Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1886-06-27 / 26. szám
\J ARq 386. VIII. évfolyam Vácz, június HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP Klöíiz;etési ára : évnegyedre ......................I irt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssé’. Egyys szám ára : ÍO kr Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) és MILLMANN GÉZÁNÁL (kis pin ez.) Hirdetések: Nyílt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora...................... ;>() kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték menyben részesülnek minden beiktatásnál 20 kr. Felhívás előfizetésre. Jelen számunk utolsó lévén ez évnegyed ben, bátorkodunk felhívni olvasóink szives figyelmét, miszerint az előfizetéseket, megújítani szíveskedjenek. A ,,Váczí Közlöny“ előfizetési ára helyben házhoz hordással, vagy vidékre postaküldéssel évnegyedre .... 1 Irt ÍÍO Kr. A helybeliek a lap kihordójánál a nyugta átvétele mellett, a vidékiek postautalványon eszközölhetik legczélszeriibben az előfizetéseket. A kiadóhivatal. A tanév végén. Kellemesen hangzó czim. Visszavarázsol a múltba, mikor még mi is az iskola porát sziv- tuk, s önkéntelenül késztet egy istenhozottat mondani a „Vacatió“-nak mindazokkal, a kik azt a jelenben élvezni vannak hivatva: a tanárok, tanítók és tanulókkal egyaránt. — Pedig hát váltjuk meg a múltak tapasztalatai alapján, váltjuk weg mi is, a kik már csak a mithak édes emlékeiből ismerjük a „Vacatió“ varázsliatásár, a tanév végén, nem volt-e olyan esetünk, s talán minden egyes alkalommal, midőn azt az örömünket, melylyel a vacatió kecsegtetett, köny- telt szemekkel fogadtuk : elválni kényszerülvén — rövid időre bár — ama kis társaságtól, ama barátainktól, kiket a tanév összehozván majdnem egy test- és lélekké forrasztott volt össze; ama tanárainktól — kiket az isteni gondviselés folytán, második atyáinknak néztünk, s a kiken ugyanazért oly pietással csüngtünk, és a kikhez oly ragaszkodással viseltettünk minővel a gyermek őszintesége, az ifjú öntudatosai)!) volta és az ébredő férfiúkor érzete csak viselkedhetik. Es tanáraink? Oh ! ezek sem voltak különbek. — Ezeknek is volt szivök. S nem egyszer lehetett alkalmunk tapasztalni, hogy az iskola év végén bennük is az iskolai szigort a legfájóbb emberi érzés váltott a. fel, s az elvállás pillanatában fájó, eltitkolt könyeket hullajtottal?:. így volt ez régen. S mert az ember lényegben mindig annak marad a mi; s mert a mig vér és hús lesznek legfőbb alkotó elemei az emberi testnek, s azokat nemesen gondolkodó agyvelő fogja kormányozni: igy kell annak lenni a, jelenben, igy a jövőben : azt hiszszük, hogy midőn mi a mi reminisczencziáinkat a jelenre alkalmazzuk, tévedni nem fogunk és nem csalatkozhatunk. Nem akkor különösen, midőn tovább fűzve elmélkedésünket, felemlítjük azt is, hogy mikor már a baráti bucsúölelés megtörtént, s vonatra vagy akár milyen járműre felültünk és sokszor per pedes apostolomra hazafelé útban voltunk, hogy dobogott a szivünk : szüléink az összes mieink viszontlátása örömére; hogy találgattuk, hogy vájjon ki, miképen, hogyan várakozik ránk a pitvar ajtóban, avagy tán épen kün a határon, s itogy tervezgettük már előre is magunkban, hogy az édes otthonban mily nagy dolgokat fogunk végbe vinni ! Es tettük ezt az elemi első osztálytól kezdő leg az egyetem utolsó évéig. Tettük ezt mindnyájan kivétel nélkül azért, mert ha valamelyikünk talán rosszabb, talán épenséggel nem kielégítő bizonyitványnyal állt meg az atyai ház portája előtt: az .osztályzat árnyoldalát elnézte egyrészt a szülői szeretet és gyengédség ama emelő és biztató figyelmeztése, hogy nem lesz ez mindig igy, jobb osztályzatú bizonyítványt is fog felmutatni tudni gyermekünk, csak tartsa őt az Isten és szüleit, hogy neki erre alkalmat szolgáltathassanak, másrészről meg a gyermek ifjú ama szilárd elhatározása, hogy bizony ilyen szégyent nem fog hozni többé a kék-, vagy akár nem kék vér családi nevére. Igaz az is, hogy mikor aztán egyikünk vagy másikunk, mint első eminens lépdeltünk be az atyai házba s öregünk a hosszuszáru, A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová 'a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bér mentetten leveleket nem fogadunk el. í eget, boritó füstfellegeket bocsájtó családi pipájával fogadásunk végett lépett élőnkbe s mi aztán örömtől sugárzó arczczal nyújthattuk at neki a dokumentumot, lesve, hogy az „öreg úr“ ajkát annak látása még inkább pedig elolvasása, milyen hangzatu szavak fogják mozgásba hozni, s lesve azt is, hogy váljon az örömkö- nyek csillogó ezüstje nem-e fog kezének egy7 oly mozdulatot adni, hogy7 zsebbe nyúlva, egy pár — örömkönyeinél még fénylőbben csillogó — anyagi állapottal lepjen meg, a miből aztán feltett jóra való szándékunkat a vakáczió alatt még könynyebben megvalósíthassuk. Hát bizon, ha ez megtörtént, nekünk is jobban esett, mintha csak öreg biztatást és vigasztalást kaptunk volna odahaza. így lévén ez régen ifjú tanuló barátink, igy lesz ez jövőben is. — S ép azért, midőn a tanév végével valamennyitekhez úgy mint kedves tanáraitokhoz a viszontlátásig egy isten hozzádot mondanánk, egyszersmind azokhoz, a kiknek talán nincs alkalmuk szüleiket megfelelő vigasztalásban részesíteni a jelenben, intjük: törekedjenek ezt megkétszerezett; szorgalommal helyrepótolni a jövőben; azokhoz pedig, a kiknek eddigi törekvése, szorgalma az édes otthonban bátrabb megjelenést engednek, figyelmeztetjük: hogy el ne bízzák magukat, sőt inkább valamennyien arra törekedjetek, bogy a szünidőt, mely nem henyélés, hanem egyes jóravaló hajlamoknak önképzés utján való továbbfejlesztésére szolgál, arra használjátok fel, bogy7 mint a haza jövendő reményei, mikor ismét az iskola falai közé jöttök, frissült erővel és még több kedv és szorgalommal folytathassátok megkezdett munkátokat. Adjatok ti is, szülék, szórakoztató, nemes foglalkozást gyermekeiteknek, helyettesitsétek a tanárt a ti, talán sikeresebb módszertek által. Ne zúgolódjatok, ha egyik vagy másik gyermeketek nem mutathatott fel oly sikert, minőt elA .VACZI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Kincsem. — Eredeti tárcza. — Irta : Babos Körülbelül hat het i annak, midőn egy délután elhatároztam magamat, hogy nehány órára kimegyek a városligetbe, a Diogenes hordó-tulajdonosnéját meglátogatni. Egyedül ültem az omnibuszban s körülbelül a király utcza közepén lehettünk, midőn a kocsi egyszerre megállt s a kocsis egy — külsejéről Ítélve — a munkás osztályhoz tartozó egyénnel elkezdett alkudozni. Emberünk, habár hajlandó volt koesikázni, mégis úgy látszott, hogy a mi kocsinkba vonakodott beülni, rnig a kocsis minden ékesszólási tehetségét kifejté, hogy emberünket beültesse. — Az alkudozás jó hosszúra nyúlt volna, ha én hatalmas recrirninatiómmal a Ivét felet egyezkedésre nem bírom. Uj vendégünk' egy körmönfont káromkodás el- morgása után felült s midőn mar az ülésen is elhelyezkedett, akkor is folytonosan zúgolódott majd nem fájdalmasan, „ismét es örökke ez az atkozott K in esem“. Unalomból vele a következő par beszedet kéz (lettem. * (így látszik, személyiségem nem tetszik' önnek 1 Mi közöm nekem önhöz és személyéhez í — De mondja hát, miért vonakodott? — Mert nem akartam Kincsemmel kocsikázni. — Hát ki az a kincsem ? — Ez a sötét sárga kancza, mely a ‘kocsiba van fogva, nézze, jobb kézről. — Én nem látok egy aszkóros gebénél egyebet, mely a szénát, valószintiíeg csak szagáról és a zabot bizonyosan csak hírből ismeri. — Ez egykor még is pompás és nemes állat volt, par excellence testalkat és futással ! Emberem tüzbe jött; engem azonban a dolog mindinkább érdekelni kezdett és tovább kérdeztem. — Ismeri ön ez állatot talán régebbi időből? — Hogy ne ismerném ! Tudja e ön kicsoda Kincsem ? Kincsem az én sorsom, végzetem; háromszor találkoztam már vele ez életben s mindannyiszor szerencsétlenséget okozott nekem. Ma negyedszer találkozom vele s meglássa, uram, ennek nem jó vége lesz. Én kétkedve néztem rá, de ő tovább folytatta, bogy a mondottak valóságáról engem csakugyan meggyőzzön : — Elfogom önnek beszélni, hogy miként találkoztunk mi mindannyiszor, és miként okozott nekem szerencsétlenséget, s mi kép sülyédtünk mi ketten mindannyiszor egy igen jelentékeny fokkal lejebb, és miként találkoztunk ismét . . . ismét szerencsétlenségemre. Itt elhallgatott, bizonyosan ellenbeszédemet várta ; (le miután látta, hogy hallgatag maradok, tovább í'(>Iyta11.a elbeszélését. — Huszonnégy éves voltam, midőn egy helybeli jó nevű kereskedelmi irodában igen jövedelmező állást foglaltam el. En figyelmes, rendszerető, pontos, de ifjú, következőleg élv-sovár férfi is voltam, mi főnököm, előtt, ki e tekintetben puritan szigorúsággal birt — egy kereskedő embernek legnagyobb hibája volt. Fő élvezetem a lovaglás volt. Minden vasár- és ünnepnapon elmentem egy zsidó lókupeezhez, kitől egy lovat béreltem, melyet azután egész délután lovagoltam. Husvét hétfőn ismét elmentem lovat kölcsönözni, kaptam is egyet, óh egy lovat . . . Lovagló ön ? — Nem. — Akkor hiába is Írnám le szépségét, de Kincsem volt az ! Kincsem ! tüzes testi erőben! Mily büszkeséggel lovagoltam a városerdő felé ! A fátum úgy akarta, hogy épen akkor a sétányon főnökömmel találkoztam, ki szerényen gyalog sétált. — Tiszteletteljesen köszöntem neki, de ő köszönésemre szemének haragos büntető villámával felelt. Es midőn másnap az irodában megjelentem, szobájába hivatott s igy szólt hozzám : „Előttem mindig talány az, hogy egy szerény irodatiszt honnan födözi az ily költséges élvezeteket — ehhez azonban semmi közöm — miután a könyvek és pénztár rendben van ; de miután az ily példa a többi iroda személyzetre rósz befolyással van, önt ezennel állásától fölmentem.“ Ez volt az első szerencsétlenségem, melybe Kincsem sodort, mert abban az irodában sokra vihettem volna. — Egy évnél tovább foglalkozás nélkül voltam, — csekély ingóságaimat már mind eladtam, és a legnagyobb nyomornak voltam kitéve, midőn ^ egy vegyes kereskedésben egy szerény könyvvezetői állással kínáltak' meg. A könyvvezetői állás el fogad hat fisa azonban egy föltételhez volt kötve, és pedig főnököm nővérét el kellett vennem. Az nem volt kevesebb, mint lelkemet az ördögnek eladni, mert e nőn csak
