Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-11-22 / 47. szám
VII. évfolyam. HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. 47. szám. Vácz, november 22. 1885. IClöfizetési árak : Évnegyedre ................................................................1 f"rt ^rházhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr Kapható: MAYER SÁNDOR könyvkereskedésében (Csillag-utcza). Hirdetések: Nyilt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora ................ 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték menyben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség czimzete: hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők: Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bér men teilen leveleket nem fogadunk el. A kiadóhivatal czimzete : hová a lap anyagi részét illető minden küldemény czimzendö : Vácz, Csillag-utcza 1428. szám. ____ Egy kényes kérdés. Lapunk múlt számában, egy igen tisztelt városi képviselő, lapunk szerkesztőjéhez intézett levélben azon óhajtásának adott kifejezést, hogy a már majdnem négy év óta betöltetlenül álló úgynevezett Regenschori állás végre — valahára betöltetnék, egyszersmind pedig a Regenschori állás a városi kántori állástól elválasztatnék, s a kántori állás betöltésénél városunk képviselő-testületének befolyása érvényre juttatnék. S ezen eszme felkarolására nézve hivatkozott az „egy igen tisztelt városi képviselő“ arra, hogy felszólalásának alapja nem uj, hanem nagyon is régi; — még az ötvenes évekből való, amennyiben t. i. már akkor fel lett hozva annak szükségessége, hogy a karnagyi állás a városi kántori állástól külön választassák s a karnagy legyen karnagy, a városi kántor pedig a város közönségétől függő, városi kántor. Mi ezen igen nagy fontosságú levélnek lapunk homlokán készséggel helyt is adtunk, fen- tartottuk azonban magunknak azt, hogy arra nézve észrevételeinket meg fogjuk tenni. ígéretünket beváltandó utána néztünk a dolognak s magunknak azt a meggyőződést szereztük, hogy a felvetett kérdés csakugyan nem mai, hanem már az ötvenes években képviselő testületi közgyűléseink tárgyát képezte. S meggyőződtünk srról is, hogy az ügy végmegoldása már akkor csakugyan tisztelt papságunk ellenzésén táléit hajótörést. S ép ez oka annak, hogy refleksziónk homlokára ezen szavakat illesztettük, hogy „Kényes kérdés“ ; az t. i. a mire a ’ közlött levél provokálása folytán mondandók vagyunk. Kényesnek jeleztük ezen themát azért, mert csak nem régiben is azt kellett tapasztalnunk, hogy tisztelt papságunk nem úgy szereti a dol- pot venni a mint annak kellene lenni, hanem legjobb szándékú felszólalásainkat is hirlapirói viszketegnek tekinti. Pedig Isten látja lelkünket, toliunkat egyedül hazafias irány és városunk érdeke vezetik. Azért bátran, felemelt homlokkal tekintünk a jövő elé. Reméljük azonban, hogy t. papságunk azért, hogy fentebb elfogadva a városi képviselő levelében felhozott azon állítást, hogy csakugyan a város t. papsága volt az mely az 50 es években a karnagynak a városi kántori állástól való különválasztását megnehezítette, — szerzett meggyőződés alapján magunkévá tettük, újból mi reánk, a kik csak hirlapirói kötelezettségünket teljesítjük, megneheztelni nem fog. De térjünk át a dologra. Hogy a karnagyi állásnak a városi kántori állástól való elválasztása már nem most vettetett föl, kitűnik a következőkből. Még az ötvenes évek előtt az volt a szokás, hogy a kántornak nemcsak a templomban énekelni s a kántori teendőket teljesíteni volt kötelessége, hanem köteles volt egyszersmind a kántor tanitoskodni is. A karnagy csak arra lévén köteles, hogy kántor-segédet tartson, minek az volt a következése, hogy a kántor-segédek, mint tanítók csak addig működtek, mig kántor-segédi állásukat, egy állandó kántori állással fel nem cserélhették, a mikor aztán faképnél hagyták a várost, mint szt. Pál az oláhokat. Ily körülmények között nagyon természetes volt, hogy az iskolákban zavar, mindenesetre pedig fenakadás is történt a népnevelés hátrányára. Ezt városunk tovább nem tűrhetvén, miután elébb a karnagyi állásnak a kántori állástól való elkülönzését kisértette meg, s ez városunk klérusa ellenzése miatt nem sikerült, indíttatva érezte magát a kántort a tanítói kötelezettségétől felmenteni, s ennek folytán megfelelő ta- nitói állásokat rendszeresíteni. A mit 1854. évi október hó 28-án 78. számú közgyűlési határozattal meg is tett a város. Minthogy azonban, mint fentebb megemli- tők a kántori állást a karnagyi állástól elválasztani ‘nem sikerült kénytelen volt városunk közönsége a kizárólag a kántor részére megvett lakást — a kántor segédet tartani köteles karnagynak átengedni. És át is engedte azt, de mint a fentebb hivatkozott számú végzés következő soraiból kitűnik „nem ugyan mint ilyennek“ (t. i. karigazgatónak), minthogy a karigazgató irányában a közönség éppen semmi kötelezettségekkel sem tartozik, hanem mint városi kántornak, ki a kántori kötelességeket az egész városban és igy mind a két plébánia körében teljesiti és a kántori állás rendszeresítéséig teljesíteni fogja.“ Ezen határozottan szóló városi képviselő- testületi közgyűlési végzés világosan mutatja ennélfogva, hogy városi közönségünk a karnagyi állásnak a kántori állástól való különválására irányult törekvését, nem adta fel, hanem csak felfüggesztette, s jobb napokra elhalasztotta. A „VACZI KÖZLÖNY" TÁRCZAJA. Szeress . . . Szeress és hagyd a dőre álmokat, A legszebb álom, hidd, te vagy magad. Mit ér álmodui olyan csillagot, A melynek fénye nékünk nem ragyog ? Mit ér repülni bolygó fény után, Mely kél s tűnik szellők fuvallatán? Mit ér keresni gyöngy kagylót ha nincs Tenger, a melynek mélyére tekints? Mit ér az erdő, hogyha mélyiben Illattól terhes rózsa nem terem ? Mit ér az élet, hogyha tavaszát, Virág nélkül csak úgy álmodjuk át? Szeresd az álmot, ah, de hidd nekem, A legszebb álom a hű szerelem . . . Álmodni álmot, milyet sohasem Lát a jövőben gyarló földi szem, A szerelemnek karjain lehet, Feledve múltat, jövőt s a jelent . . . Szeretni híven, tisztán igazán, Oh égő szívvel mint még soha tán, Szeretni vágygyal, tűzzel, epedőn, Hogy lángja égjen csonton és velőn, S ha elpihen a forró szenvedély, A szerelem bont rózsás éjt föléin. Oh, jer tehát a mig a pillanat Miénk, s a mig szeretkezni szabad . . . És kebleden meglopva a valót. Mig gyújtó szikraként repül a csók, Kaczagd, nevesd a dőre gyermeket, Ki vágyó szivvel szebb jövőt eped, S mig álmodik egy szebb világ felül, Az ifjúságnak temploma ledül. Romba döntvén az oltár képeket, A múltért ejt majd fájó könnyeket . . . Oh jer, szeress, a mig hiv a jelen Álmodni, hajh, rá érünk oda lenn. Lévai Sándor. A kishivatalnok szerelme. — Rajz. — Irta: Sipos Sá,n.d.o:r. A ragyogó födelü templom tornyában reggeli hét órára harangoznak. Vidám verebek csiripelnek a fák gályáin, csapatostól le-leröppenve az utczán elhullót magra, meg visszariadva, ha egy-egy lompos kuvasz közelit feléjük. Kocsit vagy embert keveset lehet látni az ntczákon; a szorgalmas föld népe kivonult a tanyákra, benn csak a honoráczior népség I maradt. Szegények ! Egy a ti sorsotok a világváros- | ban és az isten háta mögötti községben. Czifra nyo- ; moruság! Jó évben, rósz évben egyforma a munka s i egyforma a fizetés. A nőtlen ember még csak megvan úgy ahogy a hónap közepéig, hanem a vége felé! . . . Hát még a családos hivatalnok! . . . Nyomorúság, igazán nyomorúság! A gyönyörű tavaszi reggelen szokásos sétájára indul Harcsa László, adóhivatali gyakornok. Ide Bodzásra küldötte őt a „felsőbb hatalom“ s ő, megadva magát sorsának, immár a hetedik éve tapossa itt részben a deszka pallókat, részben pedig, a hol ezek sincsenek, a szűz anyaföldet. De nem lemondó csüggedéssel, hanem bátor reménykedéssel tapossa ő Bodzás utczáinak földjét. Hogy is ne! Közel kell már lenni az időnek, midőn ki fogják nevezni hatod osztályú adótisztnek. Egy pár évig várni? Mi azl Hisz ő még nem öreg, csak 27 éves; ő várhat! Hosszú, nyuzga termete szinte fél akkorával nő ha arra gondol, hogy már talán a jövő hónap elején megkapja a kinevezését. De nem mutatja, hogy valami nagyon vágyakodik ez után. Nem, ő nagyon megelégedettnek látszik a világ folyásával. Egy kedviien savanyu arczán soha elégedetlenséget nem lehet észrevenni. Vágyak és szenvedélyek sohasem csillannak föl szemeiben. Komolyan ül az irodában, komolyan ebédel a „Vörös ökörnél“ és komolyan hallgat a társaságban. Különösen hallgatni nagyon komolyan és kitartóan képes. E tekintetben a legszellemesebb bodzási hölgyek sem bírtak rajta kifogni, mert a bálokban sohasem voltak képesek belőle társalgás közben „igen“ és „nem“-nél egyebet kipréselni. De ő ezért nem jött butaság hírébe. Savanyu komolysága arcza minden ellene irányuló élczet megsavanyitott. Igaz, hogy lángésznek nem tartották őt a bodzásiak, de igy legalább közelebb állónak tekintették magukhoz s nem volt névnap, disznótor, lakodalom és te-
