Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1886-09-05 / 36. szám

VIII. évfolyam.

36. szám.

Vácz, szeptember 5.

HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP.

Előfizetési Ära : évnegyedre

............................1 írt 50 kr.

házhoz hordás vagy postai szétküldéssel.

Egyes szám ára : 10 kr.

Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) és MILLMANN GÉZÁNÁL (kis piacz.)

Hirdetések:

a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek.

Nyilt-tér

sora

........................... 30 kr.

Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr.

A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz.

Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el.

Budavár visszavétele.

Attila birodalmának székhelye, régi dicsos- ségünk emléke, Budavár, szeptember hó 2-ikán ülte meg a török járom alul való felszabaditásá- nak 200-dik évfordulóját.

A tatárok elpusztították Budát; de midőn IV. Béla király a tatárok eltakarodása után visszatért siralmas honába, Budavárát felépit- tette, védelmi intézkedéseinek központjává, az ország fővárosává és önmagának székhelyévé tette. Budavár volt ezentúl székhelye a magyar királyoknak II. Lajos király haláláig. Szuleiman a gyászos emlékű mohácsi vész után feldulatta. Zápolya János király újból felépittette és számos uj bástyával és toronynyal látta el. Izabella alatt 1541-dik évben törökkézre került, és 145 esztendeig törökkézen maradt. Lipót császár uralkodása alatt 1686-dik év szeptember havának 2-dik napján harmadfél hónapig tartó hosszú nehéz ostrom után Lotharingiai Károly fővezérsége mellett rohammal vissza vétetett.

Nagy nap volt e nap, a buzgó kereszténység és a fanatikus mohamedánság véres küzdelmének napja. A hősi vitézség és a szívós kitartás, mely a vegyes nemzetiségű keresztény hadak véres ostromát diadalra vezette és a kétségbe esett elszántság, melylyel Abdurrahman fő- , parancsnok harczedzett hű katonái a várat véd- 1 ték, egyaránt bámulatos.

Az a szerteszét patakzó vér, mely Budavár földét elöntötte, az a tömérdek „jaj“ kiáltás, mely a csata zaját rémiiletessé tette és az a 20,000 hős, kiknek szétroncsolt és kihűlt teteme Budavár környékén a földet felemelte, — nemcsak a magyar nemzetnek, hanem az egész keresztény Európának volt a bére, melyet Budaváráért fizetnie kellett, mert Budavára nem csupán a magyar nemzetnek, hanem az egész keresztény Európának volt a védbástyája.

A vár visszavivásának napja a magyar történelem legnevezetesebb napjainak egyike, de nevezetes napja az az egész keresztény Európának is. A győztes keresztény sereg másnap ün- nepies hála istenitiszteletet tartott örömére a fényes diadalnak. De, nemcsak a győztes sereg, — az egész magyar nemzet, sőt az egész keresztény Europa örömünnepet ült a nagyfontossásu diadal, Budavár visszavételének, hírére.

Hinné-e azonban valaki, hogy e korlátlan általános örömet pusztán ez egy vár, Budavár visszavételének hire okozta? Nem, — az ozmánok másfél századig tartott s győzhetlennek hiresztelt hatalmának megtörése, annak az erős kitűnő hadi szervezetnek, mely kétszáz éven keresztül rettegésben tartotta Európát, szétrobbantása volt az, amit Europa Budavár visszavételénél megünnepelt.

Budavár visszavivása, Magyarország vissza- hóditásának és annak, hogy az annyiszor rettegett keresztény Europa a hatalmában és katonáiban elbizakodott ozmanbirodalom elpusztító betöréseitől örökre megmentetett, biztosítéka. Politikai jelentősége kiszámithatlan, hadászati fontossága döntő az ozmánok járma alul való felszabadulásra.

Kettős örömmel, kell, hogy ülje meg e napot Vácz város polgársága : mert vére a magyarnak és osztályosa azon siralmas leigáztatásnak, mely Budavárát érte.

Es e kettős öröm hova törpült nálunk? Oda, hogy beéri városunk azzal, hogy az egyház istentiszteletet tart, azon Vácz város polgár- I mestere fekete-sálon ruhában megjelenik, és nehány pufíogó mozsarat a székes templom előtt megszólaltat. Ennyiből áll nálunk a kegyelet, ennjnből áll ami hazafiságunk.

Sajnos állapot, midőn azon melegitő tűz helyét, mely őseinket küzdelmeiben tüzelte, a

A VÁCZI KÖZLÖNY” TÁRCZÁJA.

A bünvirág.

Itt . . . itt a szögleten ült ő már öt éve Minden elmenőtől alamizsnát kérve . . .

Haja fehér, arczán mély barázdát szántott Az emésztő idő, ez üldöző átok.

Hej pedig egykoron ! csak úgy hat év előtt Sóvár pillantás közt mindenki nézte őt.

Sértett nőerénynek fájdalom gyöngyei Szeme ej-virágán soh’sem ültek neki.

Hisz’ az erény csak az, ki könyüket onthat :

Manap már a 1) íí n, az koszorúkat oszt ad.

Koszorúkat oszt, azt ad: érezte ő ezt jól:

Ez volt, ami levonta az erény útjáról. Szerelem-gyermek volt, korán árva maradt,

És nem volt senkije e fényes ég alatt Aki őt megvédve, tanácsokat adna Néki ez életre, erre a nagy útra.

Szépség és árvaság ma vészes örökség,

Ezek küzdelmében oly kevés marad ép !

Szeretett, csalódott . . . mint annyi sok szegény!

Végre is — mondják — már ez csak igy van helyén , . . Mondják, kik nem tudják : mit tesz a« szeretni ?

Mit tesz az, valakin őrült hévvel csüggni!

Igaz, hogy az élet nem egyébb: lemondás;

De ezt meg is tenni: oh ez már aztán más.

Rubintos ajkain még ott égett a csók,

„Örökre a tied !“ hallotta még e szót;

De iíja már másnak hazudott hőséget,

Más ajakról szívta a szerelem-mézet.

Másnak keblén pihent, mást ölelt át lágyan . . .

Mind jiyen a férfi . . . Örül, ha egy más - van.

Ő sirt és zokogott őrült fájdalmába’,

Irnázott, átkot szórt, de mindezt hiába !

Nyugta nem volt sehol . . . Messze űzte a vágy . . . Téli este volt, hogy fogta kis batyuját 8 ment, futott, rohant el-ki a nagy világba,

Hogy ott talán megszüli szive őrült vágya.

Jobbról halról a hó keringve czikázott;

A zord szél megrázott minden ház-ablakot;

A felhős égtetőn nem volt enyhe csillag,

Ablakok közt is csak jég-virágok nyíltak; Önmagával vívott a természet harczot,

Örömkereső dal benne fel nem hangzott,

Megtörve testben és megtörve lélekben Három napig bolygot szomjatlan és étien . . . Már-már czélnál volt, ha annak mondhatjuk azt,

Mi kínaink között nyújt némi kis vigaszt.

Hogy összeszedte erejét: ez volt az ok ;

Mégis ott, ott a város szélén összerogyott.

. . . Fölébredt . . . körötte fényárban úszott mind, Jobbról is, balról is mire csak rátekint.

Lágy selyem párnák közt nyugoszik ő maga,

Csipkés takaróval födve keble hava;

A kandallón álló alabastrom lámpa Fényétől dereng a szoba félhomálya . . .

Az ágy előtt férfi áll őszülő hajjal,

Megtörött és bágyadt szemében kéj-vágygyal.

Oly szépen esedez, oly hévvel könyörög:

Hallgassa meg, hisz’ az ő szerelme örök!

Ajk ráforr az ajkra : csattan az égő csók,

Szív a szivén nyugszik ; hév kar a csábitót Átöleli, magához főzi szorosan, és . . .

... A balösvényre ez volt az első lépés !

Nap nap után múlott, pörögtek az évek,

A régi nyomába ismét egy uj lépett.

Egy uj telve bűnnel, keservvel, bánattal . . .

Tört, zúzott reménynyel biztatá a hajnal . . .

Csókot és ölelést ifjúnak, öregnek,

Szegénynek, gazdagnak pénzen adott és vett . . .

Egy mámorban, kéjben eltöltött éj után Nyugodni tért, aludni ment a bűn-leány.

Reggelre már a kar, mely oly kéjjel ölelt,

Az ajk, melytől annyi sok édes csók kitelt:

Ott hevert a padlón egész összeégve S Ő meg szegény ! bambán maga elé néze.

. . . így ment a kórházba ezernyi kín között,

S hogy innen kijutott : sorsa, élte fölött Néhány jószivűnek alamizsnája dönt . . .

Kit néhány év előtt annyi sok ünnepölt:

Ma koldus-leány! és szenved azért, amit

Egy meggondolatlan perez után véghez vitt!

Kapás.

A légyott.

— Igaz történet. —

Irta: Balázs Sándor.

Tamás Tamás 28 éves fiatal ember és valóságos fogalmazó valamely minisztériumban. Ragyás képű kis emberke, de szorgalmas és ambitiosus. Az egész világ meg van győződve felőle, hogy még sokra viheti. Ő maga legjobban s minden pillanatban várja titkárrá való kinevezését.

Német Amália fiatal leányka. Kisded, sovány, szintén ragyás képű, de reudkivül érzékeny és ideges. Szemeinek zsilipjei mindig rendelkezésére állanak, akkor sir a mikor akar. Szóval valóságos eszménye azon hölgyeknek, kik ha a rendkiviili körülmények csodálatos összetalálkozása folytán férjet képesek maguknak kaparitani, e szerencsétleneket idejekorán megőszitik, agyon szekirozzák, kerékbe törik s jól kiérdemelt kora sirjukba fektetik.

Még az a szerencse, hogy az e fajta kisasszonyok csak ritkán, többnyire csak akkor kapnak férjet, — ha gazdagok.

Német Amália pedig még csak nem is volt gazdag, még is kapottférjet.

Még pedig milyen férjet! Tamás Tamást, a kiről az egész világ meg volt győződve, hogy még sokra viheti.

Hogy az olvasó ne törje soká a fejét rajta, hogy mindez miként történt, hanem mindjárt megértse a dolgot, nem kell többet mondanom, mint hogy Német Amáliának a papája miniszteri tanácsos, még pedig a Tamás Tamás minisztériumában és igy az, hogy Tamás Tamás sokra vihesse a dolgát, első sorban tőle függött. Kezében volt sorsa.

Ezt tudta Tamás Tamás is, s azért egyetlen egy estélyéről sem maradt el a tanácsos úrnak, s Amália kisasszonynak állandó s mondhatni egyetlen cotillion tánözosa volt iigy az estélyeken, mint mindenütt a világon, a hol gonosz sorsa összehozta vele, — mert ő e találkozásokat igy szokta nevezni. Nem volt képes bájakat felfedezni rajta, sőt bizonyos hideglelésszerü borzadást érzett mindannyiszor, valahányszor igy kellett hozzá szólani: „Ha esetleg nem lenne eligérkezve kisasszony, szabad esedeznem a coti 11 ionért.“

Mindig szabad volt. Amália kisasszony soha sem volt eligérkezve, sőt nem is akart eligérkezve lenni