Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-12-18 / 51. szám
' Melléklet, a „Váczi Közliliy“ 1887. évi deczember hő 25-iki 52. számához. „Váczi Közlöny“ karácsonyimelléklete. Karácsony éj Eredeti tárcza. ; Tépdeli a vihar a fagyos föld hótfcaróját. Mintha pelyhes dunnát szaggatna széjjel rnrges fogával a fenevad. A süvöltő szél százfelé kereti és viszi magával a könnyű hópelyhet. Az égignynló levegőürt sűrű hófátyol tölti be, mely sietveireszkedik lefelé a földre. De a vihar erős korbácsa újból fölveri a havat és ragadja magával be a vétlenségbe, ahol mikor játékát megunta, a szárnyr, szedett terhet rémes kaczagás közt odacsapdossa aiüszöb oldalába, az ablakpárkányra, vagy az élők same közé. Czudar játéka ez a természetmj! Fagyos szele a gyenge öltözeten keresztül szemtepnil átfurakodik egész a csontokig. Ha rongyos raliban az utast az országúton utoléri, mint valami utojálló tör az ember élete ellen. Ha nem boldogulhat leüti a szegénynek a fejéről a kalapot, amit aztámmint valami út- széli ballangót, maga előtt elkerget óra hosszat is. Északról fú a szél. Kiállhatatki a hideg. A láb alatt rémesen csikorog a hó. A fák ágaira fehér koronát fon a dér, mely a vihar rémi nyávogásának zajától megbolygatva foszlányokba hull alá. A levegőből megfagyva esik le a veréb 3 kiesik csőréből a kis morzsa, amit a hideg hó alt kapart ki fiai számára. .Rongyos öltözetben, erőltetett ipéssel halad az országúton egy negyven éves munkiember. Éppen szembe fú a szél. Erőlkcjésbe kerül, hogy előbbre haladhasson. Meg meg ál az út közepén, hogy a szélnek hátat forditva, ldppenhesse magát. Dermedt kezével leszedi vastag bajszáról a jégcsapokat. Szürkankójának gallérját fejre veti az áram és ez most olyan jól esik szegénynjí, mintha csak békitő karok ölelnék át nyakát. De ez a békekötés a viharral m tarthat soká. A falu még messszi van. Otthon lt gyermek, meg a beteges féleség várakoznak. Pedig hiába ! Nincs kereset! Az egész héten sem lehetett unkát kapni. Dunaparton nincs dolog. A jég kiÜtőbe kergette a hajókat. Hiába kínálkozott a dologfa. hiába könjför- gött munkáért. — Majd talán az iinepek után ! És kérges tenderét ökölbe sacitva föltekint az égre. De nem láthatja az eget a leempkedő hóoszloptól. .Fájó gondolatok mardossák gyát. A beteges asszony nem fogja elhinni, heg nem kaphatott munkát. A gyerekek kenyeret fegak tőle kérni, az asszony tüzelőre fát. Holnap üirlp van. Ma este Jézus születésének a napja és neu lesz meleg étel az asztalon. A gyerekek kérdezni fogják ff e, hogy mit küldött nekik a kis Jézus, kifogjákotatni a tarisznyát és nem találnak benne semmit. És kérges tenyerét ökölbe soátva tekint föl az ég felé. A vihar kaczagva vágj a szeme közé az élesre fagyott havat. * %■. * — Kedves anyuskám, a ki Jézuska az égben lakik ? — Ott bizony kis fiacskám, le ma lejön közénk a földre. — Ugye ide is eljön mihozznc és hoz sok szép ajándékot ? — Apátokkal küldi a nagyvárosból, ahol sok sok csecse becse van. — Te azt mondtad, hogy zipot is küld, úgy fázik a lábam ! — Ugye anyám a kis Jézska neked is küld ezukrot, oszt azután nem fogsz kilógni olyan nagyon — Azt is kind a karácsonyán. — Anyuskám ugye én jó ygyok ? — Jó, jó aranyom ! * # Jé Egy egész csomó havat \gbtt oda a vihar a rozoga altiak jégvirágos íivegjér A gyermekek ijedve laptultak meg. — Nyissátok ki az ajtót f ! — Az atyus, az atyus! iáltozák örömmel a gyerekek. — No, nem fagytatok méameg ? — Bizony ideje, hogy kiyelmed hazaérkezett. — Bár haza ne jöttem vola! — Apuska, mit küldött aíis Jézuska? — Mit küldött! Nem taijlkoztam vele ; vagy igen. ezt küldte e, a jégcsapobft a bajuszom alatt. — Se fa, se kenyér a hónál. De talán csak még sem jött kigyeimed üres Ezzel ? — A kezemben havat döiBöltem az egész úton, hogy le ne fagyjon a tiz körmm. Mert az Isten is csak a szegény emberrel köte 1 dik., — Ne sírjál édes jó anyái! * * , — • Dicsértessék a Jézus irisztus! Beeresztik-e a bethlehemeseket ? — Ni milyen szép temphnot hoznak a pásztorok. Benne van a kis Jézusll. Eresszük be őket édes apám ! — Takarodjatok innen azablak {.lói! Hamisság az egész világ! Elvész az emernek { hite! — Ne káromolja kigyehed az Urat ezen a szent napon ! Hogy ne zúgolódnék « ember mikor minden igyekezete iiiábavalóság. Megátkozott az Isten. Elfordult tőlem minden jó szereerse. Mos mutassa hát meg az Isten, hogy én is a Ji vágyói ! * — Ni mindjárt kialszik mécs! Feküdjünk le. Feküdjetek le gyerekek. Ha lalszoto:, meglássátok milyen szép karácsonyfát mult nekter a kis Jézus! Desz rajta ezipő, mézeskaláe meg sík meleg ruha. A És a gyermekek szó néikül kuporodnak össze a szalmavaczkon. Anyjuk egy piszkos fehér abroszt térit föléjiik. — Aludjatok kicsinyeim ! Elalszik az egész ház, csak a gazda nem tud elaludni. * Haldoklik a pislogó mécs lángja. — Hej atyaü, nem jönne ki hozzánk egy szóra. — No mi a’ no ! — Elakadt a szekerünk a hófúvásban és nem tudunk tovább menni. A nagyságos urat viszem a szomszéd faluból. — Bizony, ha ki nem segít bennünket, nem tudom hogyan érünk haza födél alá. Itt van a szives fáradságáért, fogja kigyelmed! — Kelj föl boltos, nyisd ki az ajtót. Váltsd föl ezt a nagy bankót, aztán adjál nekem apró gyertyákat a karácsonyfára, égett ezukrot a feleségemnek, meg meleg ruhácskákat a gyerekeimnek! Magasra csapkodó szalmaláng tüze nyaldossa körül a kemencze belső oldalát. Kellemes, meleg olvasztja föl az ablak dérvirágait. A karácsonyfán apró kis gyertjAk égnek. A fényesség világa felnyitja a szunnyadók szemeit és öröm-mámorban úszva állják körül a meleg szobában a szent karácsonyfát. — Most született a kis Jézus. — Hiszek benned Megváltó 1 ! ! Tó Almási. Az ut!varlásról.*) Irta : S-o.cLé,r. E szó „udvarlás“ szerény véleményem szerint a fejedelmi udvartartástól vette eredetét, illetve nevét. Az uralkodók saját fenyők s méltóságuk emelése czéljából kisebb rendű és rangú urakkal vétetik magukat körül, mi minden esetre hízelgő az illetőkre nézve s nem egyéb udvarlásnál. Azonban a tu- lajdonképeni udvarlástól megkülönbözteti egyik részét a magyar, másikát a német kifejezés. A fejedelmek fizetett, rangbajliászó vagy feltűnési viszketegben szenvedő egyéneket tartottak régente maguk körül s ez csakugyan nem volt más, mint udvar-tartás, jobban mondva udvarlókat tartás. Mig a közélet, a társadalom u. n. udvarlói önként, szerelemből, tiszteletből vállalkoznak szerepeikre, a másik udvarlással ugyan egyenlő párhuzammal, egyenlő czéllal. Önkéntes tehát az udvarlás, helyes tehát a németek e kifejezése: „Den Hof machen“ E szóra „machen“ csinálni fektetem a súlyt, miután értekezésem ez állításánál legmérvadóbb bizonyítékaim vannak. Miután az udvarlás némikép csakugyan ikertestvére a hízelgésnek : mindenesetre hízelgő a nőre nézve, mondjuk germanismussal, az imádóknak önkéntes „udvarcsinálása“, mig a fejedelmeknél az udvart áldozatok árán kell tartani. Különben a franczia „etiquette“ a magyarban a mint illem, udvariasság épp úgy udvari szokást is jelent. Nem czélom — szintén udvariasságból — igen tisztelt hallgatóimat hosszasan száraz etymologiával untatni, azonban czélszerünek véltem nézeteimet szőnyegre hozni már azért is, hogy kimutassam az udvarlás főfeltételét — épp úgy mint' az udvaroknál — az Hiedelmet; de nem csak beszéd- és társalgásunkban, hanem tetteink által is. Legyen szabad illusztráczióul két rövidke példát felhoznom, olyakat, melyben szép szó illemtelen tettel s viszont rendes magaviselet haszontalan beszéddel párosul. Borbereki uram udvarol kifogástalanul irma kisasszonynak, mialatt ujjai saját orrlikaiban folytonosan — a kéményseprő szerepét játszák. A másik példa : Lappaiics az utczán találkozik Laurával illedelmesen köszön, kezet csókol, tudja pl. hogy a kisasszonynak hamis foga van s neki a dentisták ügyességéről tart praelektiót; lakásáig kisérve, meghajlással czilinderét ismét megemeli s azt mondja búcsúzóul: „Örvendek hazatértének.“ Az illemnek tehát szóban is tettben is kell nyilvánulnia. E kettő közül egyiknek is hiánya az udvarlást nem hozhatja létre. Az udvarlás sokféle ugyan a viszonyokhoz arányitva egy azonban czélja, mit kivívni akar. Nagyúri salonokban például inegkivántatik a kiváló magaviseletén kívül a közélet millió fásisai közül nemes tettek által elért érdem, napi eseményeknek tudása, hírlapok, folyóiratok nevezetességeinek megbirálása, színházak repertoirjainak, a művészek és művésznők körüli ismeretségnek, a sport különféle nemeinek élvezetében tapasztalt élményeknek elbeszél hetese, hires regényekből, tudósok értekezéseiből, a tudomány ágaiból némi czitatumok. Ezek fegyverek, melyek nélkül a küzdtérre lépni vakmerőség, ha tetszik merő vakság, melyek biztosítják a meggondolatlannak a porondon való meg- sebesittetését vagy megsemmisittetését. Az udvarlónak e sajátságok közül csak egynek hiánya is -- Achilles sark, hol megsebezhető. Alantasabb — nem mondom azért kevesebb tisztességgel tudó társaságban is vannak szokások és elvek, melyektől az udvariénak eltérnie nem szabad, ha a müveietlenség vagy udvariatlanság bélyegsütésétől riadozik. Épp ezért hibás társadalmunkban a nézet, hogy kevéssé müveit egyén nein lehet udvarias s nem udvarolhat. Dehogy is nem lehet! Udvarolhat és udvarias lehet maga a műveletlen pór is — persze a maga nemében — a pórleánynyal szemben. Hangoztatom újra : különbözők a fegyverek de *) Felolvasta'tott a „MoRur-kör“ í. hó 10-én tartott megnyitó-estélyén. mindig csak egy — a czél. Minő félszegségek, hibák, i félreértések történnének, ha a közéletben az udvarlásnak e különböző bajvívói egymás fegyvereinek kicserélésével küzdenének! Próbáljuk meg a szerep cserét. A salonfi a- földmives pórruhájában, sáros csizmáival belép a terembe és a nőnek arczát megcsípve azt mondja: „Mint vagy galambom? eszem a zúzádat. Megint halvány az arezod, ugyan ne fogyaszd annyira a lisztet.“ Czélozván ezzel a rizsporra. Vagy a pór a salon állandó lakójának frakk, klakk és lakkjában jelenik meg a konyhában Zsuzsi szolgáló előtt, térdre hull előtte és ezeket mondja nagy patliosszal: „Nagysám! Egy kimondhatatlan érzés dagasztja keblemet. Amor nyila sebezté meg szivemet. Kegyednél az egyedüli ír, a balzsam — szeressen viszont s boldogságommal nyugalmamat nyerem vissza.“ Valóban ferdeséget szülne s a társadalmi rendet felbomlással fenyegetné, holott igy a mint most van, I már bevett szokás s ki ez ellen vét, azaz fegyvert cserél, tréfát űzőnek vagy mi rosszabb — bolondnak tartják. Kimerithetlen anyag-bánya a társadalom különböző kasztjai udvarlásainak ismertetése. Szorítkozom tehát az általános vagy inkább a vagyonilag s szellemileg középosztály udvarlására. A középosztályban nem tart ugyan lépést a vagyon a szellemmel s ezért vagyonos a szellemtelen és szellemes a vagyontalan igen gyakran, de épp ezért kell a'középosztályban művészet az udvarláshoz, miután a szellem és vagyon egymásra utalvák, azok birtokosai — az emberek egymással érintkezve, bizonyos érdek, az összeférhetés érdeke kívánja meg az óvatos beszédet, nemek ellenfeleinél esetleg az udvarlást. Bizonyára nem ügyes udvarló, ki a földhöz ragadt szegény leánynak a nyomorúságot festi ; ki a kevéssé művelt nővel szemben tanultságot fitogtat ; ki a kevéssé nagyot halló kisasszonynyal szándékosan lassan beszél, hogy az miduntalan kérdezgetni kény- teleuittetik ; ki egy testi, szervi, vagy érzéki fogyatkozásban szenvedőnek ép e hiányáról beszélget, ki... de ki tudná mind ama ügyetlenségeket elősorolni, melyek az udvarlót örökre, gyűlöletessé tehetik. Csalódik, ki azt hiszi, hogy az udvarlás előhírnöke a szerelemnek, de az is téved, ki a szerelmet oknak veszi, melyből okozat gyanánt az udvarlás szülemlik. Ha uton-utfélen e mondatot halljuk : „Udvarol neki“ megvagyunk szokva mást nem is képzelni, hogy ha nem is mindkettő, de az egyik medium bizonyára szerelmes. Téves logika! Udvarolhatunk egymásnak a szerelem érzete nélkül is, de mindenesetre valamely érdekből, ha másért nem is, hogy alkalomadtával udvariatlannak ne tartassunk. De udvarolnak csúnya, piszkos érdekből, valamely czél elérhetéséért is. A miniszteri tanácsos rút feleségének udvarol néha a diurnista, hogy a nő befolyása által activ hivatalt nyerhessen : a tőnkre jutott fiatal föidesúr a rósz hirbeu álló, de rangkórságban szenvedő uzsorás leányának; a rövidáru kereskedő a bevásárló asszonyságnak stb. Türelmes hallgatóim, tagadják bizonyára a felsorolt esetekben érvelésem helyes voltát, s azt mondják, ezekben csupán az aljas hízelgés, nemtelen érdekhajsza vagy a bók viszi a főszerepet s ez nem udvarlás. De mi a bók ?t nemde hízelgés. S nem-e talpköve az udvarlásnak a hizelgés ? De udvariunk mi unaloműzésből, szórakozásból is. Egy kevéssé szép, de müveit nővel órákig elfecsegek szívesen, anélkül, hogy ez a darab hús itt a baloldalomon a rendesnél hevesebben dobogna. Az udvarlásnak ugyan nincsenek válfajai, de vannak kifejezései társadalmunknak, melyek az udvarlónak czélját leghívebben tükrözik vissza. Ilyen például „teszi a szépet“ vagy ez is: „csapja a szelet.“ Ez ironikus mondatkákat bizonyára nem az illető iránt való komoly nézetünk adja nyelvünkre. A komoly és kifogástalan udvarlás valódi művészet, melyre nem a tkeoria, de az élet-tapasztalat taníthat, de ez is csak némikép. Én azt tartom az udvarlás művészete az- emberrel születik. így aztán nemcsak „poéta nascitur“, de az udvarló is születik, az is „génié,“ kit egy eddig általam még fel nem fedezett istennő „csókolt homlokon.“ Benne van a túl világi szikra, mit az élet-tapasztalat éleszt tartós lángra, s mely az emberrel szűnik meg egyszerre. Higyjék el szives meghallgatóím ez nincsen másképen. Egy „á la einen“ fésült czipész legény 12 nőnek hódol, udvarol, közülök bizonyosan 11-et hódit meg s tart bolonddá, mig néha a tudós professor, komolyan gondolkozva s érezve, egynek udvarol, feleségül kéri s — kosarat kap. Gyakori az eset, hogy közvetve is udvariunk. Tegyük fel, hogy imádottunk közönyös marad irántunk, lelkesülésünk lángszava nem képes a nő jéghideg szivét csak kissé is elérzékenyiteni ; ily esetiben az ügyes udvarló a kedves öcscsnek, meg gyakrabban az anyának udvarol. — Ezek előtt iparkodik szeretetreméltóvá válni, tehetségét, keresetképességét, jószívűségét, műveltségét vagy mit a legjobbnak vél feltüntetni, miután tudja az öcscs vagy anyának befolyását, ajjnővér, illetőleg a leányka lelkületére vagy akaratára. Gyakran azonban legjobb fegyver a — kiváló tehetség. Az elismert zenész művészetével 100 nő közül bizonyára 50-et hódit meg — mindennemű udvarlás nélkül, még úgy is, ha ezek az illető zenészszel szóba sem állottak. A routinnal játszó szinész a színpadon hódítja meg a hölgyközönséget, álmaik képe lesz, magasztalják, s lehet, hogy hallgatói közül kit sem ismer, de az is meglehet, hogy a közönséges életben a leg- ügyetlenebb udvarló.
