Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1889-07-21 / 29. szám
XI. évfolyam. 29. szám. Vác?, 1889. j Előfizetési ára: évnegyedre...................................I h’t 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület.) Hirdetések: Nyilt-tér: a legolcsóbban eszközöltetnek sora...................................30 kr s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál . 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők) Vácz, Gaspárilc-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Abnormis állapotok a városházán. Sokszor találkozhatunk az életben olyan jól táplált egyénekkel, akiknek viruló külseje még tüzetesebb megtekintés mellett is alig enged azon komoly kórra következtetni, melynek pregnánsul kifejlődött csiráit az egyén észrevétlenül hordja magában. Ilyen látszólag egészséges, de valójában mégis beteg ember képét nyújtja már jó időtől fogva a városháza is. Látszólag jól megy itt is minden, sőt — a városháznak lapunk legutóbbi számában közölt tevékenységi kimutatása után Ítélve — még talán jobban, mint valaha. De aki a városház belső életét is figyelemmel kíséri: bizonyára észrevette azon kóranyagot, melyet a tisztviselők tömeges és állandó helyettesítése termel. Csak nem régen — a múlt hóban — történt meg az a feltűnően visszás eset, hogy midőn a megyei főszámvevő, az alispán által kivételesen elrendelt vizsgálat eszközlése czéljából a városházán megjelent, egyszerre — mirabile dictu! — nem kevesebb mint négy helyettesített tisztviselő irta alá az ezen alkalommal felvett jegyzőkönyvet, még pedig: a helyettes polgármester, a helyettes pénztárnok, a helyettes ellenőr és a helyettes ügyész. Nem abnormis állapot-e az egy rendezett tanács beléletébcn, ha egy időben négy — és hozzá számítva a felfüggesztett rendőrbiztost is — egyszerre öt tisztviselő szorul helyettesítésre? El kell ugyan azt ismernünk, hogy a helyettesítések legkevésbbé hatottak mostig zavarólag a város közigazgatási apparátusára; sőt elismerjük azt is, hogy Korpás Márton tanácsnok helyettesítése a legszerencsésebbek közé tartozik (mert mellette a tények beszélnek) — de megvagyunk arról győződve, hogy ezen immár állandóvá vált abnormis állapotok idővel még sem fognak jóra vezetni és oly zavaroknak lesznek kútforrásává, melyek kiszámi thatlan következményekkel járhatnak úgy a helyettesített tisztviselők, mint magára a városra nézve. Mindamellett nem a jelen kényszer állapot indít bennünket észrevételeink megtételére — jóllehet újból is hangsúlyozzuk ennek tarthatatlanságát — hanem i n k á b b a bizonytalan j ö v ő. Egy fél évnek hágtunk már nyakára, mióta a városi pénztárnok — a köztudomású okok miatt — állásától közgyülésileg felfüggesztetett és ellene a vizsgálat megindittatott; s még most is távol állunk annak befejezésétől. Hónapok óta hever az ügy a megyénél ; nem sürgeti senki; s ha végre vissza is kerül, ki tudja, hogy ezzel vége szakad-e e kínos ügynek? így vagyunk a rendőrbiztossal is, kinek tisztét most egy a városi tanács által felfogadott napidijas látja cl. A vizsgálat szintén hónapok óta vajúdik már a büntető bíróságnál és még bizonytalan időig húzódhat el. Városunk reputácziója és mindnyájunk közös érdeke kívánja, hogy a képviselőtestület saját hatáskörében kövessen el mindent, hogy ezen abnormis állapotoknak mihamarább vége szakadjon. Égy hiszszük elég lehetett már ennyi is a jóból?! Bili mii bér. A váczi csata emlékünnepe. Julius 17-ike Váczon a kegyelet ünnepe. Ez azon nap, melyen városunk hazafias polgársága. évről-évre elzarándokol amaz emlékhez, mely a szabadságbarezban elesett dicső lionvédeink emlékezetére vaii szentelve, s mely emlékoszlop e névtelen bősöknek emelve, örökös felkiáltójel gyanúul áll szemeink előli, buzdítva, berniünkéi, diódáinkat, hogy |e|l;e ülni (aludjunk a nagy elődök példáján. 1868-ban állíttatott fel e díszes honvédemlék Degré Alajos, 1848—9-iki honvédkapitány, kezdeményezésére Vácz- és vidéke lelkes adományaiból; ugyanezen évben tett a váczi ft. káptalan a városunk területén vívott csatákban elesett honvédek lelki üdve- és nyugalmáért a Hétkápolhánál végzendő engesztelő sz^nt-misére alapítványt, s ezen időtől fogva városunk lelkes polgársága, kegyelettől meghatva szivében, minden évben az évforduló napján kivonul a Hétkápolnához, hogy jelen lévén a vérnélküli áldozaton, egyesítse buzgó imáját az Ur fölszentelt papjáéval a dicsőn elvérzett hősök lelkinyugalmáért, s körülseregelve az emlékszobrot, hazafias énekek és szónoklatok tartása által ápolja a szabadságharcz hőseinek hazafias kegyeletét. A jelen évben is nagyszámú közönség vett részt az ünnepélyen. A kápolna belseje s az előtte levő térség szorongásig megtelt ajtatos hívőkkel. Ott voltak: a helybeli honvédhuszár ezred tisztikara, élén Palko- vics József ezredessel, Degré Alajos, a honvédemléket állító egykori bizottság elnöke s a váczi kerület volt országgyűlési képviselője, a Váczon lakó 1848—9-iki honvédek és nagyszámú közönség; a dalárda zászló alatt vonult ki. A gyászmisét Újhelyi István kanonok s alsóvárosi plébános megtartván, a közönség a honvédemlékhez vonult, hol a dalárda rázendítette a „Hazádnak rendületlenül“-t, melyet kalaplevéve hallgatott végig mindenki. Az ének hangjainak elcsendülése után Degré Miklós ügyvédjelölt, a „Váczvidéki egyetemi ifjak köre“ tagja az emlékszobor lépcsőzetére állott, s a következő jól átgondolt tartalomdús beszédet mondotta: „Ezerszer üdvözlöm a szentelt halmot, mint emlékét azon Hősöknek, kik nagy eszmékért fegyvert ragadtak ! Négy évtized múlt el azóta, hogy a Hősök, kiknek ez emléket emelték, sírba szállottak. Négy évtized el torié e mezőn a csaták jelét, de a hálát a szívekből, az emléket a történelemből nem fogja eltörölni az idő soha. Mert c Hősök megmentették az enyészettől nemzetiségünket, megmentették szabadságunkat, megmentették hazánkat. A magyar nemzet, idegen népek által elnyomatva, nemzetiségét majdnem elvesztette. Nyelvünket idegen nyelv szorította ki; úgy, hogy hazánk szivében, Magyarország fővárosában, a magyar nyelv szokatlanmi lett; idegen szokások, erkölcsök honosultak meg a három halom s négy folyó vidékén, annyira, hogy közel voltunk ahhoz, bogy a magyarnak csak neve, a magyar hazának emléke csak a történelemben maradt fenn. Ekkor jött az 1848. A nemzet szegénye, gazdagja, fiatalja, öregje fegyvert fogott a szabadság védelmére. A földmi vest az eke szarvától, az iparost műhelyéből, a tudóst könyvtárából szólította elő a harczi riadó. — Apák, férjek, gyermekek, elhagyva családot, nőt, szülőt: életűket a haza oltárára tevék. Sok fiatal gyermek az iskola padjaiból ment oda, hol a hazáért halhat. Szerzetesek a zárda csendes falát váltották fel a csatatér tüzével. A haza minden fegyverfogható fia a szabadság védelmére síkra szfillőtt. A lelkesedés katonát csinált mindenkiből. Kinek soha fegyver a kezében: rövid idő alatt vitéz katona lett, és mint a honvédség hasznavehető tagja vett részt a csatákban. Néhány hét oly katonát csinált belőlük, milyennek kiképzésére rendesen évek kívántainak. A mit másnak hosszú kiképzés ad meg, megadta nekik a lángoló honszeretet, a lelkesedés. Ez vezette őket mindenütt, ez bátorította az ütközetekben, ez szerzett a magyar honvédségnek annyi diadalt. A nemzet virága harczolt azért, a mihez Isten és ember előtt annyi joga volt: alkotmányért, szabadságért, nemzetiségért. — És csodákat mivolt! mert nem parancsszó, nem egyedül kötelességérzet, de lángoló honszeretet és lelkesedés vitte szembeszállni két nagyhatalom egyesitett hadseregével. — Nem ismertek félelmet, a veszélyt a halál eszméjének megvetésével felkeresték, és „éljen a haza!“ kiálltással hulltak el. Oh! ha ama kőszentek azon hídról, kiket a csata füzében össze-vissza csonkítottak, megszólalnának, olyanokat hallanánk a magyar fegyvertényekről, mik előli nem csak kalapot emelni, de leborulni is méltó! Ok látták a harezüt, mint védelmezik a fiatal oroszlánok megtámadott otthonukat, s a zsoldos bad csak boll testükön ál férkőzlmfel.l övéikhez! Ma negyven éve folyt itt az elkeseredett harc/,. A dicső Honvédek közül sokan, nagyon sokan elhullottak bátran, megbánás nélkül. Itt porlanak! Legyen áldott a hely, hol bajnok hamvaik nyugosznak ! A mit miveitek, az utókor előtt nem mint történelem, de mint legenda fog hangzani, annyira példátlan s földfeletti volt elszántságuk. Hol minden katona magáénak tartja az ügyet, hol minden harezos a kitűzött czélért. lelkesedik, s igyekszik azt erőihez képest előmozdítani: ott aránylag nagyobb hatalommal, s erővel szembe is könnyű a diadal. És így volt ez szabad sági íarczunkban is. Mert bár a magasztos czél, melyért küzdöttek, sok áldozatot kívánt; habár a dicső honvédek közül sokan elestek: küzdelmük azért mégis diadallal végződött, mert a czélt, melyért küzdöttek, elérték; a mint a költő mondja: »Küzdöttek, és elhunytak ők, De győzedelmesen ; Tettük sugara átragyog Időn, enyészeten.« (Bajza.) Nem hiába ontották szent vérüket: kardjaik- s szuronyaikkal clfürölhetlen betűkkel vésték a magyar dicsőségét a történelem ércztábláira. S ha van ma alkotmányunk, melynek megtartását királyunk esküvel ígéri; ha van alkotmányunk védelmére erőteljes honvédségünk; ha van demokratikus alapon szervezett, s az egész nemzetet képviselő, törvényhozó testületünk; ha van felelős kormányunk, melynek minden egyes tagja, mindennemű eljárásáért, ezen törvényhozó testületnek felelős; ha van szabad sajtónk, van szólás- szabadságunk; ha van fővárosunk, mely virágzó világvárossá fejlődik; ha van magyar nyelvünk, melyet többé semmi idegen, hivatalos nyelvvel kiszorítani nem lehet; és ha van — mi mind ezt magában foglalja — hazánk, mely nem alárendelt tartomány, de az egész világ által magyarnak tartatik: úgy azt. azon Hősöknek köszönhetjük, kik a magyar szabadságért síkra szállottak. Azért mondja itt. az emlék vers: »Ha a szabadság napját élvezed Áldd érte Istent s e szent hamvakat.« (Az emléken levő vers szavai.) De minden nagy eszme, mely az emberiség történetében kifejlődött s uralomra vergődött, áldozatokat kívánt. Ilyen nagy eszme a népek szabadsága is. Sehol küzdelem nélkül ki nem fejlődött, s e hosszabb-rövi- debb küzdelem többnyire felemésztette a nemzet legjobb erőit. S így volt ez hazánkban is. A magyar szabadság áldozatokat kívánt, s a nemzet feláldozta szabadságáért azt, mi neki legdrágább: azon fiainak vérét, kik készek voltak, inkább szabad hazáért halni, mint elnyomott, szolga hazában élni. És ez áldozatok között voltak azok is, kik ma negyven éve itt hősi halállal kimúltak. Elvéreztek, hogy a hazát vérükkel váltsák meg a szolgaságból. »Csatájok nem volt pártcsata S ábrándos képzelet, Mely dúl, alkotni várait A közromlás felett. Mely pokol mélyiből idéz Viszályok angyalát, Hogy vérszínnel borítsa be A béke hajnalát. Hogy nyomában lángvész, gyilolc, Rablás, pusztítsanak, S a század szebb reményei Sirjokba szánjanak. Csatájok a védelmezett Népjog csatája volt, Melyet szent kötés, s szenL eskü Ellen zsarnok tiport.« (Bajza.) Hantjaikat tegye könnyűvé az, hogy a kegyelet nem késik hálaadóját sírjaiknál leróni. Mert míg városunk állni fog, kegyelettel fogunk ide elzarándokolni, nem csak, hogy hálánkat lerójuk, de hogy mulfjokból lelkesedni, tenni, megtanuljunk. S a váczi csata minden évfordulójának hajnala itt fogja üdvözölni városunk hazafias polgárait, és lelkes honleányait, kérve az egek Urát: adja meg hazáinknak azt, a miért Ok küzdöttek, mert a sír nekik enyliet csak úgy adhat, ha szabad földben, ba magyar földben nyugosznak. Mélyen meghatva, állok az emlék előtt, melyet apáink kegyelete emelt az elhunyt bajtársak sírjánál.
