Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1886-09-05 / 36. szám

közöny foglalja el; sajnos állapot, midőn egy város azon ünnepen, melyen az egész Európa 'szeme függ, hanyag tétlenséggel vesz részt; sajtiba,állapot, midőn egy város annyira belehem- pereg a léhaság posványába, hogy egy egész ország összes harangjainak kongása és a kelő nap fénye sem kelti fel.

Mit szól rólunk a nemzet, mit szólhat az idegen, ha saját ünnepünket magunk sem tartjuk meg ?

Nem méltó ez a nép, nem méltó ez a város ősei emlékére, nem méltó arra, hogy a hírből, melyet őseink szereztek, csak egy szemernyi is jusson a számára.

Megtagadta múltját. A múlt kitagadhatja őt. És félnie kell, hogy sirjaikból felkelnek ősei, 8 kiverik a földről, melyet ők vérük árán szereztek neki!

Nem igy ismerte a világ e várost, nem igy ismerte a haza. Hogy elromlott, talán maga sem tehet róla. — Fejétől romlik a hal is. Nincs, aki vezesse, a kinek ilyenkor elüljárni kellene, nincs.

Dunai Szél.

CSARNOK.

Fürdői élet.

— Uj-Tátrafüredi levél. —

A Magas-Tátra hetek óta ragyogó napfényben fürdik, a csúcsok élesen domborodnak ki az ég kékjéből, az idő oly szép s meleg, hogy a nyár közepén sem lehetett hasonló napokat, élvezni, s ha a betegek igazi fölséges légkúrában akarnak részesülni, bizony százszor okosabban cselekednek, ha a júniusi hideg napok helyett augusztus közepén és szeptemberben keresik fel e helyet.

De hát itt is, mint többnyire minden fürdőben több a mulató, mint a beteg vendég.

Meg is látszik ez jelenleg a fürdőn, hol a szeptember elseje annyira megfogyasztá a vendégeket, hogy csak úgy lézengünk néhányan: mi az igazi betegek.

A reggeli hideg fürdő után hosszú sétámban kifáradva megpihenek egy útszéli pádon.

Egy erdei patak komoly morgással zúg mellettem. A sziklákon megtört habok egy nefelejtset ragadnak tova, melyet valahol feljebb dobott valamely gyöngéd kéz a patak csobogó hullámaiba.

Gondolataim tova szállnak a kis virággal messze- messze, s eszembe jut Byron ama mondata, hogy : .nem az a magány, mikor vad bérezek, zúgó hegyi patakok közt, vagy sivár pusztán bujdokolunk egy

magunk, hanem mikor világossággal, harsogó zenével telt teremben érezzük magunkat — egyedül.“

Óh sokszor éreztem én is magamat a csillárok fényénél egyedül, mig itt az igazi magányban, a természet gyönyörei, e beszédes némaság közepett fel sem tűnik az egyedüllét.

Órákig elbarangolok a Tátra fenyvesei közt, s mindenütt a természet egy-egy remeke köti le a szemet s lelket egj'aránt.

Ez az a mi gyógyit, a „dolce far niente,“ távol a világ zajától, a mindennapi élet küzdelmeitől édes semmittevésben tölteni a napokat.

Itt még az egyformaság is gyönyörködtet. Százszor felmegyünk az „üt forráshoz,“ százszor meglátogatják a „Rózsa menházat,“ százszor elmerengünk a „Merengőnél“ s még is mindig találunk ott valami meglepőt, valami újat, bájolót.

Itt nem mondhatjuk azt, hogy : minden szép, ha soká tart unottá válik. Ezt a helyet, ezt a vidéket nem lehetne megunni soha.

No meg aztán nem múlik el nap, hogy egy-egy társas kirándulás ne rendeztessék a Kárpátok egyik vagy másik pontjához, mely a fáradságot mindig a legszebb élvezetekkel kárpótolja.

A társaságok itt is csak úgy alakulnak, mint a városokban : kasztok szerint.

A „kék vér“ fenn hordja az orrát, külön étkezik, külön rendez tánczmulatságot s külön rándul ki. De hát ez a többi vendégeket egy csöppet sem bántja, s nem képezve maguk közt garasos osztályzatot, nem nézik sem egymás rangját, sem zsebét, csupán a fürdővendéget látják egymásban s összetartanak.

A pletyka ugyan itt is ép úgy tért foglal magának, mint minden kis városban. Hja, hogyan is lehetnének el az asszonyok pletyka nélkül ?

Ha udvarolsz valakinek, mindjárt kész a pletyka, s csak úgy bámulsz, midőn valamelyik jobb ismerősöd füledbe súgja, hogy alig vagy itt pár napja, már milyen jól ismerik viszonyaidat; egy társasággal kirándulsz, a másik társaság apprehendál, más nap azokkal mégysz valahová, az előbbi szekiroz agyon ; de hát még ez is kedvesen esik itt a Kárpátok alján, itt még azt is szeretjük a ki rólunk pletykázik, azt is szeretjük a ki egész nap szekiroz, s lehangolja kedélyedet; ha bármelyik távozik is el s búsan sóhajtod a távozó után „Isten veled,“ mert lehet, hogy egy egész életre mondod azt, talán soha sem látod többé azt, kivel a „table d’ hőte“ közben vagy valamely kirándulásnál ismerkedtél meg.

Már számos jó barát és ismerős hagyott itt bennünket s az itt maradtak minden reggel összeolvassák egymást, hogy meg vagyunk-e még ?

Legelső ismerősöm egy stettini jó fiú F r a e n- k e 1 Pál volt itt a fürdőben, kivel Poprádon a „Tátra“ szállóban ismerkedtem meg. Szórakozásból utazik. Bejárta már az alpeseket, Olaszhon tavait, Albion partjait s eljött ide a mi kis Magyarországunkba, hogy megismerje a Tátra szépségeit. Remek kivitelű fénykép készülékkel utazik s a kontinens különböző országaiban felvett képeit szaporítja a Tátra gyönyörű képeivel.

Ezzel, az északi tenger partjáról ide jött jó német fiúval alakítottunk egy kis társaságot, mely azért nevezetes, hogy daczára különböző nemzetiségének, mindig összetart s egymás nélkül sehová sem megy. E társaság tagjai: G o 1 z Theodor kam- mergerichtsrath Berlinből, egy igen szeretetre méltó, nagy műveltségű öreg úr, igazi berlini típus, telve rokonszenvvel a magyarok iránt, melynek egy terjedelmes ismertető czikkben kifejezést is adott; Dr. Czviklinski Lajos lembergi egyetemi tanár, kiről ha annyit említek fel, hogy lengyel és a régészet tanára, olvasóim azonnal megértik, hogy megszerettük egymást; Paczkovszki József lengyel bölcsész Berlinből, ki szorgalmasan tanulja a magyar nyelvet, hogy történelmünket eredetben olvashassa ; Dr. R á t h Zoltán ügyvédjelölt Győrből, Martin Károly ügyvédjelölt Perjámosról.

Ez a mi kis társaságunk, mely együtt tart addig, mig a sors szét nem szór bennünket.

Együtt étkezünk, kirándulunk s együtt szórakozunk esténként a zongora teremben, s mikor Etelka, Ilonka, Erzsiké, Teréz s több szép asszony játékot indítványoz, gyermekekké leszünk s játszunk „ferde bókot,“ „allegrót,“ meg Isten tudja miféle társas játékokat; vénségünkre még a „croquette“-re is megtanítanak azok a hamis kis leányok.

Az itteni úgy nevezett „jeunesse d’oré“ a Mau- r e r bazár előtti padokon ül egész nap. Ez a kaszinó. Onnan fikszirozzák a járó kelő hölgyeket s gyűjtik az anyagot a pletykára.

Ok tartják számon, hogy X-né hányszor öltözik naponta, hogy Y-né hány ruhát hozott magával, hogy Q kisasszony neve mellé a telekkönyvben hány ezer hold van beírva, s több eféle haszontalanságot.

Az ostromállapot semmiben se jó.

. Ha még annyi virágod van is, reggeli sétáidban végig üldpztetel fiatal és kevésbbé fiatal „szczipszer“ virágárulók által, kik daczára annak, hogy már kalapodnál s gomblyukadban is ott diszlik a havasi rózsa, szüntelen füledbe zúgják „edelweisz kauten,“ ép úgy mint tavasszal a fővárosban az ibolyaárulók s kénytelen vagy néhány piezula árán megváltani magadat.

A kirándulások rendesen az asztalnál beszéltetnek meg..Az unatkozó fürdő vendéget nem kell soká biztatni a kirándulásra, s ha az idő kedvező s akad egy szenvedélyes turista, rögtön kész a társaság őt tüskön-bokron követni, annál is inkább, mert hisz orvosi rendelvény, hogy a hegymászástól tágul a tüdő, s ez által képesebbé válik a jó levegő befogadására, ez pedig a legfőbb gyógyitó erő.

Esténként tehát rendesen azzal válik el a társaság: viszontlátásig reggel a kirándulásra való indulásnál.

ifj. Varázséji Gusztáv.

Városi és vidéki hírek.

= Bérmálás. Neszveda István felszentelt püspök ő méltósága f. hó 8-án fogja az újpesti híveknek a bérmálás szentségét kiszolgáltatni.

= Teniplomlcuek. Ras-Asszony napján, az az e hó 8-án, a székesegyházban a nagy mise alatt Szenkirályi Albertné ő nagysága fogja Gounold „Ave Máriá“-ját énekelni hegedű és orgona kisértettel. Mire előre is figyelmeztetjük lapunk olvasó közönségét.

I

)

— mert . . . oly csillagok lévén, kik egymást kergetik . . . Amália kisasszony sem cotilliont, sem mazurkát, sem semmiféle más tánezot nem szeretett annyira senkivel tánczolni, mint Tamás Tamással, pedig ez a nagy jövőjű fiatal ember a tánezban — mint mondani szokás kissé ügyetlen és szögletes volt, a csárdásban pedig ép úgy ugrált, mint valami medve- bocs. Ezt mindenki látta és megmosolyogta, csak Amália kisasszony nem látta. Fülig bele volt szerelmesed ve a szerencsétlen.

így állanak a dolgok, midőn a magyar gazdasz- gzonyok álarezos tánczvigalmának nagy éjszakája megérkezett.

Az egész világ ott volt, csak Német Amália kisasszony nem lehetett ott, mert midőn délután Tamás Tamás tiszteletét tette, ott feküdt a divánon irtózatos migrainban szenvedve.

Tamás Tamás tehát könnyű szivvel sietett fel a redoutba. Első eset volt, hogy magát szabadnak érezte s nem lehetett az estét Amália kisasszony lábainál udvari szolgálatban töltenie.

De Tamás Tamás korán örült és csalatkozott. Amália kisasszony mint kertész-leány megjelent a bálban, s az egész migrain csak hadi csel volt.

Tamás Tamás egy oszlophoz dőlve nézte az előtte elhaladó álarezos menetet s kíváncsian várta : nem kerül-e számára is valami kalandocska.

Egyszerre hirtelen egész lényében összerázkódott. Egy gyöngéd kis kéz érintette karját s egy vékony eiváltoztatott hang azt kérdezte tőle, hogy hogy mulatsz Tamás?

Kertész-leány volt, gyöngéd karcsú termettel s oly kaczér álarczczal és kalapkával fején, hogy Tamás rögtön érdeklődni kezdett iránta.

Hozzá szegődött, élénk társalgást kezdett s az egész estét vele töltötte. Oly jól mulatott, hogy mikor a leány azt mondta, hogy no most Isten veled, föl kell keresnem a mamát, már fülig beleszeretve s megragadva álarezos nőjének kezét, légyottot kért tőle.

De hát mikor s hol ? kérdé a kertész-leány felindulástól remegő hangon.

Tamás Tamás gondolkodni kezdett. Első eset volt, hogy valaki légyottot adott neki. Sokáig habozott, hogy hová rendelje. Végre is elég szerénytelenül és ügyetlenül saját lakását említette.

Oda nem megyek — inondá a kertész leányka

— hanem ha akarod holnap tizenkét órakor az állatkertben a majmok kalitkája előtt. Ott föltünés nélkül találkozhatunk.

— Ott leszek.

Ott is volt, valamint Amália kisasszony is. Mikor Tamás Tamás megpillantotta Amália kisasz- szonyt, majd hanyatt esett ijedtében. Mindjárt kitalálta, hogy cselszövénynek esett áldozatul. Amália kisasszony azonban mosolyogva hozzá lépett s kaczér hangon igy szólt :

— Látja, megtartottam szavamat. Eljöttem megkérdezni, mi az hát, a mit oly sürgősen akar tudtomra adni ?

Tamás zavartan hebegett valamit a kellemes meglepetésről. Amália kisasszony pedig nevetésben tört ki s azt mondta, hogy tudta, hogy fölismerte őt, máskép nem mert volna eljönni.!

De nevetését hirtelen ijedt sikoltással váltotta fel.

— Jaj a papa!

Valóban az egyik ösvényen a tanácsos úr ő nagysága közeledett.

Mi ez ? Kiáltá elszörnyüködött hangon, midőn leányát megpillantotta. — Hogy jöttél te ide ?

— Bocsánat papa, sohasem teszem többet.

— És ön ön, uram ? Ön compromittálta, megölte jó hirnevét!

— Bocsánat nagyságos uram . . . hebegé Tamás . . . csak azt, azt akartam tőle megkérdezni, hogy . . . hogy . . . eljön-e hozzám féleségűi ?

— Nos? kérdé gúnyosan a tanácsos úr.

— Van szerencsém Amália kisasszony kezét megkérni.

— Az már más . . . mondá mosolyogva a tanácsos úr.

Tamás félév óta férje Amáliának. Sütik, főzik, őszitik és kopaszitják.

De már titkár s ha Isten a miniszteri tanácsos urat élteti, esztendőre vagy kettőre osztály tanácsos.

Meg is érdemli szegény, megszenved érte.

Az utolsó akkord.

— Elbeszélés. —

Irta: !P2.-u.dn3rá,iaszl^37- G-;yv.T.la,.

Ida, mint a megijesztett kis őz, nyugtalanul, rémülten tekintgetett ki az ablakon.

Vihar közeledett. A park százados fái zúgva hajlongtak, az égen fekete felhők gomolyogtak és távolról morajló mennydörgés közt villámlani kezdett, mintha a tikkadt nyári levegő, a fold, az ég, az egész világ meggyúlt volna.

A szobaleány hasztalan igyekezett rábeszélni úrnőjét, hogy térjen vissza az ágyba ; Ida görcsös idegességgel magára kapkodta fehér, rózsaszín csipkés pongyoláját s átment a szalonba. Eleinte megelégedett azzal, hogy az erkély üvegajtaján kémlelt kifelé a folyvást setétedő hegyek irányában. Kezeit tördelve százszor is visszatántorgott, letörülte az üvegtábláról a harmatot és búsan, kétségbeesetten andalgott szeme a felhőkön. Aztán megint visszatért a pamlagra, végig dőlt rajta, finom kis zsebkendőjét halvány, reszkető ajkaira szorította. Majd ismét fölugrott, a zongorához szaladt, ujjaival idegesen simította végig verejtékes nagy homlokát és fájdalmas; zokogással borult rá a faragott fekete ébenfára.

— Nagyságos asszony, az Istenért! ne eméssze magát, haza fognak jönni! — esengett a szobaleány.

De Ida a lázbeteg ingerült makacsságával tolta el magától a gondoskodó cselédet.

— Látnom kell, jobban akarok látni !

És kinyitotta az erkély szárnyas ajtaját és kiállt az erkélyre, a hideg éles szélre.

— Szűz Máriám, hiszen ez kész halál ! — rebegé a szobaleány rimánkodó hangon.

— Hagyjon magamra Lizi! — parancsold az úrnő s a cselédnek távoznia kellett.

Ida egyedül maradt a szalonban. Leroskadt az erkély kőpárkányára, kulcsolt kezeivel égő, izzó homlokát szorította s fuldokló zokogásban tört ki.

— Mines, nincs menekvés! Adél az övé lesz! Oh a vihar, a vihar!! 1

Elhallgatott. A zivatar jeges szele megcsapta arczát, megborzongatta gyönge testét. Köhögés fogta el, szemei könyekben úsztak, roskadozva emelkedett föl s odabiczegett a zongorához.

— Vége — suttogd mély, lemondó, bánatos, csüggedt hangon és leült a kerek zongora székre, vékony, kék, eres kezeit ölébe hullatva, bágyadtan, kimerültén, szomorúan, mint a megázott madár.

így ült sokáig mozdulatlanul, mintha meg lett volna halva.

Két hét óta volt ágyban fekvő beteg s az orvos nem tudta meggátolni gyors hervadását,