Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-11-08 / 45. szám
VII. évfolyam. 45. szám. HELYI S Idlöfizetési árak : Évnegyedre ................................................................1 frt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : MAYER SÁNDOR, könyvkereskedésében (Csillag-utcza). VIDÉKI ÉRDEKŰ H Hirdetések: Nyílt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora .......................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség czimzete: hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők : Vácz, Gaspavilc-iitcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. A kiadóhivatal czimzete : hová a lap anyagi részét illető minden küldemény czimzendö : Vácz, Csillag-utcza 1428. szám. ____ Állandó színházat Vácznak. Öt hosszú, tétlenségben eltöltött esztendő után újra napirendre került színházunk ügye. Éppen öt éve lesz ugyan is a napokban annak, hogy e lapok hasábjain színházunk ügyét a műkedvelők érdemes elnöke a műkedvelői színház 10 éves múltjának és érdemeinek felsorolása mellett tárgyalta — s azóta? — Az egész kérdés — alszik s felette „süríi fellegek s a bús feledékeny- ség koszorútlan alakja lebegnek.“ Az igazság érdekéban azonban felemlítjük, hogy az akkori felszólalásnak mégis volt némi eredménye. A színi bizottság, mely az időtt névtelen társulat volt, a dalkör és nőegylet közös jóvoltából ujjáalakittatott, de mire a működését megkezdhette volna a bécsi Ringszinház leégett. — Ennek a borzasztó katasztrófának lángja Vá- czig világított, s e világítás mellett hatóságunk belátta, hogy a „Színházteremnek“ csúfolt „Szarvasi“ szála tűzveszélyes. Az annyi műked- velősködő dicsőségnek, udvariasság adta koszorúnak, és elnézést tolmácsoló tapsoknak színhelye tehát bezáratott, a szini készletek vándorolni mentek, előbb a lőházba, azután a „Vörösház“ porlepte padlására, a szini bizottság pedig nem csüggedt, hanem üres zsebbel kimondta merészen az „állandó“ színház tervét. Tervét osztatlan helyesléssel fogadta Vácz közönségének apraja nagyja. Mindenki örült 1 neki — bár előbb zsebét jól összegombolta, ne- hogy valamely flores onnan a szinház alapjára vándorolhasson. — A kávéházakban és kaszinóban meg már a szinház helye is megbeszéltetett. Ha jól emlékszünk a nagy sörház kertjébe, te- raszszal oda a Dunára — a város felé árkádos fronttal tervezték, előtte szökőkutas parkkal, emeletes szárnyépülettel a kaszinó számára, ablakaiból szép kilátással a Dunára, mely felett elmerengve nagyokat lehetne pipálni a hazáért, és városért, s semmit nem téve várni a sült galambot mig szánkba repül. Ha mint az ó-kor mesebeli dalnokának dallal várost, a nagy hangú szóval színházat lehetett vón építeni, akkor bizonyára a budapesti operánál fényesebb épület támadt volna nagy mondásaink során. Azonban a szó szó maradt, s egy millió szónál többet ér egy szemernyi tett. A szini bizottság keveset tett az igaz, s bár kevés volt a mit végzett, legalább tett valamit. Nem ringatta magát hiú ábrándokkal, hanem alkudozásokat kezdett a püspöki uradalommal, a régi szinház ujjáalakitása iránt. Igaz, hogy ennek sem volt több eredménye jóakaratéi biztatásnál, de ennek oka nem az azóta már jobb létre költözött áldott lelkű főpásztor volt, hanem a kérlelhetetlen financziák, melyeket a Danáidák üres hordójaképen hagyott hátra magát jól megszedett régi hűséges kormányzója. így aztán nem maradt más hátra mint az alapjából újonnan építendő állandó szinház terve, melyre a bizottság összejátszott valami ötöd- félszáz forintot. Ez az ötödfélszáz forint a takarékpénztárban elhelyezve volt azóta az állandó szinház egyetlen biztositéka s egy-két az egyenletek számításában jártasabb mathematikus már ki is számította, hogy hány hosszú évtized keilend hozzá mire ezen tőke kamatok kamataival felszaporodva, az „állandó színház“ czimével hivalkodó betéti könyvéből czime és rendeltetése megvalósitására feltámadhat Bizony akkorára már a jövő század is eltellett, a lipótvárosi bazilika is felépült, Jókai millenniuma is elkövetkezett, Vácz a fővárossal összeépült s tudja Isten mi minden megtörténhetett volna. így vártuk azután a sült galambot öt év óta — mig városunknak két lelkes és áldozatkész polgára teljes tízezer forintot nem ajánlott fel az állandó szinház létesítésére. E váratlan fordulat újra napirendre tűzte a régi kérdést — s reméljük utószor, mert vagy lesz Vácznak állandó színháza és az most lesz — vagy pedig nem lesz soha Épp ezért vegyük a kérdést jól fontolóra. A terv, mely a városunk haladására fel- ajánlt nagy összeget kiséri az, hogy a kiállítási zenepavillon vétessék meg részvények utján.az A.VÁCZI KÖZLÖNY“ TÁRCZÁJA. Carmen lugubre. Hogyha jól meg hányom-vetem Nem ér sokat az életem . . . Olyan, mint a hosszú éjjel, Telisteli sötétséggel ! Küzdeni az elbukásig! . . . S hol a féreg csuszik-mászik : Lerogyni a föld porába, — Eltiporva, megalázva . . . Szeretni, hogy kaczagjanak; S görnyedezve a gúny alatt, Búvni, mint a csiga-biga . . . Ez az egész komédia ! Nem tetszik e színpad nekem, Nem jól tudom a szerepem ! . . . Nem tudok én mosolygani, Mikor itt benn fáj valami ! . . Lökjetek le, vigyetek ki — Oda, a hol nem lát senki, A hol nincsen ily nagy próba . . . Kicsi deszka koporsóba ! Jó lesz, — nem lesz semmi vágyam Lenn a csöndes nyugovásban ! — S kaczagok, ha elhat oda Ez a földi zene-hona ! Percnyi Kálmán. Jolán. — Hétköznapi történet. — Irta : "SZ. apá s I_i ajos. Irigylésre méltó napsugár! Még a nehéz selyem függönyök sem simulhatnak eléggé egymásra, hogy olyan kis nyílást ne hagyjanak, a melyen keresztül utat ne törhetne magának ! Szeszélyesebb az, mint maga Jolán, a kinek boudoir- jába, e titkos szentélybe, e leggyönyörűbb őszi-napok egyikén bekandikált. Jolán ökölbe szorítja apró kacsóit s durczásan sziszegi fogai között: „szemtelen!“ Ki vagy mi ? ! Hát a napsugár, a mely elég vakmerő volt az ágyon heverésző leány mély tüzű szemeivel vetélkedni. Haragosan emeli föl fejecskéjét, a melyen a piros-szalagos éji-toilette ugyanazon szabályosságban áll, a mint azt tegnap este íeltiizte a szobaczi- czusok legügyesebbike, a szemérmes Katicza ! Balkezével a csöngetyü-zsinór után nyúl s lassan kiemelkedik ágyából. Katicza már előtte áll; belebujtatja azokat az apró lábakat az aranyhímzésű papucsba ; azokat a márványnyal vetekedő karokat a reggeli pongyolába. Démoni szépsége még inkább feltűnt ebben az öltözetben. Hogy is ne ! Hiszen ezen öltözet vindikálta magának a legszebb jogot. Olyan lett, mint a kép keret. Keret nélkül sokat vészit a kép — szépségéből. Jolán nem született ilyen kényelemben ! Atyja gépész volt ; a gép zúzta össze. Anyja sokat, igen sokat dolgozott éjjel-nappal: bele vakult. Bátyja ott esett el Boszniában : anyját e csapás sírba dönté. Egyedül maradt árván, elhagyottan. Nem örökölt semmit, csak angyali szépséget és ... és 16 évet. Akkor szép volt, mint egy agyai; most a milyen szép csak démon lehet, hogy elragadja az angyal elől a győzelem babérját. A nyomor nagyon hamar bevezette őt az élet iskolájába ép úgy, mint annyi más ezeret; és a hol más végzi: ő ott kezdette a — bukásnál! Öreg tél volt. Az utczán alig szállinkózott egykét lélek ; csak itt-ott —- némelyik szögleten — lehetett látni a kendőzött bűn piros arczát, vagy a nyomor sajtolta könyiik csillogását. A permetező eső ólomcseppé súlyosult s úgy verődött a künn levők arczába. Jolánt a szívtelen hitelezők egy ilyen napon szépen kitették lakásából; eladták csekélyke holmiját s a mije megmaradt, azt nagyon könnyen beköthette egy kendőbe, s mehetett világgá. El is ment. Ealuról-falura, házról-házra : munkát, szolgálatot keresni. Elutasitották mindenhol. Két heti kóborlás után beért a fővárosba. A mije volt: elfogyott, s étlen-szomjan barangolt az utczákon. Ment, a merre a tömeg sodorta. Nagy, fényes házsor közé jutott. Csókos ajakáról, a mely nevető fogsorait takarta, egy fájdalmas „ah“ lebbent el; megtört szemei tűzben égtek, a mint egy kirakat előtt megállót! A legkülönfélébb déli-gyümölcsök, sajtok s inyet ingerlő sonkák választékos vegyületben állottak egymás mellett: vevőre várva. Jolán csak nézte . . . nézte. Lehet, hogy ajkai önkéntelenül susogtak valamit, mert a mellette elmenő öreg ur hirtelen visszafordult, mélyen szemei közé nézett s megfogva állát igy szólt hozzá : — „Jöjj, aranyos csibiském ! Adok én neked különbet is.“ És Jolán ment, mint az álom-kóros, Mit tudta Ő hová, minek ? Elhagyta az akarat ereje. Fényes, gazdagon diszitett terembe léptek; az öreg ur ölébe vette s úgy etette, mint egy gyermeket. Jolán evett és ivott. Evett sokat, ivott nagyokat. S az öreg összebeszélt neki tücsköt-bogarat . . . És aztán ? ! Aztán Jolán nem éhezett többé. Reggelre már selyempárnák között ébredt föl; inasok, szobaleányok lesték parancs-szavát. A szokatlan helyzet csak rövid ideig zavarta nyugalmát; rövid egy hó lefolyása után egészen beleélte magát a dologba. Tetszett neki az az élet: legalább ő úgy mutatta!
