Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1886-10-24 / 43. szám
nem akar velük szemben fellépni, ajándékozzon egy-egy pél- X dányt az olyan túlvérmes bátorságu képviselőknek — a kik — megérjük — maholnap az öklükkel fognak argumentálni a :y¥ zöld asztalon. tv * * f v Kedvek Dunai 8zél barátom, látod, hogy bátorit némelyeket a keléténél hevesebben fűjó dunai szél. Az az erős dunai szél, néha áldásosán tisztitja meg a levegőt, dé néha baczillusokat is ragad magával, s ha a szélnek jó czélra irányuló jó szándéka van is, a baczillusok elrontják a szándékolt eredményt. * Igazán : Risum teneatis ! . Gyanúsítani a tanácsot, a pénzügyi és gazdasági bizottságot. Húsz ember őrködik a város vagyona felett, s egy ember mindnyája becsületességét kétségbe vonja. Es — be furcsa világot élünk — ahúsz ember megijed, s szalad spanyol viaszért, és becsületességüket b e p e c s é fe 1 i k, nehogy az az egy ember, a ki a liczitácziónál, sem nem liczi- táns, sem nem bizottsági tag — csak néző publikum kételkedjen a becsületességükben. Hát annyi okos ember között, nem találkozott egy Dunai Szél, hogy kifújta volna azt a kétkedő urat a teremből ? No de, spongyát rá! * Hagyjuk el a városháza s z i n — akarom mondani tanács- termét s ugorjunk át nehány perezre a »Curia« szintermébe. Épen a »Czigányt« adják. Tehát ne czigánykodjunk, hanem mondjunk igazat. . * Furcsa egy alkotmány az a színterem. »Fenn az ernyő nincsen kas.« Csak most látni igazán, mikor benne vagyunk. Széles lépcső, tágas előcsarnok, magas boltozat, alacsony ablakok, tenyérnyi szellőztető. No de hát a szakértők kimondták rá a szentencziát hogy alkalmas színteremnek, ha . . . Ha, először leerősitett padok lesznek. No hát vannak, igen szépek. Piros bársony, de — jaj a derekam ! a második felvonás alatt már ki kell szaladni, minden ember fiának, hacsak azt nem akarja, hogy gerincz görbületi derék, izom merevedettséget kapjon a támla nélküli padok bársonyos ülésein. Szegény publikum, s még szegényebb színészek ! a kiktől a publikumot elriasztják a bársonyos padok. Hja nincs köztünk miniszter aspiráns. * . Ha — másodszor: gyertyával lesz világítva a terem. No hát gyertyával van. Oh boldog 40-es évek! a ti emléketek ujul meg emlékemben, s látom magam előtt a nemzeti színházat — faggyú gyertyával világítva. Bölcs szakértelem! Csókra termett félhomály és tűzoltókat készenlétre ingerlő tűzveszély. Vászon falak, szuffiták, függöny, lebegő bokor ugrós szoknya — és g y e r t y a. Épen passzolnak. Ily körülmények közt nem is lehet tűz, mert hát a gyertya szabadon ég, a petroleum lámpa pedig jól leerősitve üveg alatt. Vácz, Vácz! hát már te soh’ sem haladsz ? Ugyan az ország melyik vidéki városában nem engedik meg a színpadnak petróleummal való világítását ? Ugy-e senki sem tud rá felelni ? pedig nincs ám mindenütt még ilyen alkalmas terem sem ! Ugyan kedves rendőrkapitány úr, legyen ön szakértőbb azoknál a szakértőknél, s ne engedje lányainkat a csók, — az öregeket a t ü z — veszélynek, a színészeket pedig a deficzit- nek áldozatul esni. Kedves színigazgató úr! kegyed pedig ne kinoztassa füleinket ilyen kórussal. Csapja el az egész kart, karmesterestől zongo- rástól, mert istók úgyse aztán maga magát fogja elcsaphatni a társulattól. Én tanácsolom ezt, aki mindenfelé kotnyeleskedem. Én ám! F igaró. CSARNOK. Csirip-csirip. Nógatásnak indítás a rége! Nem egy Ízben vetetted már szememre, barátom, hogy lapodat föl nem keresem soraimmal; hidd el, nem rajtam múlt. Én egyházi átok alatt állottam, s innen, nem volt bátorságom, másrészt meg nem is lehetett írnom. Hantul most már indítok. A dolog úgy történt, hogy tavaly egy pajkos ötszédnél. Azt»,n olyan természetesen tudja a aziv igaz érzelmeit tolmácsolni, mintha . . . mintha onnan, abból a kis sziveskéjéből merítené a szerepeiben előforduló szerelmeskedést. Nem lesz indiszkrét dolog, ha megsúgom, hogy nem csak a közönség szereti, hanem a direktora is. Igen ám ! a direktora is, s hozzá még hogyan! Hogy miért? Hm! Miért? Hát először azért, mert olyan kedves asszonyt, mint K o- vácsicsné, mindenki szeret; másodszor pedig — és ez a legfőbb — valahányszor ő játszik, mindig haszna van a direktornak a — telt kaszszából. () szokta csinálni a legjobb — kaszsza darabokat. Hogy’ ne szeretne ilyen tagot egy direktor ? ! Erről a szeretetről jut eszembe valami. Talán hét-nyolez évvel ezelőtt volt itt Hubay társulatával Kovacsicsné. Akkor én olyan 15—16 éves gyerek lehettem. Abban a régi jó időben csak hat osztályú volt a mostani főgymnasium, s mi — ötödik-hatodik osztálybeliek — voltunk a legnagyobb urak. Jártunk a színházba. Én az első előadás után mindjárt fülig belészerelmeskedtem Kovacsicsnéba, aki akkor lett nem régiben Özvegygyé. Láttatok már, kedves olvasóim, 15 éves szerelmes diák-gyereket ? Bolond szokott az ilyen lenni a szó szoros értelmében. No hát én is az voltam. Hi- vebb színház-látogatója nem volt Hubaynak, mint én. Esőben, vízben; szélben, sárban; sötétben és holdvilág mellett elmentem. IS mikor vége volt az előadásnak, sokszor éjfél utánig ott járkáltam a „Szarvas“ előtt, csak hogy láthassam őt, amikor haza megy. Istenem! hogyan irigyeltem én azt a lovagot, aki szerencsés volt néha-néha ezt a szép asszonyt haza kísérni! Én megelégedtem azzal, hogy utánuk sompolyogtam, s mikor ő eltűnt a kapuban, én búsabban vánszorogtam haza felé, mint lovagja. Bizony ilyen voltam én, mikor szerelmes voltam. S a fő az, hogy az a kedves menyecske mindekkoráig erről semmit sem tudott, s ha tudott volna is, jóizüt letem miatt, mely pedig a mily ártatlan, ép oly czél- zástalan is volt, jó kívánságokkal rakták meg vál- laim; hogy csak egyet áruljak el a többi közül, azt kívánták nekem : száradjam ki! Én féltem, hogy ez átok fogni talál rajtam (mert hisz a nők jól tudnak imádkozni, kivált a déli miséken !) s azért visz- szavonultam. Pedig nem fogott, csupán a kalamárisomon ; ebben kiszáradt a ténta ! No ezek ugyan nem valami sokat érő kifogások fogod mondani, hanem hát, kérlek jobbak hiányában fogadd el ezeket. Mi sem állandó a fold felett mag a nap alatt. A mi valamikor mindennapi és szokásos volt, az ma már különös és lomtári ócskaság. A divat napról- napra újat és újat követel magának. így például még tavaly is a „ferbli“ grasszált, most a huszonegyes járja; tavaly váltókat gyártottunk, idén nyögjük; tavaly párbajok voltak napirenden (hisz már tervben is voltak elbúcsúzni a szent lélektől ily módon: Gyógyszertár a két pisztolyhoz,) később a csatt a- nós argumentumok következtek. ügy mondják : a gusztus meg a pofon — az kétféle. Pedig nem mindig; vannak leleményes emberek, kik tenyereikkel egygyé gyúrják e kettőt, lévén az ő gusztusuk a pofoszkodás; jóllehet mentségük van, mert — Bihály szerint — ők nem tehetnek róla, ha valaki tenyerüknek szalad. De az emberek leleményessége még tovább megy. Mint hallik, a városi tanács nagy többsége elhatározta, hogy azon temérdek ötösökből, melyeket a váczi pofongyárban a la Csillag, Curia, Lőház etc. nyomnak, egy nagyvakok intézetét lóg építtetni azok számára, a kik (Karcsú elnevezése szerint) a Dunához vezető utczán szemük világát a püspöki kert kerítése által elveszítették. (A ki nem hiszi, menjen napos időben arra és meglátja, mint fog szeme az alacsony léczezés következtében karikákat szórni.) Már jó két hó óta szorgalmasan átkutatom a „Váczi Közlöny“ híreit, keresve egy igen örvendetes dolgot, de mindeddig nem találtam meg. Valószínű, hogy ezt a szerkesztő füredi tartózkodása alatt, hol ő szivét aczélozta újabb csalódások elviselésére egy kirándulás alkalmával a Tarpatak völgyébe reverendá . . akarom mondani hosszú kabátja zsebéből a nagy zuhatagba ejté. Szives olvasóim engedelinével én megmentem e hirt az enyészettől. Jó ideje már, hogy Bécsből egy sógorokból álló küldöttség járt Váczon, megnézni az újabb építkezéseket. A Curia, meg a Reitter-féle ház megnyerték tetszésüket; hanem midőn a Panuska-féle házat meglátták, tetszésük egész lelkesedésbe ment át; rögtön elhatározták, hogy ezt nyelvükben megörökítik. Eddig a sógorok így beszéltek : past, wie Faust auf’s Aug, most már: past, wie Panuska házára a torony. Nem dagad-e keblünk, lévén mi az elsők, kik a németek között szép szerével magyarosítunk ? Kár, hogy az uj iskola épületet is meg nem tekinték ; mennyi vakablakban gyönyörködhettek volna ! A hány ház, annyi szokás. így vannak, kik a mások ingét is magukra veszik. így csak nem régiben egy barátunk a komasszonynak beszélt s a szomszédasszonyok kiáltottak tüzet. Barátunk, azonban elég udvarias volt és nyomban szaladt egy sajtár vízzel a tüzet eloltani. Vagy például az is csak házi szokás, hogy nálunk a kutyákat is kávézni viszik. Van ott nagy, kicsi, sárga, fekete: válogathatunk benne. És ezért gyakran megtörténik, hogy mikor az ember esti lapot akarna olvasni, megnem kaphatja, mert a Herculesz olvasgatja a sophiai sürgönyöket meg a búza árát. Hiába, a mód teszi ezt mind. A ki teheti, még a macskájának is finom porczellánon tálal, még más szegény ember örül, ha ordenári tányérról eheti sültjét! kaczagott volna rajta, mint most fog kaczagni, ha e sorokat olvassa. Pedig én akkor még az arczképét — már t. i. az igazit — is megszereztem. Most is meg van még, s néha napján ha kezembe akad ; jóízű kaczaj vesz rajtam erőt, „eszembe jut régi legény ségem“ s aztán „még az álom sem esik jól nékem!“ Kovacsicsnéban van egy jó tulajdonság, hogy lelkiismeretesen készül szerepeire. Mintha csak most kezdené e pályát s az ambiczió hajtaná őt mindig előbre és előbbre . . . Pedig már nem mai színésznő! III. Ha hatást vadászban akarnám kezdeni, azt mondanád: Uraim, le a kalappal! De Kaizné Amáliát sokkal jobban ismeri a mi közönségünk, semhogy ilyen biztatásra szorulna. Ismeri őt közönségünk — és pedig a jobb oldaláról — a drámai darabokból, a melyeknek ő egyik elsőrendű csillaga nem csak e társulatnál, hanem az összes vidéki pályatársnői között is. Szerepeire mindig készül. Készül lelkiis. meretesen, készül vasszorgalommal és kitartással- Nem volt rá idő — pedig már másodizben van városunkban — hogy szerepeiben ingadozott volna. Szabatosan, preczizül játszik; átgondolva és élethűen. A milyen folyékonyan beszél a színpadon, ép oly folyékonyan beszél a házi tűzhely szentélyében. Mindig ő győzi az ügyet — szóval. Istenem! nem ejt ez engem álmélkodásba! Hiszen asszony ő is, s a Teremtő az asszonyoknak a nyelvet adta fegyverül. Annyi bizonyos, hogy nem jól tette ; mert e fegyvert nagyon is kitalálta élesíteni . . . Pedig az éles fegyver mindig mélyebb sebet vág, mint a tompa. Nekem legalább e z t mondotta az, aki hozzá legközelebb áll. Szegény tatár! nem irigylem tőle a Fogy a fiatalság Váczon. Néhányan messze vidékre költöztek, mások meg a becsületes emberek sorába lépnek, mint már mondani szokás. Az előbbiek közül kivált egynek nélkülözését sajnálom. Jó gyerek volt és szellemes! Csak úgy szikráztak szavai! Minden mondása teli volt észszel és velővel. Egy ízben olykép mulattatott valakit a lőházban, hogy panaszkodott a váczi fiatalokra, mért nem jönnek a lőházba. Persze ngy^ mond — ha a nők sörös hordók volnának^ úgy tódulnának mindnyájan! Kár, hogy udvarlását igy nem folytatta: a nők angyalok, tehát szárnyaik vannak, s minthogy szárnyaik vannak, tehát libák is . . . Isten engem, sajnálom, hogy kö, rünkből oly messze földre távozott. Azon fiatalokat, kik hymen lánczait veszik magukra szívből üdvözlöm. De van egy jóbarátunk, ki szintén ebben sánti- kál, és mégis tagadja a dolgot; no őt már piron- gatni érdemes. Egész titokban, hogy valaki meg ne tudja 25 vasért piros kendőt vásárolt, azt beparfii- mirozta (neki módjában van, tele a boltja szaggal) és eljegyezte, magát. Barátom vigyázz magadra, a nihilista kör kitapogatja titkaid és büntetésül bizalmatlankodásodért világgá kürtöli . . Csirip-csirip ! Kan veréb. Színházi szemle. m Pesti Ihász Lajos színtársulata a lefolyt héten a közönség érdeklődése mellett játszott. A társulat eddigi működéséből ítélve — elég jónak mondható és helylyel-közzel a komolyabb igényeknek is^ megfelel s igy kimondhatjuk a végitéletet és bátran állíthatjuk : hogy atársulatteljesen érdemes a partolásra. — Csak a társulat ennekkara (kórusa) nem elégít ki bennünket. Jóllehet, megszoktuk már a vidéki színtársulatok gyönge énekkarát, de Pestitől, ki a közönség igényeinek annyira igyekszik megfelelni, csodáljuk, hogy jól szervezett társulatai ily kopott hangú és zenei érzék nélküli karénekesekkel egészíti ki. Elvárjuk a tapintatos igazgatótól, hogy e bajon mielőbb fog segiteni, mert ily énekesekkel aligha vergődik zöld ágra. Ami pedig lapunk múlt számában hozott színi referádánkra vonatkozólag hallott nyilatkozatokat illeti, arra csak az a megjegyzésünk, hogy számolva a körülményekkel, egy vidéki kisebb színtársulattal szemben, sohasem alkalmazhatjuk a kritika azon szigorát, mint a nagyobb vidéki, avagy a fővárosi szin- házak irányában. — Sok mindenféle körülménynek kell arra nézve közreműködni, hogy az előadás semmiféle kifogás alá ne essék. Ezek előre bocsátása után áttérünk az e hét folyamában megtartott előadásokra. Szombaton, f. hó 16-án mutatta be a társulat operette erőit. Szilire került Milöckernek dallamos operettéje: a „K o 1 d u s d i á ku. A czimszerepet F erenczy né játszotta, kinek alakítása méltán sorolható azon jobb „koldusdiákok“ közé, minőket az ideig városunkban láttunk. ízlésesen öltözködött, kedvesen játszott és szépen énekelt; a második felvonásbeli kettősét a hálás közönség élénken megtapsolta. Szóval Ferenczynét bátran merjük a társulat „lelkének“ mondani, ki úgy a népszínműben, mint az operettében teljesen megérdemli elismerésünket. — Mellette még K ö m 1 e y t kell kiemelnünk, ki nehéz feladatát szép sikerrel oldotta meg. Ollendorfot kitűnő maszkban, jó izü humorral és teljesen önálló felfogással játszotta ; „spongya kupiéival“ pedig jól megérdemelt tapsokat aratott. A főbb szerepekben még Kovácsicsné (Laura) és Viola (Jan Janiczky) érdemelnek megemlítést, kik szerepüket tőlük telhetőleg betöltötték. — Kövinét (Bronisz- lava) szinte megsajnáltuk erőlködésében. Amily kedrózsás órákat; mert azt hiszem, hogy nagyon sok a — tövis azon a rózsán. De utóvégre is ez privát pech ! Kár, igazán nagy kár, hogy Raizné Amáliát olyan ritkán látjuk a — színpadon. Pedig mikor ő játszik: vele örül, vele sir a publikum; mert a néző közönséggel igazán át tudja éreztetni azon szenvedélyeket, azon örömeket, a melyeket szerepe alakításával — és pedig kifogástalan alakításával — nekünk élvezetül nyújt. Ha sok ilyen tagja lenne a direktornak : bátran a legelső rendű színházakban üthetné föl tanyáját és nem olyan kicsiben, szegényesben, mint a miénk, vá cziaké. Mert .Raizné Amáliának nem csak játéka, hanem a termete is színpadra való. Olyan, hogy nem csak játékában, de elegáns megjelenésében is gyönyörködünk. IV. Eszembe jut a másod-virágzás. Hosszú, enyhe tavaszra még hosszabb s égető nyár — készen van a másod-virágzás. Vannak olyan szerencsés teremtmények, akik megirigyelik a természetnek ezt a jó oldalát. Ők üldözik a sorsot, s nem a sors őket. Minden alkalommal övék a győzelem babérja : ki fognak a sorson, kijátszák az időt, megcsalják a látszatot, ámítják a rideg számítást . • • Ilyen sze rencsés teremtés e társulat —• komikája, T i m á r n ♦' Róza. Olyan jóízű mosoly ül ajkunkon, olyan kedvtől csillogóvá lesz arczunk, a mikor ő a színpadra lép, mint — komika. A szerepeiben rajzolt alakokat úgy tudja megteremteni, hogy alakításai ellen e tekintetben nem lehet kifogásunk. Hát még mikor az olyan hű, odaadó, önmagát feláldozó feleséget játsza: egészen megsajnáljuk, hogy — nincsen férje! Mert biztosan meg vagyunk róla győződve, hogy férje iránt — természetesen ha lenne ilyen — szintén any nyi belsőséggel és igazsággal játszaná a h ü, (^d a a d ó
