Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1886-09-12 / 37. szám
VIII. évfolyam. 37. szám. Vácz, szeptember r t HELYI ES VIDÉKI ERDEKU HETILAP. Előfizetési Ära: évnegyedre ............................i írt 50 kr. Házhoz hordás vagy postai szétküldéssé . Egyes szám ara : IO kr. Kapható: DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) és MILLMANN GÉZÁNÁL (kis piacz.) Hirdetések: Nyilt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora ........................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték menyben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Ipariskoláink. A múlt évi budapesti általános országos kiállitás eredménye az iparczikkek előállítása terén sok tekintetben meglepd haladásról tett bizonyságot. Jól esett hallanunk az európai nagy nemzetek képviselőinek ajkairól szárnyra kelt dicséretet ; büszke önérzettel vertük mellünket az irigykedök előtt, bogy ami a kiállitásón látható, az mind a magyar nép szorgalmának és életre való észjárásának produktuma; és jól tartott megelégedéssel hireszteltük el otthonvalóink előtt, hogy a magyar nemzet ipara a nyugati népek rég kifejlett iparával bátran megmér- kőzhetik. Városunk ipara sem maradt el a nagy versenyből és minden szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy nem is volt az utolsó. A higgadtan szemlélő azonban nagy hamarosan tisztán látta a képet: látta, hogy az országos kiállitás leginkább a főváros és néhány nagyobb város iparának kiállítása volt és hogy a Magyarország vidéki ipara csak igen szórványosan volt képviselve; látta, hogy vannak a magyar iparnak a művelt nyugati népek elé is bátran odaállítható remek-példányai, de — elég sajnos — átlag a magyar ipar még csak bölcsőjében ring, melyhez joggal köthetünk ugyan vérmes reményeket, de melyről tudnunk kell azt, hogy arra bölcsőjében kell legtöbb gondot fordítanunk. ÉS — szerintünk — annak volt igaza, aki ekként Ítélte meg a nagy fénynyel övezett és nem minden siker nélkül rendezett országos kiállítást. Különösen igaza volt a higgadt szemlélőnek városunk iparával szemben. Igazat adott neki a váczi ipariskolai igazgató, midőn az ipar iskolákról 1885/c-iki tanévre kiadott értesítőjében arról panaszkodik, hogy az ipartörvény által eléje tűzött czél megvalósítása körül kettős nagy akadálylyal kell megküzdenie: az iparos osztály egy részének csekély műveltségével és a közönyösséggel. Minthogy pedig megfelelő műveltség és az iparügyek iránti meleg érdeklődés nélkül iparunk a nyugati művelt népek iparával nem versenyezhetik, — iparunk előre haladásának is akadálya az, ami akadálya az ipartörvény által az ipariskolák elé tűzött czél megvalósításának: a műveltség hiánya és a közönyösség. Nehéz és szívós kitartással végzendő küzdelem kell e kettős nagy akadály leküzdéséhez, de ezeket leküzdenünk kell; mert e nélkül iparunkkal nem dicsekedhetünk. E kettős akadály leküzdése életkérdés, melynek sikeres megoldása hazaíiúi kötelessége minden városi polgárnak. Szőlőmivelésünket a végveszély fenyegeti; még egy-két esztendő és szőlőhegyeink kopárok | lesznek, mint az országutak. — A város nagy részének elvesz a kenyere, elvesz a reménye; de elvesz egyúttal azon tér is, melyen a munkás nép tevékenységét értékesíteni szokta. Szántóföldünk amúgy is igen korlátolt mennyiségben van, úgy, hogy azon osztály, mely a szőlőmivelésből kiszorul, a szántóföldeken hasztalan keres megélhetést. A tudományos pályára mindenki nem alkalmas ; de meg oly tömeget, mint amilyen a sző- lőmivelés megszűnése után kereset nélkül marad, a tudományos pálya sem lenne képes felölelni, minden egyest tisztességesen ellátni. Aki minden másunnan kiszorul, az az iparos pályán keres magának ekszistencziát. Tömegesen tódulnak majd ezen pályára. A kénytelenség viszi rá. És az iparos pálya oly terjedelmű, hogy e nagy tömeget is képes befogadni. Bármint hányjuk-vessük meg városunk jövőjét, nincs másra kilátásunk. A szükség jelöli meg jövőnket. Hasztalan küzdenénk ellene. Erősebb a szükség törvénye minden emberi hatalomnál. Akár tetszik, akár nem, iparos várossá kell lennünk. Rajtunk áll azonban elhatározni azt, hogy bevárjuk-e a végszükséget, midőn majd a legidő A „VÁCZI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Verseskönyvemből. ív. A fákon annyi lomb nyílik, fakad S a réten annyi szép virág ; A bókoló sugár hol elhalad ; Az ős-erő virulni vágy. A színlelést nem ismeri a föld — Nem úgy, miként a szenvedély — Amit a rég-időből örökölt : Csak azt mutatja, abban él! Beszédes lesz a halk, a néma táj ; Reményt mosolyg minden feléd, Hogy eltakarja kéjjel a mi fáj, — Hogy oltsa, mi oly lánggal ég . . . A kis madár dalát a lombos ág A taps-viharba fojtja el ; Regét susog a hah habnak tovább, Amit az esti szél lehel. S a szív a mámor tengerébe fúl ; Gyönyört gyönyörre halmoz el; Nem űzve a névtelen kinoktul : Mindenre czélt — magában lel ! Hol füst s parázs elrejtve létezett: Ott újra fölcsap még a láng; És megteremti az ábránd-eget, Mely biztatón borúi reánk ! Az ég parányi része lesz szivünk ; Benn lánggal ég az érzelem ! Hozott az Isten ! szép tavasz nekünk : Maradj soká, soká jelen ! Lehelj reánk Szelíd kéj-álmokat, S ringass a mámor tengeren . . . Az élvezet, mit nyujtsz, bár poklot ad: Mi hisszük, hogy az b íí n t e 1 e n I • B mit tartok irn — a pohárt — szorongva : A kéj mézével töltsed meg ; Ne hidd: a kéz, mely görcsösen fogja, Fenékig űzni azt — remeg! S ha végső cseppje is bennem veszett: A földhöz vágom, hogy elég . . . Oly ifjan halni, mint a kikelet: Lehe. 3 szebb, dicsőbb a vég ! Kapás. Azért az egy mosolyért. — Eredeti tárcza. — Nagy keserűség tölté el Száraz István szolga- bíró úr lelkét. Hogy ne ! Az egész világ ellene esküdött. Milyen neve van'? Száraz, brr ! S még hozzá István. Ha már az első apjától származott reá, találtak volna a lőcsei Kalendáriumban : Elemér, Tihamér, Árpád, stb. nevet is. Miért éppen István, Pista. Ez nem elég. Az az arcz. Az a mogorva tekintet borzas szemöldök, három ránczczal tarkitott homlok nagyon is Mátyás-királyos orr, előre ugró, hegyes állkapocs oly kinézést ad az arcz urának, hogy'a kaczagó arczát mogorvára, a mogorvát meg kacza- gásra készteti. Ezért a nagy keserűség Száraz uram lelkületében, nagy bánat szivében. Szív ? Az ő szive is merészelt egyszer hangosab- sabban dobbani. Az ő ajka is merte susogni ezt az édes szót „szeretlek!“ Az ő érzelme is ki akart kötni a boldog házasság révében. Ő is úgy tett, mint sok más. Felvette legszebb attiIáját végig ránczos lagos csizmáját, kipederte bajuszát és beállított, Varjasáéhoz, megkérendő a szép Berta kezét. Ne is kérdezzük tovább! „Borzasztó !“ „Hogy nézzen előbb a tükörbe !“ Hát tehet ő arról, hogy oly ábrázattal áldotta (verte talán ?) meg az Isten. „Nézzen a tükörbe !“ Belenézett s eldobta, hogy ezer darabban csörömpölt szét. „Nézzen a tükörbe !“ Vett másikat, harmadikat. Mind az első sorsára jutott 1 28 éves volt akkor, három X nehezedett váliaira azóta ; de ez idő alatt — ha dobbanni merészelt az i a kis húsdarab oldal bordája alatt — egy tekintet a tükörbe — s meggyógyult. „Rút vagy ! visszataszítóan rút!“ kiáltja a tükör, susogja a falevél, locsogják a habok s ha mérgében toppant: egy-egy kavics darab gurul tovább hangosan zörögve : „rút rút !“ Családja nem lehetett, de van egy rokona. Sihe- der még, erre száll majd vagyona. Pedig gyűlöli, mert szép, dalias s Don Juan s mintha csak növelni akarná keserűségét, Varjas Bertának csapja a szelet. Nem a „tükrösnek“ (mint ő nevezi) hanem szép leányának. Szakasztott az anyja! Gyűlölöm, miért nem az enyém ! Gyűlölt is Száraz uram mindent és mindenkit, ami, vagy aki szép. Ha megürült diurnista állomásért folyamodtak hozzá, meg se nézte az ajánló levelet. Legjobb ajánló levél az arcz — s elvéhez hiven hivatalában egész „rútak kertjét“ alapított. Minden hónapban szemlét tartott köztük. Nem munkájuk, de fizimiskájok közt. Most is mérges, h°gy egy ipséje megtalált hizni és most kisimult arczával elrútítja a gárdát. Elcsapta majd jön másik. Most is kopogtatnak. Száraz uram füle mellé teszi irószerszámát. „Újra kopog, ki az ördög lehet“ s ir tovább. Az ajtó halkan nyílik s egy szép nő lép be. Száraz uram fel sem néz rá. „No mi kell,“ halk nevetés a válasz. Nevetés? Ez olyan valami, ami Száraz uram irodájában még soha sem történt. Kíváncsian tekint fel. „Mosolyog ! mosolyog! Igazán mosolyog!“ kiáltja önfeledten s örömében ugrás közben feldönti a széket. „Mosolygott! Mosolygott!“ mormogja elfeledve, hogy tanú is van jelen. A szép nő megunta a dicsőséget. „De kérem, szolgabiró úr!“ „Vagy úgy? mivel szolgálhatok?“
