Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-10-23 / 43. szám
hogy sok sebbel vonjuk ki kezünket belőle, de e , sebeket békés odaadással viseljük, mert gyógyírként hat azon öntudat, hogy hivatásunkat őszintén betöltöttük. ... , Félreértések kikerülése végett azonban szükségesnek tartjuk kijelenteni, hogy „a kinek nem inge — az ne vegye magára.“ S reméljük, hogy az illetőknek egyáltalán nincs okuk az „inget“ ^ magukra ölteni, sőt"— talán — örülnek, hogy párhuzamot vontunk a helytelenül egy nevezet alá eső „ká\ésok között. . , , . Tájékozásul ide iktatjuk a ipar- es kereskedelmi minisztérium által imént jóváhagyott szabályrendelet fontosabb szakaszait: 3. §. Vendéglőkben, kávé- házakban és kávémérésekben, úgy a fogadók ebéd- lőiben, a családtagok kivételével női pinczéinők j alkalmazása tilos. Kávéházi pénztárosnők is csak erkölcsi bizonyítványaiknak város kapitányi előzetes átvizsgálása és rendben találása ut-án alkalmazhatók.“ (Jó kibúvó!) — 12. §. Kávéház reggeli 5 órától, éjjeli 1 óráig nyitva tartható; ezekben a zenélés éjjeli 12 óráig szabad, azontúl pedig csakis a rendőri hatóság, esetről-esetre előzetesen eszközölt küliinös engedélyével melyért minden egyes esetre a városi kórhazalap javara 3 5 frt dij fizetendő. — 19. §. Az a fogadós, vendéglős, kávéházas és kávémérő, aki üzletében erkölcstelen életű egyéneket, avagy a 3. §. ellenére női pinczér nőt alkalmazna, vagy kávéházi pénztarosnőt az ott előirt intézkedés mellőzésével fogad fel, a rendőrség által 60 frtig terjedő pénzbüntetéssel, ismétlés esetén ezen felül 5 napig terjedhető elzárással büntetendő. 20. §. Azon fogadós, vendéglős, kávéházas és kávémérő, aki üzletét az ezen szabályrendeletben megállapított zárórán túl nyitva tartja, az 1879. XL. t.-cz. 74. §-a értelmében a rendőrség által 50 írtig, visszaesés esetében 200 frtig terjedhető és behajthatatlanság esetén megfelelő elzárásra változtatható pénzbüntetéssel büntetendő. E szakaszokat kommentárral kisérni fölöslegesnek tartjuk, mert tartalmuk elég világos. Csak ami a szabályrendelet végrehajtását illeti, ahhoz, van néhány szavunk. Városunk képviselő testületét e szabályrendelet megalkotásánál bizonyára azon igaz meggyőződés vezérelte, hogy kellő erkölcsi alap nélkül társadalmunk 3 igy városunk jövője is alá van ásva; — mi természetesebb tehát, hogy a sza- j bályrendelet szigorú végrehajtása — ha a kívánt j eredményt elérni akarjuk — feltétlenül szükséges. I De ki gaiantiroz azért, hogy e szabályrendelet pon- : tosan végre lesz hajtva és nem-e kerül az is a város- ! ház lomtárába? Talán léha rendőrségünk, melyre j annak végrehajtását bízták? A rendőrségtől a sze- i mélyzet csekély számánál s a vezetők erélytelensé- j pénéi fogva mitsem várhatunk. Példa erre a közeli múlt. — Vagy lépjen tehát fel a rendőrség teljes szigorral, vagy bízzon meg a képviselő testület a szabályrendelet végrehajtásával oly egyént, kiben meg van az önzetlenség és a kellő energia. Színházi mizériák. A szini bizottság terve másfél esztendő előtt minden várakozáson félül sikerült. A húszezer forintra még kettő volt a ráadás, de a színház épités elmaradt, mert az aláírók, vagyis az ajánlkozók maguk is megijedtek a nagy közönség áldozatkészségétől. — Bizonyára azt hitték, hogy a kívánt húszezer forint nem keiül ki a vácziaktól és hogy mégis megtörtént, azok öl ültek legjobban, hogy az építkezés elé ezernyi akadályt gördítenek, a kik a 10000 forintot az első impresszió alatt, egy gyönge pillanatban igaz nagylelkűségből felajánlották. Mert hiszen ezek a jó urak nem járnak színházba, és alig pártolják a művészetet, noha szeretik az olcsó dicsőséget. A színi bizottságnak alig egynéhány tagját látjuk a színházban, és azok sem látszanak ez abnor- mis állapotokkal törődni. Különben aligha kellene a színházba járó közönségnek eltűrni, mint csűrik csavarják azt a miniszteri rendeletet, mely a színházaknak kivilágositására vonatkozik. Nem tudjuk, kik lehettek ama nagy tekintetű szakértők, a kiknek véleménye olyan döntő hatással bir, hogy a megye is helyben hagyta véleményüket miszerint a színházi terem kivilágítására elégséges az az egynéhány szál gyertya, melynek kormos fényénél alig látunk a színpadra, — annál kevésbé élvezhetjük a színészek mimikáját. — Pedig egy színdarab élvezése főleg a szereplők arczjátékától függ. — Négyszáz esztendő előtt az ilyen viszonyok csak megjárták volna. Akkor Shakespeare idejében, a színészek maguk hordták zsebükben a faggyúgyertyákat; ma már más világot élünk — mindenütt csak Váczon nem! Mi négyszáz évvel maradtunk el a czivilizált világtól! Hiszen ha az a bizonyos miniszteri rendelet szigorúan is igy írná elé a világítást — a mi pedig nem áll, akkor is, ha az illető urakban csak egy csipetnyi belátás és egy kis jóakarat lett volna, tágíthattak volna a dolgon. Hiszen tekintsünk csak szét széles e hazában, nincs itt sehol oly város a hol világítás ilyen gyatra volna ama szabályrendelet folytán, mint Váczon. Eltekintve attól, hogy a „Curia“ terem bérlője amúgy is keményen bánik a színházigazgatókkal, a drága és gyönge — sőt mondhatjuk rossz — világítás még elriasztja azt a kis közönséget is, a mely még áldoz Thaliának. Az bizonyos, hogy a „Curia“ terme szép és nagy tágas és czélszerü, de nem helyeselhetjük ama lelketlenségge! határos eljárást, melyet a mintegy neki prédának juttatott színházigazgatóval szemben követ. Estén kint tiz forintot fizettet véle, noha az alig vesz be e9ténkint 30 forintot. Közönségünket arra kérjük pártolják e jobb sorsra méltó társulatot és a színi bizottságnak meg lelkére kötjük, hogy ne ők játszák a komédiát! Ha már megszerezték a 22 ezer forintra szól ló aláírásokat, fogjanak hozzá az építkezéshez és ne ijedjenek meg tőle, hogy ez a váczi közönség, kérő szavának engedve, aláírta a kért összeget. Mert a mai czivilizáczió és a kor szelleme megkívánja, hogy minden nemzet nyelvének is emeljenek templomot. Ez a kor követelménye, és erre szüksége van az olyan városnak mely a főváros közelében van, a hová annyi tisztviselő tenné át lakását, ha a város napi fáradalmai után este valamit nyújthatna neki. Hogy mi lehetett oka a szinház építése elejtésének, nem tudjuk. Bizonyára szalmatűzből jött a láng, hogy olyan hamar lelohadt. Ha pedig tréfa volt az egész, úgy bizonyára rossz tréfa volt! —s. Színházi szemle. Mint már lapunk múlt számában megjegyeztük, színészeink szereplésének érdemleges bírálatába most kellene bocsátkoznunk; miután azonban az igazgató áltál ígért operette előadásokból eddigelé mit sem láttunk, általánosságban ezúttal sem Ítélhetünk és szorítkozunk csupán a szereplők játékának, kivételesen az előadás alatt ránk tett benyomására. Mint már jeleztük, múlt szombaton, f. hó 15-én adatott Lukácsy mulattató népszínműve „A veres- hajú“. Oly népszínművel állunk szemben, mely már a „kath. legény-egylet“ által is adatott, s mintegy hajlamot érzünk magunkban, párhuzamot vonni* * *e két előadás között. A „mi Ágnesünk“ és „Veréb Jankónk“ határozottan jobbak voltak a mostaniaknál, mindazonáltal e kijelentés nem von le játékuk értékéből, miután a mostani Boglár Ágnes (Krecsányi hlóra) szintén hatásosan tudott szerepében kifejezést adni az anyának leánya iránt érzett szeretetének. Veréb Jankó (Dobocsányi) szintén tetszést aratott. A czimszerepet: Szilaj Kata, vereshajút V. Csányi Juszti játszotta elég élénkséggel; énekéért a közönség tapssal adózott. Ferke (Szerdahelyi) szintén megállta helyét. E hó 16-án a „Piros bugyelláris“ került színre. E színdarabban — kevés kivétellel — a szereplők' összhangzóan játszottak. Ki kell azonban emelnünk Csillag Pál (Szerdahelyi) rokonszenves játékát és énekét. Kósza Gyurka (jámbory) sikerrel játszott; csak ne akarjon énekével feltűnni. Játékával megvagyunk elégedve s szivesen látjuk valamely társadalmi darabban. Kedden, f. hó 18-án, Almási Tihamér „Sári néni“ je adatott elő. E darab silányságát a szereplők iparkodtak játékuk által ellensúlyozni. Szalay Sára (Jámboryné) ügyesen játszott és énekeit meg- ujráztatták. Éneke szép, csengő s tiszta bár, de iskolázatlansága miatt még nem színpadra való. Játéka ellen nincsen kifogásunk. Mariska (Bizzáné Anna), kinek ezúttal kis és nem oly szerepe volt, melyben fel- vagy kitűnni lehet, — három csokrot kapott tisztelőitől. Ezúttal is kijelentjük, hogy Bizzáué ügyes naiva, páthosszal játszik; de reményijük, hogy e kijelentés által magát el nem bizza — Somfa Fló rián (Dobocsányi) az első felső felvonásban szives volt „Fifikusnak kell lenni“ czimü kupié-betétet elénekelni, de ha ő azt hitte, hogy ezzel elismerést árut — úgy nincsen fifikája. Különben legyünk igazságosak s referáljunk híven: — a karzat tapsolt. Dini (Ferenczi) játéka szép jövőt enged neki következtetni. E hó 20-án, csütörtökön „Dalos Pista“, Szigligetinek énekes vigjátéka vonzott szép számú közönséget színháztermünkbe. Közönségünk ezúttal nem csalódott várakozásában. Különös figyelmet érdemelt Hajnalosy Szeraphin (Tóth Jenő), ki ez estén kitűnő játékával felülmúlta önmagát; az előadás összhangzatos menete pedig ügyes rendezői kezeire vall. Pista (Szerdahelyi) énekét ma tapsvihar követte. Csipdesi (Dobocsányi) kis szereppel rendelkezett, azonban ebben is eléggé ki tudta fejteni szerepének komikus oldalát. Megemlítjük még Szabó Károlyt (Gondosi) is, ki mint eddig is, felfogta szerepének lényegét, s beszédének tiszta hang- súlyozása dicsérendő. Ez előadás tanúskodik arról, Népdal. Szomorúan fujdogál az őszi szél Meg-megrezzen a sárguló falevél, Bánatosán szól a madár éneke, Az ég borús-fellegekkel van tele. Az én dalom, énekem is szomorú, Kebelemre ránehezült a ború, Ellepték a bánatfelhők szivemet, Mert a rózsáin mást szeret, nem engemet. Alár. Nem mondtad . . . Nem mondtad, hogy szeretsz, Én sem mondtam neked, T)e én azt jól tudom, És te is érezed. Én rád néztem, te rám, Ez egy tekintetünk Szer e lm ü n k r ő 1 elég Sokat mondott nekünk. Vili ér. Öszszel. Haldoklik a nap sugára Sütőt lesz majd nemsokára ! Kis virágok árnyba vesznek A rétén, Halni vágynak — szemfedőjük Készül is már jó régen. Hej, pedig még alig éltek! S már az idő megy a télnek ; Eagylaló szél megtépi a Levelet Azt, sírja, hogy pusztulásra Virágnyilás nem lehet. Szürkülő kod, méla bánat leste meg a néma tájat; Jajgató szél dala olyan Szomorú ! — Sapadt halott gyászos éke Hervadozó koszorú — így hull majd a semmiségbe Ifjúságunk drága képe ! Deres fagy ül annyi eltűnt Reményen, yirágtalan, üres a fa Éltünk rideg telében . . . Lévay ^Mihály. Egy kis jellemrajz. Irta : IZLls IPl-u-tó. Hegen megirtam már e bírói zaftos mondásokat. — Nem a képzelemszüiötte dolgok ezek, hanem való történetek, melyeket egymásután rendbeszedtem. Csak azt mondom el, a mit hallottam és a minek fül-tanuja valék. Ha vannak még itt olyanok, akik ismerték az illetőt, (és bizonyára vannak) a kinek nevét meg nem emlitem, — e történetkékről bizonyára ráismernek. — Ha nem, nem 1 De még akkor is, de még úgy is érdekesek e történetkék. Nekem bizonyára nem lehet czélom e sorok nyilvánosságra hozatalával a magyar bírói kar tekintélyét bántani, annál kevésbbé, minthogy nem egy, hanem sok kiváló tagjának barátságával dicsekedhetett!. — Hanem a kiről e sorok szóllanak, arról külön legyen még megjegyezve, hogy sokkal lelkiisme retesebb ember, szorgalmasabb hivatalnok volt, mintsem, hogy kollégái tekintélyének akart volna ártani. De hát, amit itt elmondunk, az megtörtént és .ő ezt bizonyára csak kényszerűségből tévé. — A nép itt ezen a vidéken ilyen! Csak az ilyen bánásmóddal lehet véle boldogulni és, higyjék el nyájas olvasóim, ő tudott velők bánni! — De hát beszéljenek a történetkék helyettem. * * * Egy suszter-inas közel a felszabaduláshoz, lát egy szegény zsidó asszonyt az utczán, a ki vágott libájával ballag hazafelé. A nebulónak hirtelen eszébe jutnak a közei múlt napok keservei. Hiszen ez az asszony, ki most ilyen gondtalan fordul be az utcza sarkán, ez jelentette fel öt, hogy már több apróbb szárnyasát csente el a kaptafának e dicső lovagja. — Ezt a ludat is magának álmonta talán egynéhány nap előtt, de rajta veszett. Megfogták és a mi ősrégi örökös rendőrbiztosunk emberül elbánt vele. Röviden szólva, megmagyarázta neki a különbséget az „enyém“ és „tied“ között és a mit az inas úr ráadásul kapott az is az „övé“ volt. — Dutyi egy kis koplalással vegyest! Eunek a fájó emléke jutott most eszébe és hirtelen a zsidóasszony elé termett. A vésztjósló tekintettől kissé meghökkent a szegény zsidó asszony, azonban teljes reszignaczióval hallgatta végig a suszter inas prédikáczióját. Hanem a mikor az inas még azt is megvallotta, hogy már most ő megöli őt, nem tudott megnyugodni kemény sorsában és elment panaszra a bíróhoz. A biró nyugodtan hallgatta végig az egész panaszt és válaszul a küledező asszonynak a következőket mondja : — Édes lelkem, menjen csak nyugodtan haza. Eddig még nincs oka panaszra. Majd, ha az a suszterinas magát igazán megölte, tétessen nékem jelentést és akkor legyen meggyőződve, hogy én majd fel fogom bonczoltatni és ha az orvosok konstatálni fogják, hogy maga csakugyan az ő általa elkövetett suÉ'os testi sérülések folytán halt meg, úgy akkor majd elfogatom őt, elítéltetjük és felakasztatjuk ! — Isten hírével ! * * * Három vidéki atyafi valami Őrökösködési por végett sürgetni jött ügyét. Nagyon régen várták annak elintézését, csakhogy a biró urnák szüksége volt még némi felvilágosításra. Épen jókor jöttek tehát ő kigyelmeik. — Szó, a mi szó, a biró úr rettenetesen megörült nekik és az atyafiak nem is tudták mire magyarázni e nagy örömet. Egyenkint kezet is szorított velük és a zöld ripzzel bevont otto- mánra ültette őket. (Ez az egyetlen fölös bútor, mely a bírói elfogadó termet díszíti.) A három atyafi gyanakvó pillantást vetett egymásra. Hátha ez a nagy öröm, ez a kiváló megtisztelés nem is őket illetné?. . . De hiszen a biró úr segitett a kétkedőket megnyugtatni. Saját hivatalos kezeivel nyomta vállaikat, igy késztetve őket a leülésre. — Érezték ők szegények, hogy ez az ottomán nem az ő birodalmuk, nem nekik való hely az, de hát nagy a biró tekintélye kiváltkép, ha még a kezeit is segítségül használja... Alighogy elkezdik mondókájukat, halk kopogás hallatszik a biró úr ajtaján. A biró úr elmondja : szabad és belép hozzá alázatos jó napot kívánva, A.YÁCZI KOZLONY'TÁRCZÁJA.
