Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1889-08-11 / 32. szám

XI. évfolyam.

HELYI ES VIDÉKI ERDEKU HETILAP.

Hirdetések:

Nyilt-tér:

a legolcsóbban eszközöltetnek

sora

..........................30 kr.

s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték

ményben részesülnek.

minden beiktatásnál . 30 kr.

Előfizetési ára: évnegyedre

..........................1 frt 50 kr.

házhoz hordással vagy postai szétküldéssel.

Egyes szám ára : 10 kr.

Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület.)

A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők)

Vácz, Gasjmrik-utcza 151. sz.

Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el.

Tisztviselőink és a hivatalos órák.

Ha valaki, úgy bizonyára a városi tisztviselők azok első sorban, akik bennünket a méltánytalanság és az indokolatlan támadás vádjával jó i lélekkel aligha sújthatnának.

Igaz, hogy éber őrei voltunk mindenkor ténykedésüknek és bizony gyakrabban élesebb birálat alá is veszszük egynémely eljárásukat: de annyi bizonyos, hogy ité betűn két a személyes, vagy mellékérdek kizárásával mindig az adott viszonyok szolgáltatta méltányosság vezérli.

Ezt az egyet mindenesetre arrogálhatjuk és határozottan arrogáljuk magunknak.

S ha elvétve fordul is elő eset, hogy félrevezetés, vagy nem jól értesült forrás nyomán eltérünk a személyes meggyőződés elvétől: úgy sohasem késünk az esetleges sérelmeket, bűnbánó helyreigazítással orvosolni.

Ilyen volt ami eddigi eljárásunk a városi tisztviselőkkel szemben. S ezt tettük igy azért, mert jól tudjuk, hogy tisztviselőink — már elődeik bűnénél fogva is — gyűlölt gyermekei városunknak, akik a sokszor meg nem érdemelt rágalmak és zaklatásokkal szemben nagyon rászorulnak a sajtó védelmére.

De mit használ ami offensiv eljárásunk és mit ami jóakaratunk, ha tisztviselőink tényleg szembeszökően szolgáltatják a hálás anyagot a »rossz nyelvek» piszkos jártatásához ?

Oly körülmények között, hacsak a részrehajlás és az érdek-szolgálat vádjának nem akarjuk magunkat kitenni — a mire pedig semmi áron sem volnánk hajlandók — kénytelenek vagyunk kapitulálni és ezúttal a passiv szerepet játszani. S ha a társadalom által ránk rótt és részben általunk is vállalt feladatunknak csak részben

A „Váczi Közlöny“ tárczája.

Párisba és vissza.

ii.

A trinkgeld. — Velenczétől Milánóig. — Se io parto, vado Milano. — Milánótól Turinig. — Köhögő mozdonyok között. — A »makk hetes« és a »vörös ökör«.

Közelebb volt. a reggel, mint az este, midőn gondos szobatársam eloltotta a gyertyát. Holmink a szoba közepén volt halomra téve, hogy szaporán vállainkra kaphassuk, ha netalán későn ébredünk. A hold nyájasan világított be ablakunkon, éppen a szemünkbe. Rövid, silány álom után csak úgy nagyjából szedtük magunkra ruháinkat, nagyjából megreggeliztünk, s gondolat módjára gondolánkban termettünk, indulandók a vasúti állomásra, hogy jó helyet kaphassunk.

A vendéglő népe is talpon volt már, s szívélyesen búcsúzott el tőlünk. így szokott ez olasz földön történni minden vendéggel, ki rövid ideig tartózkodik s jó trinkgeldet ad. Mert a talián a trinkgeldet nagyra becsüli, s minden lehető alkalmat felhasznál, hogy el ne szalaszsza. Ha csónakra szállsz, hárman is ténykednek uraságod körül, ki csáklyával, ki kezével tartja csónakod, ki másképen vigyáz drága életedre s tartja a markát. Ha fizetsz, meg is süvegeinek; ha nem, követelőleg lépnek fel, sőt nagyúri minőségedet is kétségbe vonják. Legjobb tehát fizetni, sokat úgy sem kívánnak. Nálunk a legkisebb trinkgeld egy hatos, ott négy krajczár (10 ceritesimi) már nóblis látvány, miről elégedetten mosolyogva vesznek tudomást. Ha valaki oly tékozló, hogy két nagypénzt (8 krajczárt) csúsztat kezükbe, annak még tíz lépésről is szerencsés utat kívánnak. A vendéglő benfentes és ténykedő embereinek egy líra jár fejenkint, minek elismeréséül sorban tisztelegnek a portás vezénylete alatt. Különben rád sem hederíteftek.’

Miután minden járandóságot tisztességgel rendbe hoztunk, megalkudtunk gondolásunkkal négy lírában,

is meg akarunk felelni: úgy azon, sok helyütt bizony egészen jogos kifakadásokkal telitett panaszos levelet, a napokban szerkesztőségünkbe érkezett, nem tehetjük félre anélkül, hogy azzal — a mint az kérve is van — nyilvánosan ne foglalkozzunk.

A hivatalos órák rendetlen betartásával vádolja a levél Írója egyikmásik (városi) tisztviselőnket és állítását oly elfogadható bizonyító eljárás során csak az illető tisztviselők húzhatnák a rövidebbet.

Gyakran egész napokon át állanak egyes hivatalok — de csak egyesek, mert tisztelet a kivételeknek — gazdátlanul — beszéli a levél Írója — és csak a zárban felejtett kulcs jelzi, hogy belül kellene lenni valakinek.

Különben az egész panasz — a mely különben már nem az első — abban kulminál, hogy egy valaki (aki különben elég tekintélyes és szavahihető adófizető polgára városunknak) egy sürgős természetű ügy elintéztetése végett néhányszor fáradt fel több napon át a város egyik tisztviselőjéhez, anélkül, hogy azt egyszer is a hivatalában találta volna.

Ez bizony boszantó eljárás még akkor is, ha az illető tisztviselőt más oldalú elfoglaltság, vagy talán betegség tartja is távol hivatalától; ily esetben is az volna raczionális és méltányos, ha a távollevő tisztviselő vagy helyettesittetnék, vagy a közönség valami úton, pl. az illető helyiség ajtajára kifüggesztett papírlapon miheztartásul tájékoztatnék.

Ezúttal nem szólunk érdemlegesen e tárgyhoz, jóllehet meg vagyunk győződve arról, hogy »nem zörög a haraszt, ha szél nem fújja;« — és részünkről fölötte sajnálnék, ha azon dicséreteket, a melyekkel tisztviselőinket több Ízben — igy legaüBiiiiü^íiiin.-----------------M ■ ---------n '■ "'.i

s mint a kinek szénája rendben van, nagyúri kényelembe helyeztük magunkat s megindultunk. Kialkudtuk azt is, hogy ne holmi pity-poty csatornákon vigyen bennünket, hanem a Canal grande-n, mert itt vannak a legszebb paloták.

Hét óra felé járt az idő. A város csendes volt, mint mindig, hasonló egy díszes temetőhöz, melyben a járó-kelő háboritlanul elmélkedhetik, csodálhatja emlékeit s a letűnt hatalmat, melynek nyomai szemei előtt állanak. Ily gondolatok forgottak elménkben, csónakosunk pedig az ódon paloták birtokosait nevezgette, ki tudja hányszor mondta már el a névsort másoknak is, hidegen, közönyösen. Majd egyet-kettőt vésett lapátjával a csatorna sós vizében, mely kisded hullámokat vetve ütődött a paloták falához, s kísértetiesen verődött onnan vissza. A falak gyöpös tövében kósza rákok reggeliztek, tunyán, kedvtelenül. Az utunkba eső piaczon baglyas asszonyok alkudoztak halra, káposztára, s egyéb ilyesmire, míg a zöldséges csónakok legényei éktelen lármát csaptak, egymást szidták s kíméletlen jelzőkkel illették.

Elhaladva a Rialto-híd alatt, félórai út után az állomásra érkeztünk, hol most kevesebb volt a tolongás, mint érkezésünk alkalmával, midőn majdnem a tengerbe taszigáltuk egymást, csupa merő igyekezetből. Egy csáklyás talián elcsípte gondolánkat, egy másik podgyászunk után kapkodott, egy harmadik örömének adott kifejezést, hogy szerencsésen megérkeztünk, tehát más-más czimen trinkgeldet vártak. Gyönyörűség volt nézni. Ezen is átesvén, holminkat szakavatott jártassággal felkaptuk, s hely után néztünk a vonaton, a mi pompásan sikerült is, mert mi még válogathattunk.

Végre, úgy 8 óra tájban, körülbelül együtt volt a társaság s vonatunk megindult Milánó felé! A hiányos rendezés volt-e az oka, vagy egyesek hosszas alvása, bajos volna kisütni, de bizonyos az, hogy némelyek lemaradtak, mások pedig azon kocsiban voltak kénytelenek hamarjában helyet fogni, mely nem ezen czélra volt berendezve. Ezek, akarva nem-akarva belenyugodtak

utóbb a városház tevékenységi statisztikájának közlése alkalmával is — elhalmoztuk, érdemetle- nül pazaroltuk volna.

De álljon a dolog bármiként, mi jó szívvel csak azt tanácsolhatjuk egyik-másik tisztviselőnknek, hogy a rend és pontosság a legbiztosabb védfalak, a melyekkel magukat az ocsmány rágalmak támadások és zaklatások ellen hozzáférhet- leniil körülsánczolhatják.

Halambér.

A zóna.

Barossnak a magyar közlekedés regenerátorának merész vállalkozása, városunkra nézve is érezhetővé tette a forgalmi viszonyokat.

Az első az osztrák-magyar vaspálya volt, a mely a vitelbéreket tetemesen leszállította; úgy hogy a gőzhajón már csak az utazott, a ki a nagyobb kényelmet szerette vagy a ki a társasága kedvéért kénytelen volt vele.

Most a gőzhajózási társaság is elérkezettnek látta az időt, a dolgon valamit lendíteni; az uj tariff a f. hó 12-én lép életbe a mennyiben Váczról-Budapestre az I. osztályban 50, a II-ikban 35; a Ill-ikban 25 kraj- czár egy jegy ára; ugyanannyit fizet az lítas akkor is ha Budapestről haza jön. Ha valaki csak Uj-Pestre megy vagy onnan jön Váczra éppen annyit fizet, mintha a fővárossal érintkeznék; és ebben van is valami ratio, mert Uj-Pest már annyi mint a főváros pitvara! Igen ám, hanem már itt volna az ideje, hogy városunkat tekintsük annak s nekünk kellene az adatokat szolgáltatni arra nézve, hogy az osztrák-magyar vaspálya és I. szab. Duna-gőzhajózási társaság minő vasúti vagy gőzhajózási tariffa politikát csináljanak jövőre a helyi közlekedést illetőleg. Ugyanis a gőzhajón felfelé tőlünk I. oszt. II. oszt. III. oszt.

Szobbra...............—.70 —.45 —.—

Párkány-Esztergomba 1.— —.G5 —.—

Nyerges-Újfaluba . . 1.G5 1.10 —.93

Piszké-Komáromba . 2.10 1.40 £1.20

krajczárnyi árakat fizet az ember, mig a meg nem nevezett állomásokra ugyanannyit kell jövőre is fizetnünk mint eddig; igy pl. Visegrádra ezentúl is 70 kr.

keserves helyzetükbe, amazok pedig egy más vonaton jöttek utánunk, saját költségükre.

A világhírű (3600 meter hosszú) laguna-hidon öt teljes perczig ment vonatunk. A híd kő-oszlopokon áll a félig-sós vízben, melynek mélysége helyenkint igen csekély, s mocsári növényektől gazos. A lagúnán nagyobb hajók számára utak vannak mélyítve, melyeket czölöpök jeleznek.

Mestre állomást elhagyván, gépészünk minden szenét a tűzre hányatta, s teljes erővel neki hajtatott Felső- Olaszországnak. Mentünk is rettenetes gyorsasággal. Azt hittük, hogy félóra múlva Milánóban leszünk; pedig dehogy.

„Mikor érünk Milánóba?“ kérdeztük az őszbebo- rult kedvetlen vonatvezetőt.

„Az a körülményektől függ“, felelt futtában az érdemes ember.

így aztán nem sokat tudtunk. Mentünk, mert vittek, s dúdolgattuk magunkban a nemrég Váczon hallott nótácskát:

»Se io parto Vado Milano«.

Társaink, kikkel egy szakaszba kerültünk, nem sokat törődtek vonatunk eszeveszett rohanásával, hanem megnyugodva az állapoton, melyen segíteni úgysem lehetett, elővették a paklit, osztottak, kevertek és ismét osztottak. A játék nyíltan ment, titkolódzás nélkül, cselvetés nélkül, nem csoda tehát, ha gyakran kijött a kunststuk.

„Jó-e az a prézli?“ szóltam oda egyik játékoshoz, ki éppen ostorhegyes volt, s kínjában a zsebében szétült piskóta morzsáit szedegette, nyeldeste.

„Jó bizony!“ felelt rövidesen, s izgatottan tekintett rcám. Akkor már megment neki a két királyra az infámis két hetes.

Felső-Olaszországelég egyhangú! A szorgalom azonban, mely a földek észszerű s számító művelésében nyilatkozik, meglepő. A rizs, melyet e vidéken termesztenek, keresztekbe rakva, oclább most aratják sarlóval