Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-11-15 / 46. szám
46. szám. VII. évfolyam. HELYI S VIDÉKI ÉR DEKIJ HETILAP. Vácz, november 1$. 1885. KlőlÍKetéNi áruk : Évnegyedre.................................................................1 frt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható: MAYER SÁNDOR könyvkereskedésében (Csillag-utcza). Hirdetések; Nyílt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora .......................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség czimzete: hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők : Vácz, Gaspavik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. A kiadóhivatal czimzete : hová a lap anyagi részét illető minden küldemény czimzendö : Vácz, Csillag-utcza 1428. szám. ____ Vácz, 1885. nov. 15. Tekintetes Szerkesztő úr! *) Megbocsájt nekem, ha egy nagyon fontos ügyben én is felszólalni bátorkodom becses lapjában, noha szerettem volna, ha ebben más polgártársam előzött volna meg; mert úgy éreztem magamat e sorok Írásánál, mint mikor az ember darázsfészekbe nyúl. Igaz, hogy soraimhoz sine ire et stúdió fogtam hozzá, s egy óhajtás vezetett csupán; az t. i. vajha megértetném s jó szándékom félre nem magyaráztatván, a közjónak bármi csekély részben is hasznára válnék felszólalásom. De áttérve felszólamlásom tárgyára, irányzóm szavaimat azokhoz, a kiket illet s azt kérdem: mi az oka annak, hogy a helybeli róm. kath. székesegyházban az úgynevezett „Re- genschori“ (karnagyi) állás négy év óta, vagyis néh. Ulrich Károly volt karnagy elhalálozása óta betöltetlenül áll. s annak vezetése, mintha reáljogositványnyal felruházott jog lett volna s öröklés czimén átszállhatott volna a megboldogult karnagy örököseire s igy első sorban özvegyi jog czimén a megboldogult özvegyére : ezen „Regenschori“ állás jelenleg is özv. Ulrich Károlyné birtokában van? — Továbbá, hogy ily körülmények folytán szándékoznak-e azok, a kiket illet, ezen anomáliának véget vetni, s az említett állást betöltetni mielébb, mert megengedem, hogy ezen állapot talán Amerikában *) Készséggel adtunk helyet e soroknak, s a mennyiben közügyet, képez és épen alkalomszerű, a mennyiben a főváros hatósága is a közelmúltban megejtett kántor- és' karnagyi állás betöltése alkalmával a két állást különválasztá, kötelességünknek fogjuk tartani ez ügyhöz jövőre tüzetesen hozzá szólni. Szerkesztő. divatos lehet és divatos is; de úgy hiszem, hogy minálunk ezt a divatot közmegbotránkozás nélkül ez idő szerint meghonosítani még nem lehet! És mindezektől eltekintve azt kérdem végül, hogy azok, a kik hivatva vannak a többször említett állást betölteni, mikép szándékoznak ezt betölteni, meghagyják-e jövőre nézve is a „Regenschori“ állást a városi kántor-tanitói állással egyesítetten, vagy pedig ezeket különválasztva s ez által minden irányban a jogos igényeknek eleget téve azok külön-külön betöltésére kilátást nyújtani ? Mert feltéve de meg nem engedve — hogy talán a szoros értelmű „Regenschori“ állás betöltését illetőleg a városban élő laikus katholikus embernek szava — szorosan véve nem lehet is, de igen is van szava a városi kántori álláshoz, melyet nem tudom, az idő viszontagságai-e vagy pedig egyes osztályok érdeke egyesitett össze valaha a karnagyi állással, a mióta aztán a városi kántor nem többé önálló, független kántora ezen városnak, hanem valóságos uszályhordozója, satellesse a „Regenschori“-nak közvetlenül, közvetve pedig más tekinteteknek is. Már bocsánatot kérek de mint egyszerű laikus, és mint a róm. kath. egyháznak testestül lelkestől hive, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ezen állapot tovább nem tűrhető. Nem tűrheti ezt városunk tekintélye, melynek érdeke mulhatlanul követeli, hogy saját emberei megválasztásába befolyjon, s követeli azt, hogy ha már város vagyunk, embereit ha ilyeneket, a maga nevében alkalmaz, minden idegen vagy jobban mondva tulkapó befolyásoktól megvédje és megvédeni tudja. És igazolja ezen állításomat azon körülmény, hogy a „Regenschori“-nak a városi kántori állástól való elkülönítését már az ötvenes évek elején sürgette városunk. Akkor t. i. mikor a város a városi kántor részére a szeminárium és főutcza sarkán levő házat megvette. Azonban városunk ezen sürgetése — sajnos — eredménytelen maradt, még pedig, mint hallomásból tudom — városunk tisztelt papságának az ellenzése miatt. A mit az akkori felszólamlás eredményezett abból állott, hogy a „Regenschori“ behelyeztetett a város által megszerzett kántori lakba, s ő lett abban az úr, a kántort pedig csak úgy tekintette, mintha kegyelemből adna neki ott lakást. A szomorú időkben a város szépen el is hallgatott, s hallgat most is. De úgy hiszem, hogy immár a pohár is kifogyott a türelemből: nem bírja tovább elnyelni a beléje nyomott cseppeket. A város t. képviselő testületének, városi t. hatóságunknak hívom fel tehát figyelmét az elmondottakra s felkérem, hogy csatlakozva azon eszméhez, hogy városunk érdeke, tekintélye mulhatlanul igénylik, miszerint a Regenschori állás a városi kántori állástól elkülönit- tessék, s mint önálló állás betöltessék : ezt sürgősen valósítsák is meg; mert úgy hiszem, hogy a mit nem sikerült a Bachkorszak aegise alatt keresztül vinni, azt keresztül lehet vinni ma, a mint ezt legközelebb Budapest fővárosa is igazolta. Egyebekben lévén a tekintetes Szerkesztő úrnak hazafias üdvözlettel Egy városi képviselő. Az állandó színház ügye. Állandó színházunk ügyében a múlt héten beállott döntő fordulat, felébresztette a volt szinibizott- ságot is, s annak elnöke Krenedics Ferencz az érdeklődőket múlt vasárnap f. hó 8-án d. u. 5 órára a városház tanácstermébe értekezletre hívta össze. A..VÁCZI KÖZLÖNY" TÁRCZAJA. Hiába mondják . . . Hiába mondják, hogy szivünk majd Idők múltán — tanul feledni . . . Emlékedet az én szivemből El nem moshatja semmi, semmi ! Mert hogyha száll a lebke szellő, Beszél az nékem sóhajodról; Az esti csillag — két szemedről, Az éj — koromsetét hajadról. S ha reggelente homlokomra Pihenni száll a nap sugára: Én úgy hiszem, hogy édes ajkad Lehel forró csókot reája! Percnyi Kálmán. Örökké!*) Irta: ZhzE-a.n.lrácsi Hl[álmán. „Ez már mégis borzasztó ! Ezt soha sem fogom elfeledni.“ Iíy szörnyű szavakkal helyezkedett el Bertácska a zöld bársony karosszékbe szobájában, oly hangosan adva haragjának kifejezést, hogy a szomszédos konyhában szorgoskodó marna ijedten futott be hozzá, noha a rétestészta kihúzása várakozott ott künn reá. — „Mi lelt, az Istenért, Bertuskám?“ — kérdé *) Mutatványul szerzőnek a „Hosszú lést ékre“ czimü legközelebb megjelent bcszély gyűjteményéből. Ajánljuk közönségünk ügyeimébe. Megrendelhető Budapostcn Aigncrnél. Ára 1 írt. aggódó tekintettel, megsimogatva leánya kipirult arczat, — „miért haragszol annyira ?“ „Már hogyne haragudnám, édes mama,“'— tört ki Bertácska duzzogó hangon, ingerülten tépdesve kezeivel a karszék selyem bojtjait, — „mikor az az ember úgy megsértett engem !“ — „Miféle ember? Mondd csak, kérlek? Talán csak nem Elek, hisz az olyan fiú, még a légynek sem árt.“ — „Nem árt? No jó, hát csak hallja édes mama, mi történt. A baromfi-ólak körül jártam az elébb, tudja ott, mama, a hol az én kedves jérczikém, a „Hófehérke“ lakik. Egyszerre csak ott termett az ispán is. Kötényem fél volt hajtva, természetesen kiváncsi volt tudni, mi volt benne. „Bizonyosan friss tojásokat talált a kisasszony ?“ kérdé az ő kiállhatatlan, dörmögő hangján. Erre egy kissé felhajtottam kötényemet, hogy megláthassa a „Hófehérkéit benne. „Ugy e gyönyörű ?“ kérdeztem tőle. És képzelje, mit felelt az a goromba, udvariatlan ember : „Szép, szép, mint minden csibe, hanem én őszintén megvallva, a csibét csak enni, nem pedig nézni szeretem.“ Hát nem szörnyűség ez ? Az én „Hófehérkémre“ azt mondani, hogy olyan mint minden csibe, erre a csillogó tollú, haragos piros bóbitájú, apró gyöngyfekete szemű kedves jérczikére ! El is fordultam tőle mindjárt, ott hagytam a faképnél. Higyjj meg, mama, én ezért ezt az embert gyűlölni fogom örökké !“ S nyomatékéül szavainak nagyot dobbantott kis lábaival a padlón. Hanem a mamára nem látszott nagyhatást gyakorolni a harag okának felfedezése, sőt inkább elmosolyodott s felköté újra kötényét, hogy visszamenjen, folytatni a félbeszakított munkát. — „Nem érdemes ám, édes Bertácskám, ezért annyira mérgelődni“ — szólt vissza az ajtóból leányához. No, de Bertácska nem vette ily könnyen a dolgot. 0 nagyon, de nagyon haragudott. Még azok az aranyospiros napsugarak is bántották őt, a melyek átszürürődve a gesztenyefák levelei között, a nyitott ablakon keresztül égő arczára estek. Bosszúsan lerántotta a zöld redőnyt. — „Igazán, szörnyű egy ember ez az ispán“ — évelődött magában. — „Mikor a házhoz vette apám, mindjárt éreztem, hogy én nem fogok tudni megférni vele. Milyen udvariatlan, csúf, prózai ember ! Neki a szonáta unalmas, a csárdás meg isteni ; Jókai regénye bolond, a Keményé meg érdekes. Azt sem tudja, hogy most már csak a szobaleányoknak szokás azt mondani: „kisasszony,“ a szalonokban „nagysád“ járja. Ha az ember pázsitról meg galambokról beszél előtte, neki mindjárt sarján, meg birkán jár az esze. Azután meg nem is fesch egy cseppet sem, kivált mikor azokba a fülig érő bagaria csizmákba bújik s felteszi fejére kakas tollas, pörge kalapját. Persze, azt sem tudja, mi fán terem a czvikker, meg a czilinder. A bajszát is olyan hegyesre pödöri, akár a Miska kocsis. Egyszóval, igazi falusi gavallér, még a neve is egészen hozzá illik : Parlagi Elek ; — igazán parlagi ! A csintalan napsugarak azonban a redőn keresztül sem hagytak békét Bertácskának. Ott játszadoz-
