Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)

1887-12-18 / 51. szám

Sok egyen Öltözéke vagy délczegsége^ által lesz kedvessé a nők előtt. Egy csinos huszár-káplár festői öltözéke jobban hódit gyakran, mint, egy egész napi fecsegés. ' Sok konyha-nymplia a dob pergése által szeret a talán czigány dobosba.

Mindezek daczára én csupán a szót, a nyelvet tartom a legjobban hóditó fegyvernek, feltéve, hogy ügyesen kezeltetik. TJgy is ott beszelni, hol kell , az ölömben osztozkodni, a fájdalom terhét kisebbíteni iioyekezni, részvéttel lenni a bánat s bajban, mindenütt a°puszta szó hatalmánál fogva, ez biztosítja a sikert. Mert csakugyan igaz, volt tanárom egykori idézete: nincs más hangszer, mely oly kimondhatatlan bájhatalmat gyakorolna az ember szivére, mint a nyelv.“

Igen tisztelt hallgatóim közül, a kedves hölgy koszorú talán még zokon veszi ez értekezésem egyoldalúságát, hogy majdnem kivételkép a férfiak udvarlásáról fecsegtem. Nem akarok adós maradni, és ebből következőleg udvariatlan sem.

Tehát a nők mindig udvariasak, de csak néha — udvarolnak.

De hogy ez csak igen ritkán válik díszére a hölgynek, legnagyobb szerencséje a férfiaknak, különben lépten-nyomon volnának kitéve a nők ellenállhatatlan udvarlásának.

Kút érdek és komoly szándékon kívül, még sportból is udvarol akárhány gavallér. Az udvarlást csupán kedvtelésből űzi s érdek-társainak versenyé adja hozzá a lüktető erőt. Büszke arra, hogy egy vagy másik kisasszonynyal látták társalogni ; vagy Jaiíette kisasszonynak csokrot küld névnapjára, másnap Saroltának ad éjjeli zenét, Ottiliának, a színház primadonnájának koszorút dobat, mindnyája discrét cselekedet látszólag, miután annak ellenkezőjét óhajtva, iparkodik is azt más úton elérni.

Persze vannak az ilynemű udvarlónak számtalan trophaenmai is. Levelek, hajfürt, könyvbe préselt „nefelejts“-virág, no meg aztán a riválistól kapott nyakleves által származott, párbajból fennmaradt csonka fül vagy arczsérillés és gyakran a nagy halmaz — zálogczédula. Ez utóbbiak aztán a valódi drága emlékek.

A komoly udvarlónak a sors csak két eredményt juttatott, de sohasem adja oda neki mindkettőt. Kit feleséggel, kit pedig — „kosárral“ ajándékoz meg.

Valóban furcsának hangzik', ha azt mondom, hogy7 hallgatagon, ajkainkon egy árva szót sem ejtve ki — udvarolhatunk. Hallgatunk, de szemeink megértik egymást. Hallgatunk és egy gyenge pir arczunkon elárulja titkon táplált érzeményein- ket. Hallgatunk és egy jóakaró, szívélyes mosoly eloszlatja lelkületűnk aggódásait. Hallgatunk és egy kézszoritás meggyőződtet hitünkről.

Még egy különös neme az udvarlásnak — a nő családtagjainak feldicsérése vagy nagyhírű rokonainak felemlitése is. Mindenesetre ez aljas hízelgéssé fajul. De mindhiába! én csak váltig hangoztatom : az udvarlás nem egyéb — hízelgésnél.

Ha nem hiszik el, igen tisztelt hallgatóim, példákat sorolok fel, a példa jobban győz meg bennünket, mint bármely okoskodó theoria. Próbáljon csak valaki igazat mondani, meglátjuk megmarad-e jó udvarlói hírneve. Mondja oda valaki a nem szép nőnek, hogy rút; a kövérnek, hogy idomtalanul elhízott; az egyszeműnek, hogy vak; a tanulatlannal*, hogy szégyelje magát! A kirepülésről jót állok az illetőnek, de hogy a maga jó szántából megyen ki a szobából arra nem mernék esküt tenni.

Mondám az eiébb, hogy némely ifjú sok nőnek udvarol. Nézzük azonban meg az érem másik oldalát s tapasztalni fogjuk, hogy igen sok nő szereti az udvarlók nagy számát, miután ez hizeleg nekik s az udvarlókat „orruknál vezetni“ élvezetnek tartják, az elbolonditást sportból űzik.

Nagy időn át képes a fifikus nő a férfit tévhitében megerősíteni, színleli az elismerést, komoly meghallgatást. Egy és ugyanaz marad egyenkint mindenki iránt, előnyben kit sem részesítve, fölülemelkedik mindnyája érzelmein s végre, ha megunta a tréfát a tiz közül annak lesz nejévé gyakran, ki e kegyra legkevésbé számított.

Mert hiába! sok nőben is megvan ama hiúság, hogy társnői előtt e vagy ama udvarlóval dicsekedhetik, bár őt néha szive legmélyéből gyűlöli.

Vegyük azonban szemügyre ama nőket, kik a férfi udvarlását készpénz gyanánt fogadják, annak minden szavát komolyan veszik. Ez gyakran végzetessé válhatik. Hiszékeny természet, meggondolatlan lépés, érzékeny szív, e három epithetonos főnév oszlopai az eddig megjelentés megjelenendő rémdrámáknak; a tárgy az mellékes és lehet báimi, de e trifo- lium körül forog az egész anyag.

Igaz, az érzelmek nyilvánítására a szót, nem az ész, de a szív súgja meg, s így van, hogy a legeszesebb nő is lépre megyen, de ha van a nőben akaraterő legyőzi szenvedélyét, higgadtan marad és meggondolva cselekszik.

Az okos, tapasztaltnő megtudja választani udvarlóit, megtudja azok értékét becsülni s talál módot arra, miként tartsa távol magától a kellemetlen tolakodót.

Mindazonáltal gyakran a Fortuna is beleavatkozik e magán ügyekbe s gyakran megtörténik, hogy az okos nő csalódik s a tapasztalatlan boldog lesz.

Félek, hogy igen tisztelt hallgatóim figyelmét nagyon is igénybe vettem, jobban mondva próbára tevém türelmét, könyürgök legyenek el nézők ez udvariatlanságom iránt.

Hogy pedig én tartók értekezést az „udvarlásról,“ én ki az életben oly ügyetlen vagyok e tekintetben, legyen megbocsátva e kijelentésem által, hogy a jelenlevő hölgyközönségnek e felolvasás által akar tam — udvarolni. Félek azonban nem fogadják udvarlásnak, miután saieasticusan igazat mondottam, tehát nem — hízelegtem.

A szenvedély áldozata.

Agg legény maradt. De nem olyan kedélyes, vidám agglegény ám, mint a milyen az e fajta emberek szoktak lenni. Nem. Öt nem látta nevetni húsz év óta senkisem. Kerülte az embereket, pedig nem ; volt misantrop. — Lemondott a világ mindenféle j élvezeteiről, — pedig nem nevelték trappistának. — Haragudott a nőkre, pedig fiatalságában rajongott értök.

Nem érdeklődött az élet semmiféle változata iránt, —.megunta az életét. — és mégis élt. Élt mert büntetni akarta magát. Büntetni emlékeivel, melyek súlyos teherként nehezedtek lelkére . . .

Naponként az emlékezet fel-fellebbenté lelki szemei előtt a feledés fátyolát egy kinos múltról, mely mint egy örökös átok — folyton kisérte életét.

Megjelentek előtte azok a régi alakok fiatal, üde arczczal, kedves mosolylyal . . . s oly szelíden néznek reá, mint régen — húsz év előtt . . . Lelke ezektől fél, ezektől irtózik.

Megjelent előtte a szerető^anya jóságos arcza, ki megtört fényű szemeivel is egyetlen gyermekét keresi beteg ágya körül, hogy áldását utólszor adja reá ... és nem találja ott.

Ezek a szelíd alakok kínozzák őt húsz év óta egy hibáért, egy tévedésért — egy bűnért, melybe őt a szenvedély sodorta.

Asszonyt szeretett — ez volt hibája — szép, szőke asszonyt. Ez oly közönséges — s azt hiszem

— mindennapi dolog. De az ő szerelme öntudatlan érzelem volt; ideális rajongás egy gyönyörű alak után, melyről nem tudott egyebet, mint azt — hogy szép. — Ez volt tévedése.

Heves vágy fogta el birni e szép alakot s fo- • kozta ezen vágyát az ifjúság fékezhetlen szenvedélye, mely nem akar ismerni akadályt vágyainak teljesítésében. — Es ez volt vétke, mert a szenvedély oly lépésekre ragadta, melyeknek következményeit aztán egy egész élet szenvedése, keserve által sem birta jóvá tenni . . .

. . . Húsz év előtt történt vele a dolog. Szomorú útra indult, haldokló édes anyjának beteg ágyához. A jó anya elveszthetése fölötti éles fájdalommal keblében ment a pálya-udvarba. Olt látta meg azt a szép szőke asszonyt, s fiatal szive lángra lobbant érzelmeinek erős következetlenségével, mely bámulatos a szerelem történetében.

Sokan azt tartják, hogy mikor a szív telve van fájdalommal, akkor legfogékonyabb a szerelem iránt.

Bereghy Istvánon ezen állítás helyessége két- ségbevonhatatlanul bebizonyult. Elbüvölten állt meg a szép alak láttára, ki szemeit szendén lesütve, a váróterem egy félreeső díványán vonta meg magát. Fekete gyász ruhája előnyösen tüntető föl bájait, s kis fürtös fejecskéjét gyengén lehajtva — úgy nézett ki, mint egy bánkódó angyal.

Bereghy István nézte, sokáig nézte e bájos alakot, s nem birt eltelni nézésével. Úgy szeretett volna odamenni hozzá, megosztani vele lelke szomorúságát... s azután megvigasztalni.

A vonat jelző csengetyüje megszólalt, az utasok készülődni kezdtek s a gyászoló nő is felkelt helyéről. Bereghy István ekkor egy szerelmes félénk zavarával közeledett feléje — és bemutatta magát.

Csinos, fiatal ember volt abban az időben s neve, mint ügyvédé, előnyösen ismert a fővárosban.

A gyászoló nő gyöngén elpirult a bemutatásra, fölemelte hosszú selyem pilláit s gyönyörű kék szemével egy mély tekintetet vetett reá, mély kifejezte bánatát, szerelmét, kétségbeesését.

Ez a tekintet Bereghy István egész bensejét átváltoztatta. Nem gondolt többé az elutazásra. Elfeledkezett haldokló édes anyjáról; elfeledkezett a gyermeki szeretetről, elfeledkezett mindenről. Nem látott többé semmitse, csak azt a mélységes szempárt vizsgálta, melynek bűvölő hatása alatt a menyországban képzelé magát. Nem hallott mást, csak a bájos szirén suttogását; kinek panaszos ajkai fájdalomról, bánatról, szenvedésről szólották :

Ügyvéd úr mentsen meg — esdekelt a szép nő

— mentsen meg férjemtől, mentsen meg kegyetlen kinzómtól! Egy szerencsétlen nő fogja önt áldani egész életén át s imádkozni az ön boldogságáért. A jó Isten, a szenvedők Istene hozott önnel össze. Régen foglalkozom már az elválás eszméjével, két év- keserve megérlelte bennem az elhatározást, de kör nyezetemben nem találtam oly egyént, ki tervem kivitelében segédkezet nyújtott volna. Az ön neve, megjelenése, bora biztosítékot nyújt nekem, hogy megérti szenvedéseimet, melyeket egy nem szeretett, egy megvetett férj oldala mellett kiállottam, kihez a vagyon, az előítélet s a szülők kérlelhetlen akarata kényszeritett. Ügyvéd úr mentsen meg . . . eszközölje ki az elválást! . . .

Szavai oly fájón, oly búsan hangzottak, hogy csak az, ki igazán, őszintén szeret — s e miatt szenved, — csak az beszélhet ily hangon.

Szép szemei pedig megteltek könyekkel az elkeseredés, a fájdalom keserű könyeivei.

Bereghy István megfogta a szép esdeklőnek reszkető kezét, s lázas, szenvedélyes hangon mondá: Asszonyom ! bízzék bennem, én megmentem és boldoggá teszem . . .■

... A vonat e közben elrobogott s Bereghy Istvánt hiába várta a haldokló édes anya. Pedig oly sok mondani valója lett volna még annak a jó anyának egyetlen fiához. Elmondani még egyszer azokat a jó tanácsokat, melyeket egy hosszú élet tapasztalataiból merített s anyai szeretete oly nagy gonddal gyűjtött össze! . . . Azután még egyszer látni őt, kit egykor szive alatt hordott, megcsókolni . . . megölelni . . . óh ! . . - de az utolsó óra már üt, szemei | elhomályosulnak, ölelő karjai lehanyatlanak, szivének dobogása eláll . . . és mindennekvége: az utolsó

óhaj már nem teljesülhet . . .

! Mily neh , mily kínos így meghalni! . . .

... A np.jas olvasó bizonyára azt képzeli, hogy Bereghy Istvri ezekután elment ügyvédi irodájába és^ sürgősen elészitette a váló-pör megindításához szükséges per ltokat. Sietek megadni a felvilágosítás^ mely-szeri i ő nem ezt tette. Szenvedélyesokkal íövidebb eljár át sugallt neki. Személyesen kereste j ! fül az alperes,.la tényálladék előadása helyett nyilvánosai! insu-1 ;aLa és másnap négy tana s két orvos jelenlétében replkáztak, még pedig oly erős argumentumokkal, hogyaz alperes elvesztvén a port — halva terült el a tárgjalás színterén.

Hisz ez ma abban az időben is oly könnyen ment. Lgy véle.tmül kiejtett szó. egy tekintet, sokszor^ egy elhibáztt lépés elég ok volt arra, hogy abból becsületbe kérdést csináljanak, melyet csak i1 y lo vágyás utó lehetett megoldani.

De Bereghy István pillanatra még is elborzadt. Egy ember tej km előtte holtan, — az ő keze által elejtve, — kit sak tegnap látott először, a ki őt soh’se bántotta eg, s a ki mégnem is sejti azt, hogy miért halt meg . . . Mint a jog ismerője s hivatott védője, ben sej íli i föllázadt cselekedete ellen, — de a_ szenvedély feihllgattatta lelkiismerete szavát. Elhitette vele, hp:r jót cselekedett . . . hogy megmentette lelkének tie álját, kivel boldogságát vélte föltalálhatni. : ö

Szabadja tettem — mondogatá önmagában

— s most megNj a jutalomért!

S ment véíucze lakására, hogy a pör kimeneteléről referálja s hogy — elvegye jutalmát. Lázas örömmel lépett:! szobába, melyet- „lelke szentélyének“ tartott s t találta a gyászoló nőt — vidám mosolylyal aj.fe n . . . egy jó barátjának ölében. Önfeledten, boogan csevegnek együtt ; biztatják egymást egy sz- jövő reményével, mert hisz’ a válópert a legjobb ti árosi ügyvédek egyike vette kezébe.

Bereghy Is. án megsemmisülten állt meg előttük. Ha elleni: golyója testébe fúródik, az nem okozott volna ríe i oly fájdalmat, mint ez a jelenet. Avcza folytonos színváltozásokon ment keresztül, bensejében pedij; íz érzelmek iszonyú harcza folyt s ő mozdulatlan] állt. mint egy szobor.

Életét tette oczkára e nőért, ott hagyta a haldokló anya álds.t érte ; s most egy barátjának keblén találja földi övét- . . .

. . . S bőgj piosolyognak egymásra ; . . . hogy örülnek egymás látásán . . . mily boldogság ömlik el egész valójuk * ama tu.latra, hogy egykor egymásé lesznek ;

Hah ! . . . se.\t neki látnia kell! . . . A fájdalom, az el keseredj oly magas fokra hágott szivében, a melynél megszpk az emberi öntudat működése.

Nem . . . nen . . ezt én nem engedhetem — tusakodik önmagban És mintha az alvilág összes lakói ingerelnék t i gondolatra. A szenvedély ujult erővel kerekedik ?M1 és elfojtja teljesen a józan észt.

— Asszonyon, — szólt tompa hangon — én szavamat beválto tsi, megszabadítottam férjétől — megöltem . . . és üst megfogom ölni szeretőjét.

Uram ! fordult urtán barátjához — kettőnk közöl egyik fölösleges ;zen a világon, remélem holnap talál kozun k.

. . . Bereghy Éván másnap ismét tárgyalt s ellenfele — egy jó arát volt. Oly különösnek látszik a sors ama inLkedése, hogy két embert, kik jó barátnak nevezi! egymást — ma, oly körülmények közé sodor, hcy egymás élete ellen törnek — holnap. Még pedig lyan módon, melyet a társadalom maga szentesit.

Bereghy Istváinagy elkeseredésében vad gyűlölettel nézett barátra, mint legnagyobb ellenségére.

Az indulatok erős nama alatt sütötte el fegyverét, melynek eldördüléseitán egy kétségbeesett kiáltás reszkettette meg a Iregot,

Megrázkódott 1 s öntudatlanul is ellenfeléhez közeledett. Egy sápá:, vérrel borított alak feküdt már akkor az elősiet orvos karjaiban. Bágyadt, zavaros szemeivel őt kési, s midőn megtalálja, magához inti: Barátom,— suttogja kínosan — te lettél a győztes, jpedig -nőhöz nekem volt a legszentebb jogom . . . Miéit azon emberhez ment nőül,

— kit te megöltél —t-ekem volt- eljegyezve. Akkor

még nem volt ál 1 ásót a szülők azonban nem akartak várni, s így men'férjhez kényszerből — de szive enyém volt . . Te r st megöltél, mikor a boldogsághoz már oly közel oltani . . : de' én ... én .. . meg-bo-csá-tok . . . ésmeghalt.

f 'V

*

Azóta húáz év mit el. A sírok begyepesedtek, a szenvedély llihalt a szívből — csak az emlékek maradtak főn. De .eze emlékek nagyon fájók, nagyon keserűek voltak.

Bereghy Ltván le:ét folytonosan égette az ártatlan vér, mélyet a becsület mezején“ ontott ki. Beismerte nagy bűnét melyet szenvedélyétől elva- kittatva, óriási tévedésben követett el.

És nem elégedett neg a kétévi államfogsággal, mit a törvény párbaj ítség miatt rótt reá. Gúnyt látott a bírák iteletébí . . . s önmagának lett bírája . . . Életlogytiglí.i büntetést szabott magára

— s ezt ki is ülotta.

A napokbaí telt 1 a büntetés határideje. Lelke szabad lett, elsiál 1 ható a bocsánat, az irgalom hazájába, hol ok nagy römmel fogadják a megtért bűnöst . . .

. . . Mikor koporscít kisértük, oly különös, fájó érzés fogott el. Fájt azi gondolat, hogy egy tehetséges ember, ki nemeset érző szivével, a társadalomnak és egyesek.ek boldgitására nagyon sokat tehetett volna, ily zörnvü éget ért; s hogy romlását szenvedélyén k iil a k: előítélete s a társadalom ferde, átkos szuása oknta.

IVipó.