Váczi Közlöny, 1884 (6. évfolyam, 1-53. szám)

1884-04-27 / 17. szám

VI. évfolyam.

XT. szám.

Váoz, április 27

^j

HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP.

I^löfizetési árak :

évnegyedre................................................................1 írt 50 kr.

házhoz hordás vagy postai szétküldéssel.

Egyes szára ára : 10 kr.

Kapható Deutsch Mórnál (Városház épületében.)

Hirdetések:

a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek.

Nyilt-tér

sora

................ . . . 30 kr.

Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr.

A szerkesztőség és kiadó hivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők :

Vácz, Gasparik^utcza 151. sz.

Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk él.

javakortesekből. Fényes beszédet kanyaritottak s megtisztelték mindennek, még a czeglédi fogadtatásból is hímet varrtak homlokára.

Beszédük sarka az volt, hogy az ő elvei most még jobban lángolnak sziveikben, mint egykoron. Mikor igy kiczifrázták és Prónay a megtiszteltetést elfogadta volna, rákezdi az egyik :

— Na már most méltóságos uram, beszéljünk okosan.

Miről ?

— Hiszen tudja . . . van ám egy kis baj . . . ezt, meg azt a kortest megvettem ám . . . jó volna nekünk is elkezdeni, mert nyakunkra nőnek.

— Én nem adok egy garast sem. Ha kellek, válasszanak meg igy, a mint vagyok, én többé nem áldozok.

Nincs úgy átváltozva gyerekarcz, ha vaczkorba harap mint a korteseké, mikor meghallották ezt az ultimátumot. Nyomba fölszedelőzködtek és még az „aláz’szolgáját“ is elfeledték, úgy takarodtak ki.

A kapu alatt kezdtek csak magukhoz térni. A legelső korcsmában nagy haditanácsot tartottak. Kedves eszünk el ne hagyj, ki lesz most már az „aranyos“ vivát ? Sorba szedik ujjúkon, a kit csak közel- távol jómódúnak ismernek. Nincs olyan szélsőbaloldali aranyért sem. Még az kér a hűséges képviseletért elismerést, nem hogy ráfizetne a dicsőségre.

— Mondok én kigyelmeteknek egyet — szólt végre egy kajla bajuszu — ha már jómódú szélsőbali nincs, kit magunk is jobban szeretnénk, fogjunk egy kormánypártit.

Az atyafiak kissé csóválják a fejüket. Nem igen tetszik nekik ez az indítvány. Csak firtatják újra, nem akadna-e valahol ujoncz kéz alá a korteskedéshez szélsőbaloldalinak, kellőleg fölszerelve. De csak nem tudták kiokoskodni, hol vegyék a megfelelő „hazafit.“ Végre is addig hányták-vetették a dolgot, mig ráfanyalodtak, hogy ha függetlenségi aranyhal nem akadt a horogra, kormánypárti után vetik a hálót.

Sokan számba vették, kit érjen a szerencse. Kellő telekkönyvi és pénzügyi rostálás közt egyszerre csak felkiált az egyik:

— Meg van ! Meg van 1

— Ki az ?

— Ki más, mint a miniszterelnök sógora. Jó összeköttetés, nagy örökség; van ott pénz, akár a pelyva. Éljen báró Podmaniczky Géza követünk !

„Vivát 1 Meg van!“ harsogott a kortesdeputáczió ajkán s mint bányászok, a kik aranyérre találtak, vígan, fütyörészve hajtattak az uj megtisztelthez. A kacskaringós dikcziónak veleje az volt, hogy a váczi kerület megunta a Prónayak fenforgató politikáját, sóhajjal és hálával emlékezik vissza büszkeségére, ifjú gróf Ráday Gedeonra, kit ép akkor vesztett el, mikor legtöbbet használhatott volna, már ők most csak visz- szaeveznek Tisza Kálmán kormányzatának egyedül üdvözítő révébe és méltó képviselőjükül a nemes bárót, a Tiszához vérrokonság által füzöttet óhajtják megválasztani.

— Köszönöm uraim, — felelt Podmaniczky, a megtiszteltetést. Nagyon örülök, hogy kerületem választói oly gyökeresen kiheverték a Prónay-mámort. A jelöltséget elfogadom.

Hatalmas éljen dörgött el a fogadó-teremben. A mikor lecsillapult, a korteseknél szokásos tolakodó bizalommal fordul a szószóló báró Podmaniczkyhez :

— Méltóságos uram, úgy állunk ám, hogy nem fog kerülni a győzelem többe nehány ezer forintnál.

Báró Podmaniczky nagyot néz, szúró szemekkel méri végesvégig a deputácziót és aztán hidegen azt mondja:

— Akkor kináljanak meg vele mást, mert én nem költők egy garast sem. Ha kellek, válaszszanak meg ingyért, ha nem, nézzenek más bolond után.

Jeges zuhany hat úgy kánikulában arra, ki nem is álmodik, hogy leöntik, mint e szavak. Két deputá- tus rögtön hideglelést kapott és ott hagyva társait a faképnél, azzal kerülgette odahaza a kérdést, hogy

Kortes világ.

Ily czim alatt közölt a „Függetlenség“ ápr. 23-iki száma a váczi kerület választási mozgalmairól egy czikket, melyet egész terjedelmében közölni alkalomszerűnek találtunk, hogy lássa közönségünk a politikai korrupczió következményeit.

Nem tudjuk mennyi igaz e czikkböl, de bármily csekély alapja van is, világot vet arra, hogy kerületünkben — mely egyike az ország legelrontottabb kerületeinek — mennyire szokásba jött már az elv nélkül, pénzért való korteskedés és szavazás.

íme a kérdéses czikk:

*

* *

A ház folyosóján jellemző kortesadoma forgott

ma közszájon.

Köztudomású, hogy a pestmegyei vidéki kerületek néhánya rendkívül korrumpált. Pénz nélkül ne lépjen ott fel maga Kossuth se, mert azt is megfizettetnék legalább egy kis alkotmányos fuvarköltségig.

E kerületek közt egyike, hogy modern kifejezéssel éljünk, a legélelmesebb a váczi kerület. Ott még a „szélbal“ elveire is kellett olykor-olykor egy-egy szűr elvi takarónak. Körültekintők voltak is nagyon. Java embereik is tudták, hogy oda ugyan hiába viszik a herkópátert is, ha nem pénzes jelölt. Fogtak is mindig oly jelöltet, ki nem restelte hullatni az áldást. Ha egyik bugyellárisból kifogyott, elő kellett venni a másikat is, mikor megsúgták, hogy még csak egy pár forint kell, no meg egy dáridó és akkor aztán nem kell semmi több, a mandátum ..zikker.“

Biz a váczi kerület mandátuma, mi csürés-csa* varás, belekerült b. Prónay Gábornak is egy kis apró költségébe. Meg is sokalta. De azért csak felkérték az idén újra. Összeszedelődzködött egy deputáczió a

A „VÁCZI KÖZLÖNY" TÁRGZÁJA.

Tavasz vágy.

i.

Alig akar tavaszodra . . .

— Ép’ úgy mint az én szivemben —

Lassan fakad csak a virág,

Dal sem hallik a ligetben.

Pedig olyan régen vágy már Uj szerelem tavaszára;

De virága csak ki nem nyit —

Sugarát hiába várja.

II.

Csak még egyszer nyílna Virág úgy mint régen,

Csak még egyszer az a csillag Kigyúlna az égen.

Szerelem virága,

Boldogság csillagja-----Csak az a múlt föltámadna A mi meg van halva!

Gr. Yay Sándor.

S ü 1 y e d é s.

— Rajz. —

Irta: Calliope.

Nem valami iszonyú tengeri katasztrófa hajmeresztő képét akarom a nyájas olvasó elé tárni, nem

az elmerülő hajó népségének szivetrázó végjajait, hanem egy mindennapi történetet, egy elzüllött, küzdelmes élet képét vetem papírra. Ez élet egy leányé volt, kinek csak két hibája vala: nagyon tudott szeretni s nagyra vágyott.

Szomorú szinjátéka a sorsnak, melyben hárman voltak rajtam kívül a személyek: én, ki most az ügyek diplomatikus védője vagyok, Tasnádi Pali barátom, ki mint orvos, számtalan betegek más világra expediálásával vesződik s Fürge Matyi, a haszonbérlő fia, ki most mint „Zsán“ forgolódik a főváros ősrégi „Kammon“-jának füstös falai között, hűségesen hordva a „trinkgeld“ reményében a dákókat és pikolókat. A negyedik főszemély, a darab „Finum Rózsi“-ja ott pihen jeltelenül a kerepesi út végén.

Szente Erzsi, a biró lánya bokorugrós ruhájában, felpántlikázott hajával, sokat mondó sötét szemeivel, örökké mosolygó eperajkaival, mézédes szavaival már zsenge lánykorában a bírói lakhoz csődi- tette nemcsak zúgó falujának, hanem a környékbeli községeknek is legényeit.

Én a „magyar“ rektornak, Tasnádi Pali a „német“ kántornak s fürge Matyi a haszonbérlőnek fia — forgolódtunk a pajzán, csintalan leány körül.

No az igaz, ennek már kerek tiz éve, de bizony akkor sem volt jobb a világ.

Hogy több volt Erzsi szivében a szeretetnél Tasnádi barátom iránt, azt évek során át tapasztaltam, mikor kocsira rakva bennünket s czók-mókjainkát, oly bánatosan nézett az elválás pillanatában Palira, mintha örökre elbúcsúznának. Múlt az idő, én hűségesen kapargattam egy keresett ügyvéd irodájában s mint jogász ember, ismertem a kávéházak s más „becsületes“ helyiségek „bibliát“ forgató egyéniségeit, Pali pedig jó étvágygyal bonczolgatá — erősen füstölve — a klinika holttesteit. Mint jó barátok, együtt nyögtük a „becsapott“ tárgyak kamatait, együtt csináltuk a jegyzőkönyvbe felirt pénztkérő leveleket öregjeinkhez.

Haza ritkán mentünk, a minek meg volt a maga oka. Már a negyedik évet tapostuk s a pályáról kez- dénk komolyan gondolkozni, midőn karácsonyra Zú- góra rándultunk ki. Bárcsak ne mentünk volna, talán egy életet menthettünk volna meg. Szente biró Er- zsikéje és Fürge Mátyás ülték az nap kézfogójukat. Természetesen kettőnket is meghívtak s mi a jónak elrontói nem lóvén, ugyancsak mulattunk a vályogvető művészeknek vigságtól s bánattól reszkető hangszereik mellett — a boldog pár örömére.

Pár nap múlva visszatértünk a fővárosba. Egy napon Pali rohan hozzám.

— Mit tegyek ? A biró Erzsikéje fenn van, a collégáim gúnyolva vezették szegényt hozzám, mert engem keresett.

Én lehajtám fejemet s elgondolkoztam. Mily könnyen botlik az ember s talán örökre elesett.

— Bármit keres, haza kell küldeni. A főváros