Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-11-08 / 45. szám
állandó színház számára és állíttassák fel a „Korona“ előtti vásártéren egy erre a város által adandó és azután befásitandó telken. Ez által nem csak az állandó színház eszméje lenne megvalósítva, hanem néhány év alatt városunk a vasúiig kiépítve. Erről a tervről fog tanácskozni a vasárnapi értekezlet. A terv részleteibe ezúttal bővebben nem bocsátkozunk. E czikk legyen városunk ama két lelkes polgára iránti elismerésünknek szentelve, kik példát mutatva, és áldozatot nem kímélve egyenesen a tettek terére léptek, s szavuk helyett pénzzel áldoztak a közügyek oltárán. Nekünk a fő, hogy legyen színházunk ha lehet a zenepavillon ideszállitásával, ha lehet a nélkül. S nem hiszszük legyen városunkban oly fásult lelkületű egyéniség, ki tehetségéhez mérten nem fog áldozni az eszme létesítésére. Minden város haladásának legbiztosabb fokmérője, hogy tudott a művészetnek állandó hajlékot emelni, s szórakozásait annyira áttudta-e már szellemiteni, hogy azok sorából a színház nem hiányozhat. Kell-e mondanunk, hogy Vácz e részben még hátra van és közönsége alig áldozott eddig e czélra valamit. Jövőre azonban bi- zunk benne, hogy másként lesz. Sok jel arra mutat, hogy közönségünk megváltozott, levetkőzte a régi közönyt, s jól tudja, hogy ha állami és társas együttlétben élünk nem csak magunkért, hanem a közügyért is kell dolgoznunk. A holnapi értekezleten fog elválni, nem csalt-e jobb reménységünk? Mi erősen hiszszük hogy nem s hogy a holnapi nap egy egész uj korszak kezdetét fogja jelenteni városunk fejlődésében. De ha városunk a haladás utján megin- duland, megújhodása történetének legelső lapján a késő utódok számára is eltörölhetetlen betűkkel fog ragyogni ama két lelkes polgártársunk neve, kik az ige testté válását áldozatkészségükkel lehetségessé tették. Az elismerés jntalmazza elhatározásukat, siker munkájukat. —: ix álliUBslé syJasÜiíiz; ügyében a múlt hét folyamán döntő fordulat állott be. A mint biztos forrásból halljuk, Piufsich Lajos és Benkár Dénes urak 10.000 forintot ajánlottak fel egy részvénytársulat alakítására, meiy 25 frtos részvényekkel alakulva hivatva volna az állandó színházat felépíteni. E czélból a kiállítási zenepavillont kívánják megvenni, és valamely közterünkön felállítani. Erre és a színház végleges berendezésére mindössze 16— Egy év múlva már saját palotájában lakott. Az egész napot otthon töltötte s csak az öreg ur látogatásait fogadta el. Ez egyhangúságot jó darabig nem zavarta meg semmi sem. De Jolán egyszer beteg, nagyon beteg lett. Az öreg ur ott virrasztott ágyánál ; a beteg minden kérését sajátkeziileg teljesítette, mert egy öreg asszonyon kívül senkinek sem volt szabad a szobába belépni. Az öreg asszony egy napon eltűnt ép oly észrevétlenül, mint a hogy a palotába jött. Nem tudta senki: hova lett; de azt sem hogy honnan jött? Jolán fölépült. Úgy látszik a betegség volt a tűzkeresztség, a melyet kiállva : szépsége ezerszerte tündöklőbb lett. Ez volt a határ-vonal, a melyen innen az angyali, túl pedig a démoni szépség leiedzett. Öt hosszú év pörgött le azóta. Az öreg ur rég ott künn pihen a kerepesi temetőben. Sírját belepte a moh; a feledés átka. Mintha senkit sem ismert volna világ-életében, s őt sem ismerte volna senki. ' r , . , . , j Jolán már régen elfeledte. Miért is zavarná az élő a | holtnak emlékét azzal, hogy egy-egy sóhajt vagy kiinyi.it szentelne emlékének?! De mégis tévedünk. Az öreg éveinek számát jól megőrizte emlékezetében, s azon elvből indulván ki, hogy kétszer harmincz, vagy háromszor húsz : az mindig csak hatvan: fölcserélt tehát egy hatvanast két harminczassal vagy három húszassal. De azért már nem élte azokat a nyugodt perczeket. Néha egy-egy könyiit törült le bársony pillájáról; egy-egy sóhajt szalasztott el eper ajkairól. Az az egyhangúság, a melyben ezelőtt oly jól érezte magát: most eltűnt, s helyette a zaj, a keresett szórakozások egész halmaza lépett előtérbe. A pezzsgös poharak csengésébe oly észbontó lag csengett bele vig ka20.000 forint kellene s igy a felajánlott 10,000 forinthoz 6—10,000 forint volna aláirások által fedezendő. Azt hisszük, hogy testületeink, pénzintézeteink, de maga a város, mint erkölcsi testület s vagyonosabb egyéneink könnyű szerrel összeadják a hiányzó ösz- szeget, annál is inkább, mert a részvények sorsolás utján lesznek visszafizetendők s igy senki pénze el nem vesz. Mi lelkesedő örömmel üdvözöljük e tervet s teljes erővel fogunk törekedni megvalósításán. De ha a holnapi értekezlet ossz ej ö vend, fontolja meg jól, nem lesz-e nagy a zenepavillon a mi viszonyainkra? nem fog-e évi fentartása túlsókba kerülni? s vájjon nem volna-e lehető az Összehozható 18000— 20.000 forintból egy a mi igényeinknek megfelelő földszintes színházat emelni, mely 400 személy befogadására alkalmas? Szerény arányokban, kevés fény nyel, de annál több gyakorlati érzékkel, azt hiszszük, az építési anyagok mai alászállott ára mellett ez igen is eszközölhető lenne s a czél a zenepavillon és az -azt fünek-fának kínáló Neuschloss ezég nélkül is el lenne érve. Ez szerény véleményünk, melyet ajánlunk az érdekelt■ körök figyelmébe. C S. A R N O K. A szoba ur. Csöngei Pali azok közé a fiatal emberek közé tartozott, kiknek jelmondata : Nincsen párja a gyöngy szabad életnek ! Élte is a világát szabadon, mint a dalos madár; nem volt, a ki otthon marasztalja s nem volt, a ki szemrehányással fogadja, ha nem jött haza a rendes időben. Ez az életmód szerfelett tetszett neki s fel is tette magában, hogy soha, de soha meg nem házasodik. — Majd bizony ő még nyűgöt is vesz a nyakára s utóbb még olyan feleséget kap, a ki folytonosan franczia rémregényeket olvas, melyek miatt örökké sótalan marad a hús és megkozmásodik a leves. Ez a gondolat már egymagában is elég volt arra, hogy elhatározása egészen megszilárduljon. Mert Pali valóságos gourmánd volt. Élt halt a jó ebédért s főzés dolgában, illetőleg az ételek meg- birálásában valóságos szaktekintély volt s mindenki tisztelettel hajolt meg ebbeli nagy tudománya előtt. Az ibolya szagát alig bírta megkülönböztetni a rózsáétól, hanem ha elment egy ház előtt, melyben főztek, az ételszag azonnal megcsiklandozta az orrát, s minden tétovázás nélkül a legnagyobb határozottsággal meg bírta mondani, hogy itt például franczia rostélyost készítenek vagy almásrétest sütnek. Ezen a réven jutott be Pali a Takácsékhoz is. Eg}r derült pénteki nap délelőttjén ott sétált a stáczió utczán, hát egyszer csak szimatolva megállt egy alacsony, de tiszta, csinos külsejű, fehérre meszelt ház előtt. — Hm hm. Itt bizony ráklevest főznek! A mit már három hete nem is láttam. Egy vendéglőben sem kaphattam, pedig legkedvenczebb ételem. Szeretnék megkóstolni egy keveset belőle. De hogyan ? E szavaknál pillantása a kapura esett, melyen egy fehér táblácskát vett észre. Közelebb lépett. „E házban egy csinosan bútorozott szoba azonnal kiadó.“ czaja, mintha meg akarná szégyeniteni azoknak tiszta hangját! Oly vidáman csicsergett mikor sokan látták, s ha nem látta senki: sirt . . . sirt keservesen . . . Úgy látszott csak abban az egy órában boldog igazán, a mikor sétakocsizást tett. Rendesen 10 órakor kelt föl s asztala készen várta már a csomag czukor-süteménynyel és csecse becsével. Tizenegy órakor előállt a fogatja — lett légyen bármilyen idő — nem volt kincs, a miért otthon maradt volna. A kocsi végig robogott vele a főbb utczákon és a Ferencz-város szélén megállott. Egy és ugyanazon helyen négy év óta. Jolán gyorsan kiugrott mindannyiszor a kocsiból ; hóna alá szorította a kis csomagot s kerülő utakon menve : meg állott egy roppant külsejű ház előtt. Itt óvatosan körül nézett s mint a tolvaj suhant be a kapun. Négy év óta nem volt nap hogy ezt elmulasztotta volna. Négy év óta hordozta a csomagot, s a nélkül tért vissza mindig. Abban a házban pedig Ferencz-város leghíresebb „an g ya lesi n á 1 ó j a“ lakott. Vén, összetöpörö- dött asszony. Két-rét gürbedt teste örökös kérdő-jelként állott az ember előtt, s csak az aranyak csengésére egyenesedett ki egy kissé, hogy fölkiáltó-jellé váljék. Egy franczia közmondás azt tartja, hogy a vénasszonyok mind egy kapta-fára készültek : bajos őket megismerni! De azt az egyet mintha többször láttuk volna?! No igen! () ápolta Jolánt, a midőn beteg volt. Ez az asszony minden kérdésből lelki ismereti dolgot csinált. A kiadott utasításhoz betű ragaszkodott: csak győzni kellett őt a pénzzel. És Jolán győzte ! Azt az alig 4.—5 éves arany fürtű szöszke gyer— Nagyszerű, ha nem is a ráklevesnél van a szoba, de legalább van ürügyem a bemenésre. A rákleves szaga egyenesen egy nyitva álló konyha ajtajába vonzotta őt. — Jó napot kívánok ! Kezeit csókolom nagysád! szakitá hirtelen félbe magát, a mint a tűzhely mellett gyönyörű szőke lánykát pillantott meg. — Jó napot uram. Kit tetszik keresni ? — Hát . . . kérem . . . úgy olvastam, hogy itt egy hónapos szoba volna kiadó. — Igenis. Majd belli vom a mamát. Majd az megmutatja. A mama jóképű, szelíd asszony volt. A szoba természetesen felségesen megtetszett Palinak s ez szó nélkül kibérelte. —- De kérem, mondá Pali czélja felé törve, én már nagyon meg szoktam, hogy otthon ebédelek. Nem volna szives illő dij mellett élelmezni is. Pali nagyon megnyerte a mama kegyét. Mert először is kezet csókolt neki. Aztán nem is alkudott a szoba árán. — Miért ne ? volt a felelet. Nem szoktam ugyan kosztot adni, hanem ön nálunk fog lakni s úgy szólván családunk tagja lesz ; igen szívesen megteszem. — Akkor ma már otthon ebédelek s ebéd után elhozatom a podgyászomat. Kiáltott fel Pali elragadtatva, hogy ily könyen sikerül rákleveshez jutnia. így is történt, Pali ott ebédelt s épen nem volt oka a történteket megbánni. Olyan jóizti, zamatos ebédet, a milyent itt eléje tálaltak, már évek óta nem evett. Kivált a rákleves! Oh, annál fölségeseb- bet még Párisban sem kaphatna. Pali végtelen boldog volt. Egészen abba hagyta a járdataposást s egész délelőtt ott settenkedett, a konyhában s bámulta a szép Mariska művészetét a kulináris tudományban. Azonkívül bő alkalma volt, látni, hogy Mariska a háztartás többi ágaiban is nem kevés jártassággal bir, sőt mikor egyszer lég- huzamtól heves fogfájást kapott, Mariska olyan csep- pekett adott neki, hogy fájdalma rögtön eltűnt. Ily körülmények között Pali mindinkább kezdte megváltoztatni elveit, s egy napon csak azzal lepte meg özvegy Takács Péterné asszonyságot, hogy frakkot öltve, fehér nyakkendőben, Makkjával hóna alatt, ünnepélyes arczczal belépett szobájába s minden tétovázás nélkül — megkérte Mariskát feleségül. A mamának semmi kifogása nem volt, mert Palinak kis birtoka után elég jövedelme volt ahhoz, hogy feleségét eltarthassa; Mariska pedig pirulva vallotta be, hogy kis szivecskéjét régen odaajándékozta már a szoba urnák. Rövid idő mult el s a boldog mátkapár elmondta már a holtomiglan — holtodiglant. A fiatal férj és neje ott ültek otthonos szobács- kájukban s bizalmasan sugdostak. — Tudod-e, kedvesem, hogyan jutottam hozzátok ? — Hát lakást kerestél . . . — Dehogy lakást. Eszemágában sem volt. Hanem a rákleves szaga csalt be hozzátok. Tudod, ez a kedvencz ételem. S a mint láttam, milyen jó gazd- asszony, milyen jó szakácsné, meg egész kis doktor az én drága muezuskám, hát egészen belebolondultam. A muezuska elpirult s édes csókkal zárta le a beszélő ajkait. De ez azért újra fölvette a félbeszakított thémát. — Ugyan mondd meg, muezuskám, honnan tanultad te mindezt ? — Hiszen tudod, hogy én a „Magyar Háziasz- szony“ előfizetője vagyok. Abból merítem az egész ineket, a ki mindig ott settyenkedett körülötte, ott csicsergett egész nap a fülébe : már egészen megszokta. Ő, a ki ezelőtt egy félév alatt „b i z t o s a n“ angyallá tette az ártatlan kisdedeket: már négy év óta dédelgeti ezt az aranyos kis jószágot. Nem is fogadott azóta dajkaságba mást. Ennek a gyönyörű teremtésnek hordja Jolán naponként azt a csomagot. Mikor beér az udvarra s meglátja e gyermeket : ölébe kapja, s ezer meg ezer csókkal halmozza el. Majd beviszi a szóbába : eléje tárja a hozott csecse-becsét; letelepedik melléje a földre s ott játszik vele. A gyermek kedvéért gyermek lesz. Hagyja magát czibáltatni, ütni, csipkedni; összebeszél minden bohóságot. Oh ! mily egészen más az atkaczaj, a mely ilyenkor hangzik föl beszédes aj kairól, mint az, a melyet a poharak csengése között ad. Mily egészen más kedv; más az örömköny ; más minden . . . minden ! És az a kis gyermek mintha tudná, hogy szív- véréből van annak, a kivel játszik : oly igazán, oly forrón szereti, oly hévvel öleli s oly édesen csókolja nagy játszó-társát. így folyik ez napról napra ; hétről-hétre. De azért sokig nem mer itt időzni, mert mit szólnának az emberek! ? Csak nem kompromittálja magát?! Istenem, ha megtudnák . . . Nem, nem szabad megtudni senkinek, senkinek. Ha felnő az a kis szöszke teremtés — az angjmlcsináló majd gondoskodik erről — ő benne csak jóltevőjét tisztelje, de ne szülő anyját! Szegény névtelen gyermek ! Szegény, szegény Jolán !
