Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1888-03-25 / 13. szám

Melléklet a »Váczi Közlöny« 1888. évi márczius 25-diki XIII. számához.

Ültessünk-e amerikai szőlőt?

E kérdés körül csoportosul ma a félve reménykedők, valamint a szőlőik pusztulása fölött gyászba borultak és kétségbeesettek serege; e körül fordul meg a legtöbb vita, mely vitában, élénk ecsme- cserében a pro et contra nézetek talán kisebb harczczá is fejlődnének, ha nem egy szerény gazdasági — hanem meddő politikai tárgyról lenne szó. Itt azonban nem lép előtérbe a hiú szereplési viszketeg, hanem mindenki egyaránt át van hatva azon szent meggyőződéstől, hogy: a hol közös a veszély, ott közösnek kell lennie az érzésnek is!

Ily közös érzésnek kell dagasztani mindnyájunk kebelét ma, a valódi veszélynek közepette. Kell, hogy általánosan érezzük azt, hogy mindenikünk- nek ki kell lépni a küzdtérre s meg kell birkóz nunk végkép megsemmisiteni akaró ellenségünkkel. Kinek-kinek közülünk megkell tennie a helyzet parancsolta kötelességét. Soha se volt nagyobb szükség az összetartásra, az egyetértő törekvésre, mint ma. Még soha a helyzet ily hangosan nem intett bennünket a tevékenységre, a józan észszel párosult munkára, mint ma ! És még is, ha körültekintünk, nem látunk egyebet, mint azt, hogy egytöl-egyik csak sóhajtunk, jajveszékelünk s nem teszünk semmit, hanem azt várjuk, hogy a természet majd csodát mivel kedvünkért s minden hozzá járulásunk nélkül Phőnixként feltámasztja, felvirágoztatja szőlőinket; hogy mi aztán, az — őseink ültette — nagy diófának enyhe árnyában, az üde gyepen nagyokat nyújtózva, czigaretteből vagy öblös tajtpipából bodor füstöket eregetve, édes semittevésben álmodozzunk egy rakétás és görögtüzes bő szüret érkeztéről. De édes szőlőbirtokos társaim, ilyesmiről ne reménykedjünk, mert a csodák korszaka rég lejárt! Ma már csak a gondos körültekintéssel és szigorú következetességgel párosult pontos és lelkiismeretes munka biztosithatja létünket. S ha még lesznek szőlőink—s én a fokozódó érdeklődésnél fogva reméllem, hogy lesznek — azt keservesen kell kiérdemelnünk és semmi esetre se fogjuk ingyen kapni, hanem fáradságos munka és költségáldozat árán szerezzük azt meg! S bár egy cseppet sem vagyok optimista, de erősen bizom annak megszerezhetésében. Természetesen csak úgy, ha ázsiai természetünkből némileg kivetkőzünk, ha Pató Pál: „ráérünk még“ elveivel szakasztunk, s komoly szándékkal, erős akarattal fogunk a munkához és igy lankadatlan szorgalommal működve, az első sikertelenség által magunkat visz- sza riasztatni nem engedjük !

De hadd szóljak az amerikai sz őlőről! Arra, hogy szőlőink elpusztulását itt emlegessem, nincs szükség ; nem csak sokan elmondták már ezt előttem, de mindnyájan érezzük, hogy egy csekély kivétellel, azok mind tönkre vannak téve. Ma már az a kérdés, hogy — a mennyiben már Noé apánk is belátta az éltetadó jó bornak szükségességét, mi meg már épenséggel nem tudunk el lenni nélküle — hogyan teremtsük meg, romjaiból hogyan épitsük fel újból, jó borokat termő szőleinket ?

Nem csak a francziák, de — hála a gondviselésnek — már hazai szakférfiaink is határozottan biznak szőlőink s borászatunk újjá teremtésében. Biznak pedig: a kvarcz tartalmú homok területeknek hazai fajainkkal leendő betelepitése mellett, amerikai alanyoknak elpusztult szőlőinkbe leendő ültetése, hazai fajainkkal való beoltása, valamint a direkt termő fajok honosi- tása által. Ha tehát a megfelelő módozatokat felleljük és azokat következetes pontossággal alkalmazzuk, bizton siker koronázandja fáradozásainkat.

Az bebizonyult tény, hogy az eddig oly két- ségbeejtőleg nyilvánosságra hozott sikertelenségek okai — határozottan mondhatni — mindig a hibás kezelésben, a tévesen választott módozatok és anyagokban keresendők. Mert ha hazai szőlő telepeinken sehol nem látnánk sikerült amerikai ültetvényeket s csak is franczia hirekkel kellene melen getni didergő kebleinket, akkor én magam is, nehány velem reménykedő — s mondhatni árván kísérletező — birtokos társammal együtt, kimondanám az amerikai szőlőre a „vessszen! “-t De a dolog nem úgy áll, mert a ki figyelemmel kiséri hazánkban e téren történőket, azt fogja tapasztalni, hogy vasakarat és szigorú következetességgel még is lehet valamit lenditeni nyomorult helyzetünkön.

Mert az, hogy környékünkön itt-ott tett kísérletek nem sikerültek, még nem azt bizonyltja, hogy jövőben se fognak azok sikerülni, ha az igazi módozatot s rendszert megleljük. A fő dolog az, hogy

— ha bár mily nehezen birjuk is magunkévá tenni

— de egyátaljában meg legyen a lehetőség az amerikai szőlő honosithatása és nemes hazai szőlő vesszőinkkel való ojthatására. Ez pedig hogy meg van, azt számos tények konstatálják. S ha több esetet nem tudnánk is felhozni, elég, ha özv. gróf Ráday Gedeonné ikladi telepére mutatunk, a hol az amerikai alanyokra ojtott hazai faj szőlő termésének múlt évben eszközölt ízlelésénél bebizonyult, hogy nem csak az ojtás sikerült, de bő és igen finom termést hozott.

Ezek szerint kétségtelen, hogy a talajnak megfelelő fajt ültetve és ügyes kézzel beojtva, uj szőlőt lehet telepíteni.

Mert hogy a mi környékünkön még nem sikerült ilyet létesíteni, az csak azt bizonyítja, hogy mi e téren csak tanonczok — vagy talán még annál is kevesebbek — vagyunk. Természetesen, ha majd mi is szorgalmasan tanulni fogunk s fáradhatatlan

kutatásaink által az eljárás mikéntjét magunkévá teszszük, akkor mi is fogunk valamit felmutatni, a mi szőlőbirtokosainkban is képesek leszünk reményt kelteni és velük az uj — eddig egyedül mentő — rendszert megkedvelteim s nem lesz okunk többé árvaságról panaszkodni!

A legtöbb helyen környékünkön nem vetettek számot az amerikai szőlőfajoknál a két főtényezővel, t. i. az ellenálló képesség és a honosodással. Mert tudni kell, hogy eddig csak igen kevés faj az, mely bármily szőlőtalajban tartósan díszük. Szakembereink által eddig négy faj van kiszemelve ésültetésre ajánlva és pedig: a Riparia Sauvage, a Herbemont a Jaquez és York-Madeira. Ezek közül a Riparia Sauvaget már többen ismerjük, a mennyiben beoltásra szolgáló alanyul már többen szőlőbirtokosaink közül ültettek belőle. Kevésbé ismeretes még nálunk a York-Madeira, de egy birtokos társunk már tett vele magról kísérletet; a magvetés edényben eszközölve meglehetősen sikerült s a tavasz nyiltával fogja a palántákat a szabadba kiültetni. Ezzel — minthogy a magról kelt szőlő legtöbbnyire egy egészen más fajt hoz létre, melynek ellenálló képessége csak idők múlva Ítélhető meg — bővebben nem foglalkozunk, hanem minden esetre figyelemmel kisérjük s a nyert tapasztalatokat annak idején közölni fogjuk. Érdekesebb azonban a Herbemont és Jaquez faj, a melyek nem csak ojtó alanyul szolgálnak, de beojtás nélkül közvetlen termésre is alkalmasak. E két fajnak ismertetése honi szakembereink után a következőkben lehet:

A Herbemont első sorban is a filloxera pusz titásnak ellenálló, e mellett egyike a legjobb asztali bort termő fajoknak; helyére nézve a soványabb lejtős fekvésű talajokat kedveli, a melyben gazdagabb termést hoz, mint a kövérebb lapályos helyeken. Bora vörös ugyan, de azonnal szűrve, fehér marad. Kissé későn érik, de a hol a kadarka diszlik, ott ez is sikerrel tenyészthető. A fagyok iránt érzékeny, a miért is ültetése a mi magaslatainkon lesz indokolt. Minden előnyei mellett egy hátránya van, t. i. hogy sima vesszőről nehezen szaporítható, a mely bajon azonban oltás és bujtá- solás által lehet könnyíteni.

A másik ehhez hasonló direct termő faj a Jaquez, ez abban különbözik az előbbitől, hogy bora sötét vörös, majd nem fekete, a miért világos szinü vörös borok festésére is használják. A fagy iránt ez is érzékeny, a miért szinte magasabb fekvésű helyekre való, de ez már kövérebb és nedvesebb talajt kíván. Szaporítása épen úgy nehezen megy, mint az előbbié. — Ha e két fajt sikerül meghonosítanunk, akkor ezekkel épen úgy kell bánni, mint a mi hazai fajainkkal; vagy is bujtás által javíthatjuk és szaporíthatjuk. S a mig ezek szőlőinkben a partosabb fekvéseket foglalják el, a laposabb és kövérebb alyjakat az ojtó alanyul szolgáló Riparia és York-Madeiraval telepíthetjük be.

Mindezek után nem csak szerény véleményem, de meggyőződésem az, hogy ha az érdekelt szőlö- birtokosság szövetkezik és egymást jóakarólag támogatja, a — most annyira kétségesnek látszó — siker be fog következni. Ne riadjunk vissza tehát az első sikertelenségtől, — hisz tudjuk hogy az áldást hozó intézmények mindig áldozatok árán létesültek. Például — hogy egyebet ne említsek — nézzük a varrógépet, a melylyel ma annyi milliók és annyiféle módon keresik kenyerüket, ennek létrehozása szinte roppant vajúdáson ment keresztül; s még azt használhatóvá tenni lehetett, első feltalálói és alkalmazói közül hárman — úgy szólván — éhen haltak, s ime, ma már meghódította az összes háztartásokat! Tegyük meg — ha szegénységünktől nagyban nem telik — legalább kicsinyben kísérleteinket. Ne mulasszuk el a lehetőséget megragadni, mert akkor legalább szemrehányást nem kell tenni önmagunknak semmittevésünkért. Kövessünk el mindent, a mit a józan, belátó ész és lelkiismeretünk parancsol' . . . S ha majd évek múlva, a most halvány reményeink megvalósulnak, ha majd az eszme, a képzelet valósággá lesz s gyermekeink felidézik a boldog emlékű patriarchális szüreteket, s a szedők vig dala újra megcsendül füleinkben, azon édes, megnyugtató érzéssel helyezzük — munkában kifáradt — tagjainkat nyugalomra, hogy megtettük azt a mivel közgazdászatunk és társadalmunk- nak tartoztunk! Muskotály Ábl'is

szőlőbirtokos.

C S A R N O K.___

Házassági akadály.

Irta: PIPÓ.

Agglegény maradtam. Sokat tudnék felhozni ezen régi elhatározásom indokolására. De azt hiszem nincs is erre szükség, különösen manapság, mikor az anyósok kétségbeejtő uralma oly nagy társadalmi csapássá nőtte ki magát, hogy egész kis irodalom képződött, mely e bajjal elég bőven foglalkozik.

Annyit azonban szükségesnek látok megjegyezni (a félreértések elkerülése -végett), hogy én — napidijas vagyok. (Remélem, hogy a szépnem — ezt tudva — teljesen megbocsát említett hibámért).

Miikor még csak „ingyenes“ voltam, már akkor tisztában voltam jövőmmel. Ambiczióm nem emelkedett feljebb, mint a napidijasság — általam csak sok küzdés által elérhető — magaslatáig. Alaposan

elmélkedtem hivatásomról s kitűnt, hogy csak a pörös akták lemásolásához van vonzalmam. Elmélkedtem az életczélról is ... s ezen elmélkedések rávezettek azon alapigazságra, hogy a napidijas csak mint agglegény existálhat. Egész természetesen érlelődött meg tehát bennem az elhatározás, hogy agglegény maradok.

Midőn aztán napidijas lettem s elértem vágyaim netovábbját, akkor is belenyugodtam én ebbeli elhatározásomba s nem is éreztem annak hátrányait egész az idei farsangig.

De az idei farsang egészen kiforgatott napidijas egyéniségemből.

Megtörtént velem az a hallatlan eset, hogy meghívtak egy batyubálba.

Rám fogták, hogy fiatal ember vagyok még.

(Pedig én azt hittem, hogy a napidijas sohase fiatal ember).

Hatalmas Isten! mit csinálok én abban a bálban — tünődék magamban, — mikor még sohase voltam ilyen helyen ! . . . Azután meg ott tánczolni is kell, tánczhoz jó topán is kell ... a czigány- nak is . . . stb. ... És a hónap vége felé van az ember! . . .

De a gonosz lélek erősen kisértett.

Előttem eddig teljesen ismeretlen érzelmek leptek meg. Mikor pedig megtudtam, hogy a meghívást egy kis barna leányka jószívűségének köszönhetem, ki megszánta sivár, egyhangú életemet, akkor aztán se éjjelem, se nappalom nem volt.

Éjjel ébren álmodoztam, nappal pedig álmodozva másoltam.

S mily rettenetes dolgokról álmodoztam ! . . . Szerető, szép nőről, kedves, kedélyes családi életről, apró gyermekekről . . .

Huh . . . reszketek, ha csak rá gondolok is ezen álmokra.

Egy napidijas ; s ily phantastikus álmok ! Mily lázadás a józan elhatározás ellen ! . . .

Még most is némi elkeseredéssel gondolok vissza e napokra, mert csak a gondviselés áldásos működésének köszönhetem, hogy állásomat el nem vesztettem a sok álmodozás s az ebből származó rósz másolás miatt.

A gondviselés eszköze pedig ezen esetben az én kis sógorasszonyom volt.

Kedves, szellemes asszonyka, s csak egy hibája volt — minden áron megakart házasítani engem.

Nem tehetem fel róla, hogy roszakarat műkő dött volna nála. .Ellenkezőleg igen jószivü teremtés. De mivel ő boldog házasságban él (anyós nincs ám a házuknál) hát minden áron igyekezett engem is hasonló boldogság révpartjához elvezetni.

S már, már czélt is ér, ha az említett gond- viselésszerü esemény elő nem adja magát.

Ugyanis a bált megelőző napon volt az én születésem évfordulója (Hogy hányadik ? . . . engedje meg a nyájas olvasó, hogy ezt elhallgathassam).

Az én sógorasszonyom megemlékezett e napon rólam, melegen, szeretetteljesen fejezte ki üdvki- vánatait, sőt még ajándékkal is meglepett.

Na — gondolta magában a kis hamis — most küldök annak a vén gyereknek születésnapi ajándékot, még pedig olyat, minőt gyedeknek már nem szokás adni.

Hadd jusson öntudatra Hadd legyen neki fogalma arról, hogy oly látkör alatt él már, mely látkör alatt az önállóságnak s a család alapításnak nagyon is elérkeztek már napjai.

S ő ezt szépen ki is fejezte levelében s küldött egy pár szép himzett-papucsot.

Mikor kibontottam azt a szép jószágot s elolvastam sorait, azonnal tudtam, hányadán vagyunk.

És én rögtön lehúztam saruimat s büszke önállósági önérzettel (már a milyen büszke önállóság egy napidijasban lehet) nyúltam a papucsok után s fölvéve azokat beállítottam házigazdámhoz (ki hasonlókép ag'glegény volt, csakhogy öregebb kiadásban) ezeket mondván :

— Tudja-e házi uram, mi az újság?

— No, — mozgatá az öreg ajkait.

— Hát az, szóllék nagy büszkén, hogy nekem tegnap volt a születésem évforduló- napja.

— Ejnye öcsém uram, hát miért nem mondta hamarabb, — feddett az öreg szelíden.

— Mert hát nekem is csak most juttatták eszembe.

S azután úgy elgondolkoztunk azon, hogy milyen jó az, ha van az embernek valakije, aki eszébe juttatja születésnapját.

De hogy a dolog'ra térjek ; amint ismét bejöttem a papucsokkal, levetettem és gyönyörködve szemléltem, s a legméltóbb helyet választottam ki számára bútoraim között (az igaz, hogy nem nagy módom van a választásban).

Betettem az első almáriumba, azon megnyug-- tató gondolattal, hogy itt mentve lesz rakonczátlan lakótársaim minféle megtámadásaitól.

Keservesen csalódtam.

Hajszálaim még most is az égfelé állnak, ha visszagondolok a borzalmas incidensre.

A mint fölébredek a bál napjának reggelén — s kezdek a lemásolandó dolgokról elmélkedni — eszembe jutnak a papucsok.

Gyermekes örömmel futok az első almárium felé, kinyitom az ajtaját s érzelemtelten nyúlok a díszes portéka után . . .

. . . De huh . . . mi az? . . . rettenetes dolog, a vér megfagy ereimben a fráz kerülget, szivem dobogása eláll . . . mert . . . egy irtózatos egér ugrik ki a kedves papucsokból, egyenesen felém tart, belefut az ingembe, onnan mellemen keresztül a fejemre s innen a padlózatra.