Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-08-12 / 33. szám
X. évfolyam. 33. szám. Vácz, auffusztu HELYI ÚTI LAP. Előfizetési ára: évnegyedre ............................1 írt Házhoz, hordás vagy postai szétküldéssé'. Egyes szám ára : 12 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) 50 kr. Hirdetések: Nyiit-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora ........................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték menyben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellem és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Városunk jövője. II. Tekintsük a jövőt! Két irányban kívánjuk e tekintetben felhívni közönségünk figyelmét. Városunk közeli fekvése a fővároshoz, a közlekedés gyorsasága s olcsósága lehetővé teszik, hogy terményeinket rövid idő alatt levihessük s még azon üdén értékesíthessük, továbbá, hogy magunk is minden fáradság nélkül le és feljárhassunk. Ebből az következik, hogy Vácz és Budapest már jelenben is olyan viszonyban van egymással, mint a belváros és annak külvárosa. S ez a jövőben még fokozottabb mértékben érhető el, mert csak tőlünk függ, hogy mennél több lakosa legyen Vácznak s mihelyt a lakosság számának szaporodásával a közlekedési igények emelkedni fognak, a társulatok saját érdekükben iparkodni fognak, hogy az igényeknek megfelelhessenek. Első teendőnk, hogy a város lakosságát szaporítsuk. De kikkel? Kiket csábítsunk arra, hogy ide telepedjenek? Fennebb két irányt jelöltem meg, amely felé városunk jövőjét terelhetjük. Vagy legyünk gyárváros, vagy legyünk nyaralóhely. Czélszerű engedmények árán a Budapestről kiszorult gyárosokat arra kell bírni, hogy telepeiket itt építsék fel. A Budapestre vezető országút mentén minden oldalról elég telek kínálkozik, a hova bárminemű gyárat lehet építeni. A munkások a városban telepednének le s különösen élelmezés tekintetében teljesen városunkra lennének utalva. ígérjünk annak a gyártulajdonosnak 10 évi adómentességet, továbbá olcsó telket s segítsünk neki mindenben. Tegyük rá nézve kívánatossá, hogy nálunk telepedjék meg. Ha egyelőre közvetlen nem is segíti városi terheinket viselni, közvetve már az első években is szaporítani fogja jövedelmeinket. Munkásai közé bizonyára városunkból is felvenne többeket s igy azok, a kik dolgozni akarnak és tudnak, nem jönnének zavarba, hogy hogyan keressék meg kenyerüket. Keves- bedni fog akkor az a sok dologtalan, munkabíró ember, a ki a jelenben az utczaszögletet mindig megszállva tartja s nem épen épületes beszéddel mulattatja az arra járó közönséget. Kevesbedni fog az adót nem fizetők száma s helyettük kapunk pontos fizetőket. Lehetünk nyaralóhely is. A Naszál alja kristálytiszta, üde forrásaival, erdőkoszoruzta ormával, minden üdülni vágyónak kellemes tartózkodási helyül szolgálhat. De nem kell annyira sem mennünk. Már a vasút mentén is vannak alkalmas telkek, ahova sem a város lármája, sem pedig pora el nem hat. Használjuk fel a város ez alkalmas telkeit s építsünk oda nyaralókat. Előbb azonban más teendő vár reánk. Puszta helyre nyaralót építeni nem lehet. A poros út épp oly kevéssé csábitó bárkire is. Legelső gondunk legyen tehát az utakat — nemcsak a városban, hanem azon kívül is — jó karba helyezni. A kocsiutak mellé alkalmas sétautat hagyni s azt ha lehet két sor fával beültetni. Egyelőre három vonalat kellenek befásitani. A kosdi, a középvárosi temető melletti s a Szt. Mihály-kápolna felé vezetőket. Ezek az utak vezetnek ki a szőlőhegyekbe és ezek szolgálnának a Naszál tövében épülő nyaraló helyekig. Persze a »nyaralók« eddig csak képzeletünkben léteznek, de reméljük, hogy nem sokáig. Mit használnának ezek a városnak? Nézzük csak mennyire vagyonosodnak különösen a főváros körül épült falvak, ha elég leleményesek. Okosan befektetett tőkéig s munkásságuk után nemcsak tisztességes életmódot teremtenek maguknak, de gyarapodnak is vagyonilag. Amiket elmondtam, ezek csak a távolabbi jövőben valósulhatnak meg. De ne gondoljuk kivihetetlennek. Ha elpusztult szőlőink miatt megcsappant jövedelmünk pótlása kedvéért ráadtuk a fejünket arra, hogy kertgazdálkodást kezdjünk, törekedjünk egyúttal arra is, hogy terményeinket itt értékesíthessük. Ezt pedig csak úgy érjük el, ha népességünk, — különösen a fogyasztó és nem termelő része — szaporodni fog. Tüzzük ki jövő ténykedésünk feladatává, hogy városunkat a két irány közül valamelyik felé tereljük s gondoljuk arra, hogy a jövőben csak az fog aratni, aki a jelenben vetett. Ragadják meg vezető egyéneink e tekintetben is a gyeplőt, buzdítsanak, ahol ennek szükségét látják s nyújtsanak segédkezet annak, aki saját erejével nem bir megállni a lábán. A jó napok elmúltak, a mikor napi munkánk elvégzésével nyugodtan tekinthettünk a jövőbe, mert tudtuk, hogy a holnapi nap is meghozza a maga teendőjét és annak gyümölcsét. Ma ha dolgozunk sem tudjuk, élvezni fogjuk-e ennek gyümölcsét s jövőnk valóban aggodalommal tölthet el bennünket. Még arra juthatunk, hogy nem tudjuk, mit dolgozzunk. Előzzük meg ezt az időt, iparkodjunk, hogy viszonyainknak leginkább megfelelő állapotokat tudjunk teremteni. Azt azonban ne várjuk, hogy szorgoskodás nélkül a sült galamb szánkba repüljön. Vitassuk meg jól, hogy mit koczkáztatunk s mit nyerhetünk s ne riadjunk vissza áldozatoktól a jelenben, habár a nyereségnek csak reménye is van a jövőben. Legyünk merészek, de ne feleclkezzük meg arról, hogy előzőleg az esélyeket jól kiszámítsuk. Gondolkodjunk, határozzunk s aztán gyorsan a munkára. Pluto. Edzzük tagjainkat. Nem régen történt, midőn még a sorok Írója is kételkedett abban, hogy városunkban valamikor oly egyesület jöhessen létre, a mely a test edzését A.VACZI KÖZLÖNfTARCZAJA. Utazás Balaton-Füredre. Ifjú koromban, julius hó elején, igy szóltam szüléimhez: — A szünidei unalmas napok mulatságossá tétele végett nagy utazásra határoztam el magamat, megyek Pista barátommal Balaton Füredre, még pedig — gyalog. — Csak nem ment el az eszed ? — A ki utazik, annak megjön az esze. — Nincs pénzed! — Van tiz forintom; nem sok, az igaz, de erős akarattal, lemondva kényelemről s nagy ebédekről, bejárom vele az egész Dunántúlt. — Miért nem az egész országot? — Jó, hát megfelezem mondásomat. — Megölnek a zsiványok! — Szegény utast nem bánt- a zsivány, édes anyám, különben van pisztolyom. Engedjék meg kérem, hogy holnap indulhassak. — Szerencsés utat! Pista barátom, kivel az utazást eleve megbeszéltük, már várt reám Budapesten molnár utczai lakásán, hová másnap reggel betoppantam. Ismételve bővebben meghánytuk-vetettük utazásunk programmjának főbb pontozatait, az indulást délutánra határozván el. Toilettem állott: a rajtam lévő nyári öltözet, esernyő s tarsolyból, ebben pipa, dohány, fehérnemű, Jókai „Magyarhon szépségei" meg egy pisztoly voltak elhelyezve. Pista barátom, — ki mellesleg megjegyezve orvosnövendék volt és e mellett poéta, — nagy szalmakalapjában, nyakkendő nélküli kihajtott széles inggallérjával, vállára vetett duzzadó táskájával, mely nagy lepedőt rejtett magá ban, különös benyomást tehetett a szemlélőre. Vándorbotra nem adott pénzt, vág ő majd magának botot — mondá — Veszprém megyében. Emez egész utazásunkat Pista később meg is énekelte; a tréfás alexandrinusok ide vonatkozó két sora igy hangzik: Balatont megnézni nagyon jól cselekszi, Hogy elindul Pestről Pista és Alekszi. Délután meglehetős hőségben útnak indulva vígan érkeztünk meg Budafokra, (Promontor). Itt, a még meg nem szokott gyalogolástól kissé elfáradva, lelki s testi erőink gyarapítása czéljából hatalmasan besöröztünk, a minek aztán épen az ellenkező hatása lett. Rettenetesen ellustultunk. Idegeinket felfrissítendő elkezdtünk az ottani sváb atyafiakkal kuglizni; ebbe meg úgy belemerültünk, hogy midőn a játék befejeztével néhány hatos nyereséggel zárlatot csináltunk — sötét este lett. — Pista barátom, ismeri az utat sötétben is arra Füred felé? — Világoson sem, soha életemben sem jártam arra; de ez nem tesz semmit, megkérdezzük a sváb atyafiakat, majd megmutatják azok az utat. Meg is kérdeztük. Jól kinevettek. No persze! Budafokon Füredet kérdezni! — Ha meg is mutatják az utat, azon ép úgy elérhet tünk volna Sárbogárdra, mint Komáromba, csak Füredre nem. Hogy az időt hiában el ne vesztegessük, sem Budafokon meghálni ne legyünk kénytelenek, elhatározódott köztünk, hogy tekintve ezt s nem tekintve amazt, vasúton repülünk tovább Lepsényig. A mit aztán Pista igy énekelt meg: Fütty ! fut a gőzkocsi; már egyik se mocczan, A pádon mindkettő el van nyúlva hosszan. A lepsényi állomásra éjféli egy órakor érkeztünk. Merre van Füred? kérdezénk a vasúti őrt. — Füred? — mormogott az nagy álmosan, — hát arra!-- Merre van az az arra, barátom ? — Fiát arra ni, a merre a karom mutat. — Köszönjük. Kimentünk a pályaudvarból. Az ég borult volt, szurok sötétség. Merre is van az az arra? Pista barátom, én már elfelejtettem. — És én is. Most jut eszembe, hogy öt évvel később 1873- ban a bécsi világkiállításra utazván feleségemmel, a Ringnék valamelyik részén azt kérdeztem egy hordártól, hogy merre van Schönbrunn? — Ez is azt felelte, hogy arra ni! (persze németül.) Mégis indultunk abban az irányban és három órai kemény gyalogolás után csakugyan megérkeztünk — Penzingbe. —• Pista barátom, — szóltam végre — ily nagy sötétségben indulni nem lehet, menjünk a váróterembe, ott legalább lenyugodhatunk, utasok vagyunk, nem fognak háborgatni, hajnalban indulhatunk. — Menjünk be. Alig szunnyadtunk fél órát, felrázott bennünket valami bilétlyukasztó, hogy hát hová lesz az ut? — Budapestre, feleltem.
