Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-08-12 / 33. szám
mozdítsa elő. Az ez irányban megindult mozgalmakat csak kisérletezésnok tekinthettük, a mik szóbeszéd tárgyát ha képezték is, megvalósulni nem akartak. Pedig a mai testileg elsatnyult nemzedék igen nagy mulasztást követ el, mikor kevés gondot fordít tagjainak ruganyossá tételére s evvel kapcso latban szellemének felüditésére. Különösen kevés történt eddig városunkban, pedig nem mondhatnám, hogy fiataljaink nem szorultak rá. Itt van a Dunánk, váljon van-e köztünk azért ig'azi úszó, van-e egy két fiatalt kivéve — csóna- kázónk. Nincs. Előttünk feküsznek a Vértesek, hátunk megett a Naszál s a körülte fekvő érdekes kilátást nyújtó magas hegyek. Van e azért közöttünk jó gyalogló, s ha találkozik is, a ki annak tartja magát igazi tourista e ez, a ki nem sajnálja a czipöit koptatni csak azért, hogy izmait kitartásra szoktassa ? Én nem ismerek senkit, pedig vagyunk sokan. A szülők nem engedik meg fiaiknak, hogy sétákat tegyenek, hogy — bár az utczán is lapdáz- zanak s már maga az a fiatal 14 éves is azt hiszi, hogy neki nem illik kezébe a lapda s ránézve szégyen volna, ha szaladni látnák. De azért a kártyát nem tartja annak. Össze bújik nehány hasonkoru társával, ütik a ferblit — puffra. A szülők nem tartják ezt károsnak, hiszen csak ártatlan időtöltés ez, mert úgy sem játszanak pénzbe. Arra egyáltalán nem gondolnak, hog'y az asztal mellett görnyedés megtámadja a szervezetet s a kártyázás izgalma a lelket metélyezi meg. Ez nemcsak nálunk van meg, úgy van az egész Európában. Ezen a bajon akar segíteni némileg a tornászás, csakhogy ezt sem űzik nálunk még olyan nagy mértékben, mint kellenék. Örömmel kell üdvözölnünk tehát minden olyan egyletet, mely segédkezet nyújt a test edzéséhez s ilyen egylet a korcsolyázó egylet is. Nekünk Dunánk van. Vizünk tehát bőven ; de van Derecskénk is, s igy helyről sem kell gondoskodnunk. A távolság egy kicsit nagy, de azért a hely látogatott; csak a mamák fáztak s e miatt nem igen engedték lányaikat a jégre. Ma segítve van a bajon. Épül a korcsolya csarnok, még pedig igen díszes s a télen már melegedő helyünk is van. Mamák, kifogásaitok a mit a hideg szél alapossá tett, megszűnnek. Gondoljátok meg, hogy leányaitoknak a testi mozgás épp oly szükséges, mint akár a varrás, vagy tanulás. Ne engedjétek őket elcsenevészni a szobában, hanem nyújtsatok nekik alkalmat, hogy edzhessék magukat. Nem hogy visszatartanátok gyermekeitek, sőt ellenkezőleg buzdítsátok őket, hogy a szabad mozgást űzzék, mert csak „ép testben lakik ép lélek.“ A magam részéről pedig, a ki oly pessimisti- kusan vélekedtem a létesítendő korcsolya csarnok felállításáról csak egy teendő marad hátra. Beval lani, hogy csalódtam s kalapot emelni az előtt a két tevékeny ember előtt, a kik bebizonyították, hogy csak kezdeni kell s a vácziak áldozatkészsége senkit sem hagy cserben. Scherer István. Karcsú A. Arzén búcsúja. ■■■■■■■■ Negyvenhárom esztendővel ezelőtt, 1845. szept. elején egy nagyra törő, tizenhét éves ifjú tért be a helybeli szent Ferencz-rendi kolostorba az út fáradalmait kipihenni, hogy legelső alkalommal rendeltetése helyére, a nógrádmegyei Szécsénybe vonuljon. Szécsénybe, a szent Ferencz rendiek ujoncz- növeldéjébe, örökre lemondani a világ hiú örömeiről, végleg elbúcsúzni a természet törvénye által kirendelt jó szülők további gondozásától, apától, anyától, testvértől, a számos hű baráttól. Mielőtt a szécsényi zárda nehéz tölgyfa ajtaja a sarkai mögött végleg bezárult volna: letért az — No úgy még alhatnak. Csak ezt akartam, gondolám. Három óra tájban újra fellármáztattunk. — Itt a vonat! Budapestre! tessék! gyorsan! tessék ! De nekünk bizony nem tetszett. Iparkodtunk kifelé. Kiderült már ekkor, meglehetős világos volt. Pista lantja igy szól e helyen: Lepsényben lebzselnek másfél óra hosszig, Felkötik sarujok és azt mondják: rossz itt! Egy jóravaló derék paraszt ember aztán pompásan útbaigazított bennünket s mi elindultunk. Ez éjjel- esett az eső, meglehetős sár volt. Utasnak ugyan nem jó a sár, de a por rosszabb. Hanem az az isteni balzsamos levegő, a mit hajnali három órakor élvez az ember nyáron künn a szabadban, az többet ér — a legruganyosabb ágynál. No meg aztán a napfelkölte! az sem valami utolsó látvány ám. Akkor kell azt látni, mikor az első sugár tör ki a föld szélén s fokon kint bera- gyogja az ébredő természetet. A félhomályban igy haladva a kocsiuton egymás mellett, kicsinyben múlt, hogy baj nem ért bennünket. Majdnem lenyaktilóztattunk. Egy sebesen szembejövő szekér mindkét oldalában vagy 10—15 kasza volt éllel felénk felállítva. Mire a szekér közel ért hozzánk, kissé kitértünk ugyan a kocsiutról, de mielőtt egészen elhaladt volna mellettünk, a kiálló fényes kaszákat megpillantva Pista jobbra én meg balra hirtelen olyan nagyott ug-- rottunk. hogy majd belebuktunk a gyalogút melletti árokba, az egyik kasza hegye mégis 'fel hasi tóttá kissé karom táján a kabátot. ifjú a váczi Duna kies partjára; oda, a honnan oly kedves panorama nyílik estenden a kékelíő Vértesek hegylánczolatára, amely, mint valami óriási kárpit takarja el a vakító fénynyel leáldozó nap tüzes sugarait; lábainál vígan kelepelt egy két rozoga malom, s a sima víz tükrén ide-oda röpködött egy pár távozni készülő fecske, helylyel-közzel mélyen belemártván szárnyát a Duna habjaiba. Az ifjú szerzetes-jelölt szivében is megmozdult egy ideg: érezni kezdé, hogy van valami, kell lenni valaminek, a melynek a közvetlensége kedvesebb a legszentebb zsolozsma melódiáinál, a melynek szabadsága drágább kincs a nyilröptü fecske legmerészebb gyorsaságánál. Te, messze biborpalástodban eltávozó tüzes golyó, rózsás pírral hinted be az utas rögös útját, a te csókjaid érintésére a vándor utjának ösvénye mellett tarka virágok feselnek, s a te sugár-kévéd áttöri a beboltozott czella legsűrűbb rostélyablakát is! Az Isten napja az, a mely ott is rám süt, s a vidék fönséges panorámája, mint álomkép, meg fog jelenni legmerészebb ábrándképeim közepette, csak te, kis madár, vagy szabad, te különbözöl tőlem, ki tetszésed szerint mártogatod a vízbe hol a bal, hol a jobb szárnyad zománezos széleit . . . de nem, el innen képletek, ne űzzetek kaczér játékot én velem, a Gondviselés utai ki vannak mérve mindenki számára ; megfutjuk azt becsülettel mindannyian ; s az, aki kötelességét híven teljesítette, nyugodtan hajtja le ősz fejét a sir enyhe vánkosára. Egy negyedszázad előtt mint házfőnöki helyettes, telepedett ide közénk Karcsú A. Arzén, a ki, mihelyt népünk közt megjelent, mindjárt magunkénak vallottuk. Egy-egy apró imakönyvet adott gyermekeink kezébe, hogy abból tanulnák meg valamennyien a bölcsesség kezdetét: félni az Istenséget és szeretni embertársainkat. Ma e princzipiumok nem modern irányelvek többé; ő, aki maga járt ebben jó példával elől: mint a rozoga, ócska bútor, a lomtárba kerül; pedig alakja még délezeg, szava még mindig fülbemászó, tolla még mindig éles, írása szívhez szóló ; igen, mert ahova kalamusát mártogatni szokta, az e n - s z i v e, a melynek hevével árasztja el legkeresetlenebb mondatait. Karcsú Arzén két évtizeden, senkitől nem ösztönözve, saját hivatását követve, tanulmányozta és irta meg Vácz város történetét; az ő eszményképe az volt, hogy a história az élet legcsalhatatlanabb mestere s ha minden apró-cseprő eseményre kiterjedt figyelme, tette azt azért, mert nem volt bizonyos benne, ha vájjon lesz-e valakinek módjában azokra az adatokra reá bukkanni, épp úgy a mint neki itt közöttünk bő alkalma nyílott? És most befejezvén nemes küldetését, eltávozik Vácz- ról, itt hagyja összes készletét számunkra, hogy ha majd egykor, egy nálánál biztosabb, hivatottabb kéz fog visszanyúlni a város múltjának szellőztetése érdekében : az az ö hangyaszorgalomra a 1 összehordott adattárát soha egy per ezre se nélkülözhesse. Két évtized után lelki gyönyörrel tette le pihenni a tollat Karcsú, és pedig jegyezzük meg jól: nem hogy az irói tisztet abban a városban folytatni lenne kedve, a hova távozik; hanem, miként a Chalon sur Marne síkjain harezoló hunnok csatáiban a letiport hősöknek élettelen teste: a porból is diadalmasan felemelkedjék s még a levegőben is azt folytassa, a mit itt e földön, Vácz városa területén annyi, önfeláldozással, szivvel-lélek- kel teljesített. íme búcsúszózatának legutolsó szakasza, a melylyel a távozó tőlünk örökre megválni készül: „És most már Isten veled, te kedves, ősi, nemes Vácz város! Egy negyedszázadot töltöttem el kebeledben, oly sok lelki fájdalom, keserűség, méltatlankodás, gond, bú, bánat, aggodalmak és sértegető sek közt azok részéről, kiktől megfeszített fáradalAkkor ijedtünk meg igazán, mikor a veszély már elmúlt. Pista barátom aggodalmasan felkiáltott. — Ez rossz jel! baj fog érni bennünket, legyünk óvatosak! Eáradhatlanul folytatva utunkat, öt óra tájban Kajár nevű községbe értünk. Itt szerencsénk volt látni egy őszbevegyült tisztes magyar úri alakot, a mint ablakán kihajolva galambjainak búzát hintett. Nagyon hasonlított Széchenyi István grófhoz, a mint Döblingben — amaz időben kiadott kép szerint — lombokkal beárnyékolt ablakában megjelenve galambjait etette. ' — Ha 1848 előtt élnénk, Pista barátom, ez a derék magyar földesur most elcsipetne bennünket vendégekül, két hétig sem szabadulnánk tőle; s most lássa, köszöntésünket elfogadva szó nélkül eng-ed bennünket tovább menni. — Plja! tempóra mutantur .... mormogott Pista. Reggeli hat óra volt, mikor a Balatont első ízben megpillantottuk. Nagyszerű látvány! Első pillanatra óriási búzaföldnek véltük, gyengén hullámzó habjait rengő kalászoknak gondolva. Futottunk a magyar tenger mellé. Épen keleti szélén álltunk, honnan Keszthely felé hosszában tekintve a tavat, fogalmat szerezhettünk, milyen lehet az igazi tenger. Nyugati végét nem lehetett kivenni, összeért ott viz az éggel. A parton levő szalmakunyhót öltözőnek használva nyomban megfürödtünk, s arra a kellemes tapasztalatra jőve, hogy a Balaton vize minden fáradalmat eloszlat az ember testében, gyalogolásunk alatt sokszor élveztük jótékony hatását. maim és áldozataimért forró hálákat és becsülést érdemeltem volna; — de mégis a te történeted megírásában telt napjaim elfeledteték velem, vagy legalább türhetőkké tevék nekem ama sok keserveket . . . Ki-kijártam az alvárosi temetőbe társaim sirhalmaihoz, azon édes reményben, hogy majd egykor, talán előbb, mint én gondolom, ott fognak porladozni az én tetemeim is. De a mint látom, ezt máskép akarja a jó Isten. Megyek, távozom hát kebeledből; de szivemben viszem magammal, te nemes város! nekem örökké kedves képedet’ és bárhol hajtom is le a halálra bágyadt fejemet’ fölmerülsz még egyszer akkor és ott is hű emlékemben azon forró sóhajjal: „Vajha ott, azon sirkertben nyugodhattak volna tetemeim, amelyben s a melynek környékén pihennek azon százak és ezerek, a kik a haza szabadságáért, a becsület mezején, vérzettek el! Isten veled! Isten veled! (Bevégeztem 1888. aug. Bán. d. e. Ét 12 re.) Igen, „a haza szabadsagáért, a b e- c s ü 1 e t mezején“ s arról mi is lelkünk mélyéből biztosíthatjuk a körünkből távozót, hogy bárhol fogják a nehéz hantok porló csontjait takarni, ott még akkor is fenn lesz számára tartva a becsület mezeje, mikor már talán szabad nem is lesz a haza! Nyílt levelet vettünk Gajáry Géza úrtól, melyet egész terjedelmében alább közlünk, de ezelőtt ugyanezen ügyben kötelességünknek tartjuk, az igazsághoz híven kijelenteni, miszerint Gajáry Géza urnák, a váczi csata ez évi évfordulóján tartott beszédjét, ez évi julius hó 22-en megjelent 30. sz. „Váczi Közlöny“ ben, mi kivonatosan és változtatással közöltük. A „ Váczi Közlöny“ szerkesztője. A hozzánk intézett levél következőleg szól: Tisztelt Szerkesztő Úr! A „Váczi Hírlap“ folyó évi 32 ik számában Dr. Csányi János úr által — a részemről hazánk szabadságáért hősen elvérzett dicső honvédeink felett tartott emlékbeszédemre vonatkozólag — irt megjegyzésekre, -- a nagy közönség iránti mély tisz teletemböl s a lefolyt ünnepély iránti nagy kegyeletemből kifolyólag, — újabban is a következőket vagyok kénytelen kijelenteni. Az általam f. évi julius hó 17-én tartott emlékbeszédbe azon szándékkal, hogy boldogult ifjú Varázséji Gusztáv eszméiből egyetlen egyet i s magaméinak valjak mit sem vettem be. 1886-ik évben a váczi honvéd szobornál tartatni szokott emlékbeszéd megtartására boldogult ifj. Varázséji Gusztáv úr lett felkérve, aki azonban az ünnepélyt megelőző napon hirtelen rosszúl lett és eng-em kért fel, hogy helyette beszédjét elmondjam ; már ekkor is az idő rövidsége miatt az ő beszédjét egy fél nap alatt be nem tanulhatván az általam helyette akkor tartott s az ő szerzeményeként közlött beszédbe, nem egy mondat, nem egy gondolat egy eszme általam rögtönöztetett. Ha tehát — amint Dr. Csányi úr lapjának 32 ik számában „jóakarólag“ állítja — az én f. évi beszédemben nevezettnek szerzeményéből foglaltatnak is eszmemenetek, még ez esetben sem állítható „jóindulattal“ hogy az általam most ismételtek épen a boldogultéi valának. Aki valaha szónoklatot tartott annak tudnia kell és az tudja is, miszerint az igazi szónoklatnak hevében, az egyik eszme szüli a másikat, s ha egy és ugyanazon szónok ugyanazon helyen és ugyanazon alkalomból több évek során keresztül általa tartott beszédekből elmond „jóakarattal“ nem szokás ezt korholni. A legmagasztosabb öntudattal, igaz hazafiúi Pista pennája ezt a körülményt igy örökité meg : Balaton tavában ők megfürödének, Nem is érzik immár, bogy micsodás vének. Fürdés után Pista barátom előszedte táskájából a nag-y lepedőt s mint valami bűvös köpönyeggel feje búbjáig beborítva magát, ugrált a parton fel s alá örömében; mig én Jókai „Magyarhon szépségei “-it elővéve, egy szalmakazal árnyában, csak úgy úszónadrágban, napernyő alatt, harsány hangon s élénk taglejtések kíséretében olvastam fel a, Tempe völgyének nevezett Balaton vidékéről irt szép sorokat. A közelben dolgozó aratók s mosónők nagyon megbámultak bennünket; különösen az én lepedős barátomat, kit első pillanatra jeges medvének néztek s csak lassan, félve mertek közeledni felénk a gyermekek meg a leányok, látván, hogy a jeges medve nincsen meglánczolva. A mint aztán Pista barátom véletlenül egy óriásit prüsszen- tett, a melyre a somogyi partok adták meg a visz- hangot, úgy elszaladt a mi mélyen tisztelt közönségünk, hogy akárhány hasra esett közülök. így szól pedig erről Pista krónikája: Leleszi nagy patlioszszal egy petrenoze 'mellett dó Jókai Mórból szépen énekelget. „ Mosogató lányok, kölykök megesudálják Ennek parapléját, annak a ponyváját. (Folytatása köv.) Várföldi Elek
