Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1886-09-19 / 38. szám
VIII. évfolyam. 38. azéim. Váoz, szeptember 19. HELYI ES VIDÉKI ERDEKU HETILAP. Előfizetési Ara : évnegyedre ............................1 irt 50 kr. üázboz hordás vagy postai szétküldéssé . Egyes szám ára : lö kr Kapható: DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) és MILLMANN GÉZÁNÁL (kis piacz.) Hirdetések: Nyilt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora ........................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czirnzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gaspavik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. A váczi versenyszántás. Meglátszik minden dolgunkon, hogy czifra men- téjü sallangos szerszámú magyarok vagyunk ; meglátszott ez a tegnapi versenyszántáson is. A hazafias buzgalmú pestmegyei gazdasági egyesület által rendezett tegnapi versenyszántáson több volt az úri fogat — és ez sem lehet az általános érdeklődés kritériuma, mert a fogatok nagyrészét a váczi püspöki uradalom intézője szolgáltatta, — több volt a zsinóros hajdú, mert nem szabad felednünk, hogy a hol a városnak a vármegye képében kell megjelennie, ott van ám zsinóros ember bőviben, nem úgy, mint ahol igazán szükség volna rájuk és hogy sokat ne mondjak, több volt a czigány is, mint amennyi eke versenyre kelt. Nem is csoda: városunk nagy ives kapuja alatt sötétítő feke táblán és a járási közsé' gek rozzant utcz’ajtóján, no meg az intéző urakon kívül nem tudott arról senki semmit, hogy Váczon az ugorka ivad árnyékában mitől vemhes a levegő. Tegnapra ki volt jelölve a váczi püspöki uradalom homoki dűlőjében szép egy tag arra, hogy művésziesen konczertosan felszántassuk. Négy hintó várta a vasúti induló háznál a vendégeket kora reggeltől a ll órai személy vonatig. A polgármester is talpig feketében ott diszelget a váró terem közepén, még leülni sem mervén. Várta az alispánt. Várta a vármegye urait. És mi lett ? Nem jött senki. Délelőtt 11 óra tájban Beniczky Gábor elnök, Gosztonyi János váczi és Baross Pál pilisi felső járási elnökök összeírják a versenyzőket. Versenyre jelentkeztek pedig : F. Baka István vácz-har- tyányi telkes gazda, Sztrehovszky Lőrincz és Sztre- hovszky Pál a püspök uradalom galambosi pusztáján, Laczik Mihály a p. u. szóri pusztáján, Gecz Bálint a p. u. váczi birtokán, végre Bálint István, Gosztonyi János v.-hartyáni birtokán alkalmazott béresek. Baka István uram két szilaj csikóval a többi fontoskodó képű ökrökkel vette munkába az engedékeny talajt. Összesen hat eke indult. Száraz volt a föld. Mélyen jártak az ekék. Egyenesek voltak a barázdák. Egyenletesek a fogások. A bíráló bizottság, mely a nevezett elnökökön kívül a jelen voltakból, név szerint : Villásy István plébános, Dorner Béla kasznár, Kemény Gusztáv főszolgabíró és Réty Ignácz polgármesterből egészite- tett ki, alaposan utána nézett a munkának. Jól ment minden, de mégis, — aki mindegyik közül kivált, akit nemcsak a bíráló bizottság, de még saját kon- kurrens társai is kidicsértek, — az Sztrehovszky Lőrincz öreg béres volt, aki 30 uj gyepen legeltette már barmait, mióta a püspök uradalom bérese. Meg is érte a.z örömét. Kapott egy aranyat, meg öt forintot, a többi versenyző pedig, kik szintén derekasan oldották meg feladatukat egyenkint egy aranynyal jutalmaztattak. Jutalom dijakra 5 aranyat a rendező gazd. egyesület adott, egy aranyat és Öt forintot a bir. bizottság adott össze. Szántás után a püspök uradalom intézője, Jung János kanonok a szives házi gazda, egy e czélra felállított sátor alatt megvendégelte a jelen voltakat. Kár, hogy ilyen dolgot szélesebb körben fel nem ka rolnak. Kezdetnek ez is megteszi, de bizony ha kellőleg közhírré tétetetett volna, nem hiszszük, hogy na értek volna el fényesebb eredményt. CSARNOK. Egy nő martyrsága. Sokan élnek még e szép hazában azok közül, a kik emlékeznek arra az időkre, midőn az ország ifjai és vénei — különbség nélkül — egy közös érzelemtől indittatva, egy közös czél elérésére sereglettek össze. Midőn a legnagyobb ellenségek, testvéri csókot váltva, oda álltak a zászló alá, melyre véres betűkkel volt fölirva e szó: „Szabadság.“ Midőn a nemzeti lelkesedés oly csodákat müveit, hogy a nagy világ bámulattal nézett e csekély nemzetre, a a késő unokák is áhítattal hallgatják azon csoda dolgokat az agg elbeszélő reszketeg ajkairól, a kinek szemei megtelnek könyekkel a visszaemlékezésben. Nagy idők voltak azok, s a történetiró reszketve nyúl tollához .... érzi, hogy gyenge a toll azoknak meg- örökitéséhez. . . . Apa és fiú együtt hagyják el az ősi hajlékot s egyiknek a hű feleség, másiknak a kedves testvér köti föl a kardot. Megölelik, megcsókolják őket 8 sűrűn hulló könyeik megnedvesitik a kard markolatát. De ezen könyek nem azért hullanak, hogy visszatartsák a hősöket... a magyar nő büszke férjére, fiára ; fájdalmát elnémítja egy érzés — melyet nem bir szavakkal kifejezni. Édes a nő s testvér fájdalma, mert szeretteik szemeiben látják azt a kimondhatatlan vágyat, azt a nemes érzést, mely oly magasztos színben tünteti föl a férfi arczát s amely érzés most az egész nemzet fiait egy közös érdeklánczczal köti össze. Nem tartóztatják a férfiakat, sőt még könyeiket is vissza tudják fojtani.... még egy édes — talán utolsó — csók .... még egy ölelés és azután el . . . a viszontlátásig . . . . Csak midőn már elhangzott lépteik zaja, midőn már a távol láthatár is elfödé a szeretett alakokat, akkor aztán szabad tér nyílik a konyeknek. Akkor az tán előtérbe lép az anvai, a testvéri érzelem, s egymás nyakába borulva úgy elzokognak, mintha szivük szakadt volna meg. Addig, mig a férj, mig a fiú látta, nem volt szabad mutatni a fájdalmat, nehogy az áldozat azért a kedves hazáéit — melyet oly édes szeretni — nagynak látszassák. Hanem most már a nő nem birta megtagadni önmagát. Kétszeres erővel tör ki a fájdalom s a kedves szép arczok elborulnak. A női előérzet azután a szorongattatások közepeit különféle rémjeleneteket állít maga elé, melyeknek fő alakjait a szeretett férj és fiú képezik . . . . P............né asszony folytonos életveszélyben látja férjét és fiát s leánya, a szép Margit, szegényke ! alig győzi vigasztalni őt. Oh mily furcsa szerep jutott szegény leánynak I . . . Vigasztalni ! . . . Olyat hitetni el azzal a jó^anyával, a mit maga is nagyon szeA „VÁCZI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Verses könyvemből. v. Letépni jöttem én a koszorút, Mi átövedzi homlokod ; Letépni jöttem én a dics-babért, Mit enkezem neked fonott. A sárba tiprom — ott lesz jó helyen: Beh kár is volna a te fejeden ! Mit ér a fény, ha árnya oly sötét, Hogy benn’ csak rémek rajzanak, S a mély titoknak titkos éjjelén Sötétebb minden torzalak?! Arasznyi fénynek ölnyi árnya van, S a bűn az árnyba’ mindig bűnt fogan ! A fényt, a lángot láttam én csakis: Beléveszett tekintetem . . . Egy ismeretlen érzelem űzött Tovább, tovább a kezdeten. És lepkeként Fohantam én neki A lángnak, mely az embert égeti. Följajdulék ... és megfagyott a vér . . Hol itt, hol ott a láng oszolt . . . A rózsafedte arczon a sátánt S bűnével láttam a pokolt I Hogy mit takar a fényes glória : lm 1 euszernemnek kellett látnia ! Ne félj, hogy átkot szór reád az ajk, Anutly imádott tégedet; Ne hidd : megirigyelte vón Tetöled hitvány életed. A koczka dűlt : a nyertes én valék, Bár rád pazar’ltam ifjúságom rég ! Csak élj minél tovább ... oh ! te csak élj, Hisz néked üdvöt csak ez ád! Csak élj . . . de szived legyen koporsód ; Halotti-fátylad: éj-pillád; A szemfedőd : sötét-éjfél hajad ; Szemed a mécs: ami világot ad! Letépni jöttem én a koszorút, Mi átövedzi homlokod ; Letépni jöttem én a dics-babért, Mit enkezem neked fonott. A sárba tiprom — ott lesz jó helyen : Bch kár is volna a te fejeden ! ________• Kapás. A szerelem himnusza. Egy a nevünk, egy vér foly ereinkben, Együtt játszottunk már mint kis gyermekek : Nekem is kedves, áldott, drága minden, Mi boldog emlék, szentelt föld neked. Hol könnyű szívvel daloltál, örültél, Ott jártam én is gond nélkül, vígan, S a temetőben, hol zokogva ültél, Anyám sirhalmán, kisírtam magam. Óh szép frigy ez, mely lelkünk összefűzte ! Úgy kezdődött, mint a nagy folyamok : A kiesi forrás magas fenyüsbe’ Szirtből fakadva cseppekbe ragyog, Elrejti útját mély erdők homálya, A völgy felé fris lejtéssel csörög, S mikor kiér a fönséges lapályra, Hatalmas hullámokban hömpölyög, Az ősi házban titkon, észrevétlen, Virág-nyitáskor kezdődött regénk : Rokoni csókban, gyermek ölelésben Áradt az első érzelem belénk : Félénk barátság szűz ábrándja volt az, Merengő, néma, boldog áhítat: Te nem vágyódtál reá, hogy átkarolhass, S én nem kívántam forró ajkadat. Csak álmodoztunk együtt, összebújva, Agyunkat nem pörzsölte szenvedély. Szép és szelíd volt lelkünk üdve, búja, Mint a világos, holdas nyári éj. Alig sejtettük, hogy szeretsz s szeretlek, S talán nem is volt még az szerelem, Csak ködkép-tiikre méla képzeletnek, Múltat s jövőt nem ismerő jelen. Egy-egy vágy percznyi föllángolása, Egy elesett tekintet, egy, sóhaj, — Ez volt szerelmünk első támadása, Mint csemetén az első zsenge gally. Valami mondhatatlan elöérzet, Valami végzetes odaadás, Mint midőn tavasszal a természet Bübáját kelti láthatlau varázs. Sötét, szilaj, sorsingató viharban Tudtuk meg legelőször, hogy mi az, Mi méz gyanánt gyűlt a szivünkbe halkan, S kitört ajkunkon, mint közös panasz. Az ég, kis árvám, elborult teletted, S élő szülök közt árva lettem én ; De mert az Isten egymásnak teremtett, Egygyé fort lelkünk a bánat tüzén. És jöttek a nagy megpróbáltatások. Időnk szeretkezésre nem maradt,
