Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-03-27 / 13. szám
IX. évfolyam. 13. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. Előfizetési! Ara: érnegyedre ...........................1 frt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Hirdetések: Nyilt-tér Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. sora . . ................. . 30 kr. Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Olvasóinkhoz. Jelen számunk utolsó lévén ez évnegyedben, a következő évnegyed küszöbén mielőtt az előfizetések megújítására kérnénk fel tisztelt olvasóinkat, kötelességünknek tartjuk, hogy a lapunk szellemi vezetése körül beállott változásokról és annak okairól adjunk nehány sorban felvilágositást. Súlyos és hosszan tartó betegségem a legfőbb ok, a mellett hogy hivatalos állásom és a szerkesztőség közti, sokak által hangoztatott inkompatibilitás is ösztönöz arra, hogy a lap tulajdon jogát s felelős szerkesztőségét fentartva magamnak, az irány- és vezér-czikkeknek megírására mai számtól kezdve Dr. Csányi János urat mint állandó lap vezért kértem fel, ki betegségem ideje alatt az egész lap béltartalmáért is felelős lesz. Hiszem hogy t. olvasóim választásommal meglesznek elégedve, mert az uj lap vezér, független, modern gondolkozásu egyén, s tollát már évek óta ismerik lapunk hasábjairól. Midőn tehát a jövő évnegyedre ily alakban és szellemben ajánljuk lapunkat olvasóink figyelmébe, egyszersmind kérjük hogy minél szélesebb körben igyekezzenek lapunkat terjeszteni és annak előfizetőket szerezni, mert — sajnos hogy be kell vallani — hogy ily nagy és intelligens városban, csak anyagi áldozatok árán bírjuk fentartani, azt az egyedüli orgánumot, melyben sérelmeink, bajaink orvoslását megbeszélhetjük. A „Váczi Közlöny“ előfizetési ára marad a régi, azaz évnegyedenkint 1 frt 50 kr. Az előfizetéseket a helybeliek a szokott módon a lap kihordójánál eszközölhetik, a vidékiek pedig posta utalványnyal küldhetik be. Varázséji Gusztáv. a „Váczi Közlöny“ kiadója s szerkesztője. Fásításunk. Sokszor sokat emlegettük a fásitás szükségességét. Sokszor elmondottuk róla, hogy mostoha gyermeke az városunk igazgatásának. A ki nálunk járt idegen, mind belefáradt városunk fekvésének dicsőítésébe és városi igazgatásunk mulasztásainak megrovásába. A ki soha sem látta vidékünket és csak betekint városunkba, az is jobban felismeri városunk hivatását, mint azok, kiknek hivatalos kötelességük volna azt ismerni. így beszéltünk eddig és sajnos, bizony, méltán. Városunk félve remélt emelkedésének egyik rugója a csinosodás. Ha egyébre nem gondolunk, csak arra, hogy messze-tájon ismert mintakövezetünk tengelytörő kátyúi halálos ágyán is eszébe juttassák a szerencsétlen utasnak városunk emlékét, akkor városunk csinosodását szóba se hozzuk. / Es mit látunk egyszerre ? Mintha az a rengeteg sok panasz, szitkozódás, komoly és gúnyos támadás, melylyel városunk igazgatása egy emberöltőn keresztül tántorittatlanul daczolt, most egyszerre egy óriási fergeteggé nőtt volna össze, és városunk igazgatását ellenálló ereje elhagyta volna, most egyszerre minden jóravaló halandó bámulatára megindul a „fásítás.“ Munkás emberek lógnak a földmérő zsineg végein. Meghúzzák az irányt s megjelölik a jövő sétatér fáinak helyeit. Majd gödröket ásnak s csonkavégű akáczafákat ültetnek beléjök. Ebből álla mi fásításunk. A városnak persze fája sincs a fásításhoz, pedig van faiskolája. A fásitás megkívánta famennyiséget a róm. kath. iskolaszék adja kölcsön. Mert hiszen nem azért volt a városnak azelőtt is fáskertje, hogy abból a város utczái és terei befásittassanak és nem is azért költünk most évenkint százakat a faiskola ügyére, hogy az a mi számunkra facsemetéket termeljen, hanem csak azért hogy költségvetésünk vonatkozó fejezete üresen ne álljon. Arra,-hogy a város főutczáját s főtereit lombos hársfák vagy sűrűn gallyas vadgesztenye fák inkább emelnék, mint az az éktelen sok aká- czafa, — melyektől virágzás után és levélhullás idejében lehetetlen tisztán tartani a gyalogjárót, —• azok közül, a kikre ez bizva van, ki sem gondolt. A főutczának alsó vége mindkét oldalon elég széles arra, hogy ott két-két sor fa ültettes- sék. És hogy ez megtörténjék már többen óhajtották. De jaj nektek óhajtozók. Oly vonalba ültettetett az uj sorfa, hogy már most lehetetlen lenne mellette még egy sort beültetni. Ennek sem oka senki; mert a kertész a maga feje után kertészkedik és nincs senki, a kitől parancsot várhatna. Nem felel meg e formájában a fásitás az érdeklődők várakozásának, városunk igényeinek és a csinosodás követelményeinek,-; de — elta- gadhatlan — még is fásitás az, épen, úgy a miként a futó homok lekötésére szánt faültetést is fásításnak kell neveznünk. Ezzel azonban még nincs megoldva a feladat. Hogy ezen most elültetett fák fentartásá- ról is gondoskodni kell, nehogy úgy járjunk velők, mint a kis váczi és alsó városi főutczai csinált utak restaurálásával, melyeken már is meglátszanak a múlandóság csalhatatlan jelei, azt nem említjük. A ki a fákat ültette, tudja az azt nagyon jól, hogy a tavaszai ültetett fák eleinte megkívánják az öntözést is és hogy az uj fasort pajkos suhanczok támadásaitól csak a rendőrség óvhatja meg. A további teendőknek csak irányát lehet egyelőre meghatározni. Fásitani kell mindenütt, ahol csak lehet: utczákon, tereken, fő- és mellék utakon, másra nem használt területeken. De nem ám mindenütt akáczafával, mert akkor az egész város nem lesz egyéb, mint egy akáczafa- erdő, hanem a mennyire lehet szebb, koroná- sabb, lombosabb faneműekkel. Különösen elkellene a fásitás ca lövőház A .VÁCZI KÖZLÖNY'TÁRCZAJA. Tavaszi dal. Megjelent az első fűszál, Kikeletnek hírnöke; Innen-onnan végkép elszáll A tél áthatlan köde. A napsugár már beragyog, Kis szobámnak ablakán. Majd lesznek még kedves napok Majd kiderül ezután ! Múlik a tél itt a tavasz, A jég s havat felváltja Az erdőben a zöld haraszt S a mezőnek viránya. Mintha kedves jóslat lenne, Hogy reményünk zöld ága Újra lombos lesz s felette Boldogság napsugára. Vörös Julianna. Elvira. Irta: Kapás. Elvirának otthon ugyanazon szobát jelölték ki hálószobául, amelyben boldog gyermek-kora ábrándjait élte. Minden a régi volt a szobában, kivéve a „Hallgatás“ szobrát, melyet most* vett atyja az fiz4ni4rä Az út fáradalmai, a kiállott izgatottság hamar nyugalomra késztették Elvirát. Belépett ama szentélybe, amely oly kedves, oly igéző és oly . . . érzék- bóditó volt. Az elég tágas és magas szobának, amely gyöngy- himzésü fehér selyemmel volt bevonva, egy világos rózsaszín kővederbe zárt éjjeli lámpa adott némi világosságot. Ez a bágyadt, de tiszta fény, ^ a outo- rokat rózsaszín árnyékba burkolta. A padlót neszfogó fehér gyapjú szőnyeg takarta. Benn, a háttérben, szemközt a falura nyíló ablakokkal, egy alacsony nyug-ágy volt, amely fölött, márványból, a szerelemistenasszony szobra volt a falba erősítve. Egyik kezéből rózsaszín szalagok és csipkék hullámzottak le egész a földig, mintegy sátort képezve az ágy fölött, a másik kezét hamiskás mosoly között tartotta föl. Ennek a kis fgalamb-fészeknek dísze is volt; egy velenczei tükör, melyet Ámorkak tartottak. Mikor mi e szentély titkát megloptuk: Elvira már csipkés takarójú ágyában volt. Utazó ruhája ott csüggött az ablak szögön, ékszerei a toilette- asztalon voltak elszórva, harisnyái, piczi czipői a földön hevertek. Ö maga féloldalt feküdt ágyában. A finom csipke takaró egészen testéhez simult s látni engedé alakjának tökélyét. Elvira nem volt magas, sőt mondhatni alacsony termetű volt. Hófehérségü homlokát sürü szőke fürtéi árnyékolták, vízszintes irányban a szemöldökével. Ezek a fürtök homlokán és halántékán feldudorodtak s gyermekes kinézést kölcsönöztek neki; kicsiny fülei s szabályos, egyenes metszésű orra, gömbölyű álla, melyen egy kis gödröcske volt lathato: elra- gadóvá tették Elvirát. Legszebb volt azonbam a szája. Gömbölyű eléggé telt karjainak egyikét szőke feje alatt tartja, miga másikkal vánkosát szorítja magához. Mosolyog. Úgy látszik édesek álmai. Mosolygása közben a hóval vetekedő fehér fogsor látszik ki ajkai közül. Melle alig piheg; csendesen, nyugodtan alszik, mintha nem bántaná semmi, mintha nem fájna neki semmi. Szegény szenvedő asszony! Pedig van annyi baja, mint tiz más embernek. Még egy fél év előtt, mint gondatlan leány feküdt itt s ma már, mint férjétől elvált asszony. Mikor az esküvője volt : zuzmarás kezdett lenni minden ; a falevelek megváltak éltető helyöktől; az őszi szél lekétől elhajolt a virág ; csörögve nyújtotta ágait, miként a sorvadó beteg száraz kezeit, a fa, mintegy reményért könyörögve ; a bús hervadásnak Ölő éjszakája terült el mindenre. Gyászolt a természet, csak Elvira volt vig. Nem hitte, nem is sejtette, hogy alig egy fél év múltán ő fog gyászolni szivében, mig a természet újra éled ; a vig madár dal, a zaj fölhangzik újra ; rügyet hajtanak a fák ; tavaszi virágok lepik el a mezőt ; élet és kedv üt tanyát mindenütt. Az a félév, amit férje mellett töltött, fölért egy végtelenséggel; kitett egy hosszú, hosszú időt, amely csak az első napokban hozta meg rózsáit, örömeit, a többi csak tövist, keserűséget termett. Miért nem is tartott az az Öröm örökké? Miért, hogy oly hamar el kellett múlnia ? Elmúlnia, mint a homokra irt freskó-rajznak, melyet a leggyöngébb szél is elsöpör ? Pedig ez az asszony megérdemlette volna a boldogságot.
