : és akkor nem kerülheti ki figyelmünket azon irratio- nalis eszközök cgynémelyike, melyeket az intézők jóra irányult tervük dicsőséges effektuálásához felhasználtak, lit oly dilemával állunk szemközt, melyet az ügy javára betudni még akkor sem volnánk hajlandók, ha a konkrét tapasztalatok nem volnának oly szomorúak, mint a minőnek valójában. Már maga azon körülmény, hogy a jó ügyért teljes mértékben lelkesült bizottság addig húzta-lialasztotta a munkálatok megkezdését, hogy a természet elemei is ellene esküdtek az egész terv normális kivitelének; és ez oly megbocsáthatlan botlás, mely csak érzékeny anyagi áldozatok árán tehető jóvá és ha a Duna egyre áradna (— a mi tőle bizony kitelhet! —) akkor úgy sem lesz az idén felső kőfalunk. S mi képezte tulajdonképen a húza-vona alapját, hogy a kőfal építését ily későn kezdték? Korántsem azon akadály, hogy a Duna vízállása magas volt, hanem azon elhamarkodottság, melylyel a bizottság a kivitel módozatai korai eljárt. Mit csináltak azok a jó urak az Esztergomból toborzott jóhiszemű vállalkozóval ? ......... A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Temetőben. Bolyogok a sírok, között, Hogy őket föllelem. S íme! Olt ők ... . Való dolog? Avagy csak képzelem ? Szólitgatom, hogy szóljanak, De választ nem kapok. Pedig most is fülembe cseng Rég elhangzott szavok. Eléjök tárva karjaim, Hogy őket ölelem : A mohos sir fakeresztjén Akad meg a kezem. E sírkereszt vigasztal és Szivemnek nyugtot ád : Benn’ látom a viszontlátás S jobb élet zálogát. Rogart. Egy kun város történetéből. Tudva levő dolog, hogy I. Lipót abszolút kormánya elzálogosította a német lovagrendnek a jászkunságot lG98-ban. Ütszázhetvenháromezerkilenszáz forint volt a roppant zálogösszeg. Hogy mint keseredett el a jászkúnság, tanúskodnak a hátra maradt iratok, s hogy mennyi nyomornak lett ez megteremtője a jászkúnságban — csak az egek tudják, más senki. A nép elkeseredett s katonái elbúsultan úgy har- czoltak, mint a pénzzel megfizetett zsoldosok. Hol a lelkesülés, hol maradt az a szent buzdító érzület? Hja, kiket barom módra elzálogosítanak, attól ne várjon senki lelkesülést. Védé a hazát e nép, ezer számra hullott a csatatéren a kún, de most miért menne vakul a veszély, a halál torkába? Hiszen földjére, házára s fejére zálogot vettek s ha ki nem fizetik — kapnak más gazdát. Szomorú sor volt az, egy sötét pont, nem, egy sötét, gyászos lap Magyarország történetében. A vezetéssel megbízott bizottság minden egyes tagja magának óhajtván a dicsőség márvány tábláját megszerezni, egyik is, másik is a saját észjárása szerint disponál, de mindegyik persze : pleno titulo. Innen datálódik az a bábeli chaosz, melynek a rakpart betöltéséhez szükségelt földtömeg előteremtése az okozója. Egyik a „ezédula ház“ melletti domb elhordását, a másik a „dézsmqház“ helyén maradt földrakás eltávolítását, a harmadik — nagy bölcsen —- a lóvásártér emelkeclettebb részének felhasználását javasolja ; sőt legutóbb a sörház Dunára néző kertfalát is áttörték csak azért, hogy a mögötte felhalmozott földet szintén a védfal betöltéséhez felhasználják. A bizottság vak buzgalmában még tovább megy és elhordatja a „sas-utczá“-ból egy kert kerítésének támpontjául szolgált dombot is csakhogy közelről és olcsón (?) lehessen a védfal gyomrát betömni. Most még az volna hátra, hogy erre a „nemes“ czélra a székesegyháztér hátsó dombja is eltüntettessék. übi ratio ? Mindezt persze el lehetett volna kerülni, ha a bizottság nem játszsza a „Iíübele Balázs11 szerepét és tovább tekint az orra hegyénél. Volt idő, pedig még nem is oly régen, hogy egy villatulajdonos részére a város önként ajánlotta fel és pediglen ingyen a lőház melletti föld clhordhatását. Most mennyit takaríthatnánk meg vele, ha ez a föld még a városé lett volna? Vagy nem lett-e volna észszerűbb a „lágyasi“ földet is inkább erre a czélra felhasználni? De hiába az már a mi végzetünk, hogy mindig későn ébredünk öntudatra: és sajnos, hogy mindennek az a szegény adózó nép iszsza meg a levét, a melynek jövedelmi forrását megette a fdloxéra. Nagyon tévednek azok a jó urak, ha azon jelentékeny összeget, melylyel a védfal költségvetését túllépték, az aclózó polgárokból vélik kipréselni. A mtilt század negyvenes éveiből merítem történetem s ezt előre bocsá.jtom azért, nehogy össze tévesztést tegyen valaki a mai Laczházával. Ott van Laczháza a keskeny Dunaág mellett, házai ott vannak elszórtan építve a folyó meneteles partján. Átellenében a Csepel szigeten van a kevert ajkú lakossággal zsúfolásig megtömött Ráczkevi község. Van ott magyar, német, rácz, horvát — de mindenféle s Laczháza felül a kis Dunaágon keresztül lófej várakon közlekedik a szigeten túli lakossággal. (Mi féle hid volt ez, nem tudni, csak a neve maradt fenn.) Zárkózott nép volt a kún nép minden más ajkú néptől. Hagyta városán békével keresztül menni, tán segített is rajta ügyes-bajos dolgában, de közelebbi ismeretséget, vagy pláne rokonságot nem vállalt volna a világért sem. Szabados István volt történetünk idején a főbíró Laczházán. Alacsony köpezös termetű, indulatos, hirtelen haragú ember, de mint az ilyenek általában, hamar bé- külő volt. A város gazdagsága messze földön tudva levő dolog volt. Mint minden jó biró, úgy Szabados is legörömes- tebb lakott nappali óráiban a városházánál, hol mindig akadt egy kis elintézni való dolga. A városháza oda nézett véggel a kis folyóra, melynek ablakából gyönyörű kilátás nyílt a folyóra s a szigetre. Szemben a szigeten volt Sztojnits Juon háza, kinek jó nagy birtoka volt. ügy intézé a sors, hogy a szerb ajkúnak egy takaros szemre való leánya, a kún bírónak meg egy szép derék fia volt. Mi a legtermészetesebb, a magyarul tudó leánynyal a kún fiú kacsalódott s megtörtént az a dolog, mi nagyon is gyakori volt már akkor is, hogy az apák véleményeivel nem igen törődött a két fiatal; félre vetettek minden előítéletet, elvetettek magoktól minden kun s nem kún vélekedést s bele szerettek egymásba, még pedig a legkomolyabban. Nem tudta azt senki, csak az a lófejvárhid, hogy mennyiszer találkoztak hol a szigeten, hol a kun par- ton. De, hiszen ez néma volt s a titok maradt titoknak . . ; A negyvenkét százalékos-pótadó oly súlyos teherként nehezedik az adózók vállaira, mely máris jóval túlszárnyalja erejüket. A húr tehát annyira túlfeszített, hogy már gyengébb érintésre is rombolva pattanhat széjjel azok táborába, a kiket márványtábla után áhítozó ambitiójuk az észszerüség határain túl ragad. A közvélemény által osztott nézetünk szerint, kár volt oly nagyra terjesztett munkába fogni csak azért, hogy egyesek a dicsőség babérkoszorújának árnyékából önérzettel tekinthessenek széjjel. Elég lett volna az idén az alsó rakpart kiépítése, a felső maradhatott volna talán a jövőre. De hiába, nagyon rakáson lehetett a megtakarított pénz és azt minden áron szélnek kellett ereszteni, nehogy megbüzliödjék. Hogy mire vezet az ilyen gazdálkodás, azt az előzmények után fölösleges bővebben magyarázni. Mit törődnek azok a jó urak azzal, ha újabb 60,000 forintos kölcsönfelvétele válik is szükségessé ? Előttük — úgy látszik — csak egy czél lebeg: a rég megálmodott márványtábla — a többit vigye a fránya ! Uraim, be a kulcscsal! Dicsőség icle, dicsőség oda: addig nyújtózkodjunk, a meddig a takaró ér! Gazdasági jövőnk. Azok a gazdasági kiállítások, a melyeket az ország különböző részén évről-évre. a gazdasági egyesületek rendeznek, mint már egyizben kifejtettük, csak részben szolgálnak a helyi érdekek istápolására, s a nagyobb haszon mindig ‘az idegen kiállítók javára esik, akik gyári portékájukkal jó vásárt csinálnak a kiállítási piaczon. Csudálatos, hogy a gépgyári kiállítások valóságos kultuszszá nőtték ki magukat s minden egyéb iparczikk mellőzésével kizárólag a gazdasági gépipar czikkek kapnak helyet a „pavillonokban“. Nagy hó esett a földre, majd fenékig fagyott a kis Dunaág s a gazdák, mert látták, hogy a hideg jól kiadja a mérgét, meg a felhők is jól leadják terhüket., a havat, reméltek jó termést, jövendöltek egyiptomi aratást. Február hó utolja felé futott szét a közeli falvak-, városokban a hir, Ráczkevibe nemsokára nagy mulatságot adnak. Készült a mulatságra a környék összes valamire való lányos családja. — Elmegyek én oda édesapám! Mondá a biró fia Zsiga. — Ugyan no! ott akarsz te mulatni? Mondá fiának az apa. Ráczok, németek, tótok között, nem értem, mi mulatság lehetne. Zsiga tehát lemondott a tervről, pedig nehezen tudott lemondani. Ott volt az ő szerelmese a túl parton s hogy az elmegy, több mint bizonyos. Felütötte magát a szerelem mellett a féltékenység is. — Ne menj abba a mulatságba! kéré a lányt a fiú, — amint egy estende átszökve a szigetre Zsiga találkozott kedvesével.- Zsiga, mondá a lány, ne félj, tied voltam, az is maradok. De lásd, apám mondta menjünk s tudod, neki az egy szava annyi, mintha már meg is történt volna. Elmegyek, megteszem, a kedvét, de a fél mulatságon beteggé teszem magam s ott hagyom az egész mulatságot. A fiú megnyugodott s csendesült hangulattal hagyá el a szigetet. — Nem akarsz a mulatságra menni? kérdé az nap este a leány apja a szomorú leányt. — Dehogy nem atyám, hallottam, hogy mondtad megyünk, én örömmel megyek. — De én látom, mond az atya, hogy nem igen örülsz a menetelnek, hát azt mondom — nem megyünk. A leány nem tudta, hogy történt ez a hirtelen megváltoztatása a tervnek, de örült neki. De hogy megértsük a dolgot, az apa fültanúja volt a fiú s leány között történt beszélgetésnek s mert nagyon is ínyére esett volna a biró fia, meg leánya közötti egy- gyé lehetés, hát bizony letett a tervről. Miért? Először hizelgett a rácznak, hogy egy első rangú kún bíróval keveredik rokonságba, másodszor meg jó parthie is lett volna. Mert bár gazdag ő is, de a kún biró sem az utolsók közül való. S a mi fő — itt is, ott is egy a gyermek. *
