Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-05-03 / 18. szám
VII. évfolyam. IS. szám. HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. Vácz 188 május KI öfizetési árak : ívnegyedre .................................................................1 frt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható Deutsch Mórnál (Városház épületében.) Hirdetések: Nyilt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora .......................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőséi) és kiadó hivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Akarunk-e haladni vagy sem? Nagyon derék nagyon szép az, ha találkozik vállalkozó városunkban, a ki a város érdekében bármi nemes czélt maga elé kitűzve azt megvalósítani törekszik; annak megvalósítását lelkesen felkarolja. Nemes gondolkozás és szép törekvés, pártolásra és felkarolásra méltó pedig különösen azért, mert ez városunkban nem mindennapi esemény; minek szomorú illusztrálására csak egy esetet, emelünk ki, s ez az hogy midőn a hetvenes években egy régi honvéd a ki városunkat a szerencsétlenül végződött 1848 —49-iki szabadságharczunk megvívása óta nem látta, azt a nyilatkozatot koczkáztatta, hogy ő a ki a puskapor szagától nem félt soha, a ki száz csatában megvetéssel nézett a halál szemébe, s a fülei mellett elsüvöltő ágyú és puska golyók gyilkos fenyegetését megfélemlítő sivitását hallotta, s érezte, megvetéssel vette : a lelki fájdalom legmélyebb érzetével kénytelen volt kinyilatkoztatni és csodálkozását kifejezni afölött, hogy városunk, a mely kereskedelmi szempontból is, világ-város lehetne még annyit sem ment előre mint vidékünk egy más faluja, mely mind annak daczára, hogy a közlekedés ezer kedvezményeivel nem rende1- kezik úgy mint városunk legalább megtette azi, hogy egy remek mű alkotmányt: templomot építtetett, melyben a keresztény világ jehováját imádhatja. És ha már egy régi magyar honvéd igy volt kénytelen nyilatkozni városunkról annyival is inkább üdvözölnünk kell azon egyént a ki alig egy pár hete annak, hogy városunk polgárainak sorába lépett, megszerezvén ugyanis az Udvardy János-féle gőzfürdő telepet, már is városunkat egy oly művel kívánja megajándékozni, melynek áldásait csak a vak nem képes átlátni és a rósz akarat méltányolni. — Mit is akar tulajdonképen ezen uj polgártársunk városunknak adni ? Nem mást mint közvetlenül egy egészséges s a kor igényeinek megfelelő, duna vizzel ellátott gőzfürdőt, közvetve pedig a város közönségének egy megfizethetlen vízvezetéket teremteni oly olcsón, s oly méltányos feltételek mellett, hogy azt nem pártolni nemcsak, hogy nem ellenkeznék minden józan gondolkozással; de arra mutatna, hogy mi a várost a tökéletes stagnátió dermetségében kívánjuk tartani. — Épen ezért — ezen felszólalásunkkal városunk tisztelt hatóságának figyelmét kívántuk felhívni és felkérni arra, hogy az ügyet ha mindjárt pénzáldozatok árán is városunk érdekében támogatni — hazafias kötelességének ismerje és tartsa. Tesszük és tettük azért, mert a mint tud- uk, vállalkozó a vízvezetéket a város — minden megterheltetése nélkül kívánja eszközöltetni, s mint fentebb említettük közvetlen czélja ezen vízvezetéknek egyelőre csak a kert-utczai gőzfürdőt kellő és fitrirozott, ivóvíznek is használható dunavizzel ellátni; de kész lesz — biztos tudomásunk szerint — vállalkozó a vízvezetéket kívánatra a legcsekélyebb és mérsékeltebb árért magán házakba is elvezetni: a mely utóbbi körülmény is elegendő arra, hogy az eszmét minden tekintetben felkaroljuk és pártoljuk. Tisztelt polgárság! Az eszme, melyet felemlítettünk, úgyszólván egy igen nagy életkérdést is képez városunkra nézve, a hol oly kevés élvezhető vizünk van. Valósítsuk meg, illetőleg tegyük lehetővé annak megvalósítását. Mutassuk meg, hogy akarunk haladni, s városunkat, mely e tekintetben sok kívánni valót hagy hátra, nagy várossá óhajtjuk és akarjuk tenni. — Százezereket elpocsékolunk semmiért, áldozzunk tehát jó akaratot s ha kell egy pár fillért is valamiért. Dixi et salvavi animam meam. Vigyázzunk. A vidéki közönség figyelmébe. Nagy városokban mindenütt sok oly egyének szokták íizel- meiket gyakorolni, a kik főleg járatlan és kevésbé óvatos emberek kizsákmányolásából élősködnek. Budapest főváros sem képez e tekintetben kivételt, sőt bizonyos, hogy az országos kiállítás alkalmából az érintett veszedelmes elemek minden oldalról ide fognak seregeim zsákmányt keresendők ; áldozataikat — mint rendesen — a városi viszonyokat és a szokásos visszaéléseket kevésbé ismerő, főleg az alsóbb nép- rétegekhez tartozó vidékiekben fogják keresni, bár előreláthatólag a jártasabbak és miveitek különböző kizsákmányolása is napirenden lesz. Utóbbi tekintetben figyelmeztetik a t. ez. közönség, hogy a rendőrségnek a a9»ju'iangok kiirtását ezélzó tevékenysége még nem vezetett teljes eredményre. Vannak Budapesten magánházakban is oly kártyáshelyek, melyeken a házjog sértetlenségének paizsa alatt éppen a müveit osztályhoz tartozók, úri modorú iparlovagok által különböző kártyafogásokkal kifosztatA „VÁCZI KÖZLÖNY" TÁRCZAIA. Soha többé — mind örökké. Irta : IDérI CS-yu-la,. Az srnyős lámpa halvány világa ódon bútorokra veti fényét. A falon családi arczképek a múlt századból, risporos vendéghajjal, fürkésző szemekkel, melyek tekintete elől nincs menekvése annak, a ki reájuk nézett. Az ablakokban virágcserepek, szegfű, rezeda s mályva-bokrokkal; illatjuk megtölti a kis szobát. Az egyik szögletben magas szekrényen üveges szentély, fátyollal boritva, a fátyol profán szemek lekintete elől eltakarja egy hosszú élet édes és keserű pillanatainak emlékeit. Elhunyt kedvesek arczképeit, hajfürtöket, egy-egy ruha-foszlányt, megsárgult kendőt, báli keztyüt, karikagyűrűt . . . Idegennek ócska lomtár, a regényes nagynéninek valódi ereklyetár. Az asztal mellett fiatal férfi ül s egy keskeny hajtású levél olvasásába mélyed. A levél csak néhány sornyi; rövid meghívó, oly rövid, hogy első olvasásra is megmaradhatott emlékében s mégis, mintha kétkednék, hogy nem csalták- e meg érzékei, újra és újra átolvassa. Aztán sóhajtva föláll és föl-alá járni kezd a szobában. S a mint körül tekint, életre kélnek azok a perczek, melyeket egykor, évek előtt a szerelmeseket pártoló nagynéni hajlékában e helyen átélt. Egy pillanat alatt fölmelegedni érzi bensejét, szive mintha szabadabban dobogna, érzelmei újra lobbadoznak s hideg, komor arczán két fénylő könycsepp fut végig. Küzdeni akar a gyengesége ellen, de lelke az emlékek uralma alól nem ragadhatja ki.magát. Tavaszi virágok édes illatát érzi, ifjú üde lombokon megtörő verőfény világit arczára, lágy akkordjait hallja a szellő fuvalmának. Leikéből csodás va rázslat kitörlé hosszú évek sötét történetét, meghalt, elűzött vágyak, remények a világ minden tája felől, menyboltroi és fold alul, fényes, ragyogó szárnyakon repülnek megnyílt kebelébe, mint sötét éjjel a lúgosban kigyult lámpatiizhöz fölébredt tarka pillék tábora. Behunyja szemeit s bűbájos világ tárul föl. lelke előtt. Mintha fehérlő felhők táborából büszke csarnok szállna le nesztelen, fölötte bíbor fény, alatta tó. A habok tükrében karcsú minaretákat, oszlopokat, bolt-iveket lát ragyogni, ablaksorokat fényleni. Szelid najádok úsznak felé, tündérmesék vilii népe tánczol körülte, s hint virágot lábai elé. S najád és vilii híva integetnek, a csarnok ablaka megnyílik s egy arcz jelenik meg egy mosolygó tündéid arcz, büszke és mosolygó, mint a madonna-kép. S e kép eszébe hozza mind, mi volt egykor, s mivé lett miatta. A varázslat egy pillantás alatt szerte foszlik most, szemei kinyílnak s nincs egyéb előtte csak az a levél. A levél! Onkénytelenül megnézi újra, aztán eldobja magától, föláll, rá akar taposni, de csak megáll előtte, aztán lehajlik s kebelébe rejti. Mi vezethette rá azt a nőt, hogy oly hosszú idő után kedve jöjjön a hegedő sebeket fölszaggatni? Irigyli tőle még a nyugalmat is, azt az egyetlen kincset, mit oly hosszú szenvedés árán vásárolt meg ? Hiszen, ha még mindig bűnösnek hiszi is, sorsa, mely osztályrészül jutott, elég vezeklés volna ezer annyiért is; miért akarja hát még tovább is gyötörni, büntetni ? És nem rég elfeledhette volna már a múltat minden örömével, bánatával együtt ? hisz rá a jelen nem hozott szenvedést, gyászt; ő boldog lett, irigyli mindenki s bámulják mint egy fényes csillagot. Hogy is emlékszik a büszke úrnő azokra a gyermekes ábrándokra, s a leánykori ábrándok eszményképére, ő reá ? A fátyol, mely azt a kort fedi, elég sürü lehet már, a feledés keze évek óta szövi. Mert igy van az jól. Azt a történetet, mely őket elválasztotta, jobb is kitörölni az emlékezetből, azokkal az érzelmekkel együtt, melyek egykor ajsziveiket összekötötték. Azért kerülte évek óta a találkozást, azért tért ki Htjából. S ime mégis! Annyi év múlva az első véletlen i találkozás után az a büszke asszony ide hívja őt! Ide, rokona lakásába, ki egykor titkos szerelmük egyetlen pártfogója volt. Ide a kis szobába, hol ma is minden a régi, a bútorok, a képek, a virágok, — hol minden, de minden régi ismerősként üdvözli mindkettőjüket a boldog napokból, midőn ártatlan, édes titkaik tanai voltak. A vén kályha mellett a fal hosszában itt nyújtózik még a díván, ezen ültek gyakorta boldog meghittségben. Itt simogatta a szerelmes leány az ő hajfürtjeit, itt fonták egymás nyaka körül remegő karjaikat, itt loptak csókot egymás ajkairól. Az a két zsölye ott a kályha előtt nem ugyan annyit tudna-e beszélni ? Nem ültek-e sok boldog estén rajtuk, beszélgetve jövőjükről, bele álmodva magukat abba az időbe, mikor majd saját otthonukban ülhetnek igy kandalló előtt, remegés nélkül, bizton gyönyörködhetnek egymás szemében s a tánezoló pi- czi lángocskák tündérjátékában ? A férfi egy könyet töröl ki szemeiből, aztán megerősíti szivét. Lassan visszanyeri nyugalmát s elfogultság nélkül gondol arra a pillanatra, mely szembe fogja őket állítani. Arcza ismét hideg lesz mint szoboré és lelke szilárd mind a martiroké, kik remegés nélkül tudnak nézni a tüzhalál kínjai elé. És nyílik az ajtó . . . He hova lett a nyugalom szivéből? Miért állott föl oly izgatottan és miért gyuladt ki halvány arcza, midőn régi kedvesét belépni látta ? Miért nem üdvözölte hidegen, közönyösen, mint a hogy elhatározta ? S midőn a viszontlátás első néma pillanatai után egy lépést akart tenni felé, miért tagadták meg lábai a szolgálatot, s miért rogyott vissza székére ? Néma csönd van nehány másodperczig, aztán halk zokogásának hangjait hallja a mozdulatlanul álló nő, s csak nézi némán, mereven azt a gyászos, megtört alakot, kit valaha megtörhetetlen büszke ideálnak óhajtott látni mindörökké. Hajh, akkor még, ha a légyottok titkos óráján itt találkoztak, örömtől dobogó szivet hoztak egymásnak, de ma, midőn nem nehány nap, hanem liosz- szu évek szenvedéseiért keresnek kárpótlást, — e
