Váczi Közlöny, 1884 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1884-03-02 / 9. szám
hagyatott, aggódás fog el, vajon nem fog-e intézkedéseinek jóakarata a városi irattárban a paragrafusok szemfedője alatt örökre eltemedve maradni, hogy soha életre ne támadjon. Mert ne feledjük a rendetlenségnek, szellemi lomhaságnak és tudatlanságnak szörnyű nagy az életereje, akárcsak a medúza fejének; s nincs nehezebb, mint az ósdi világi rendnélküliség kotús sarából, arrend és pontosság szilárd útjára kigázolni. Épp ezért jól fontolja meg a mai közgyűlés, hogy mit lészen teendő. Jusson eszébe Hypocrates mondása, hogy a mit a vas nem gyógyít, meggyógyítja a tűz. Nekünk is van ilyen utolsó gyógyszerünk, melyet okosan kell annak idején használnunk: és ez a közelgő városi tisztujitás. Legyen az annak idején valóságos tisztitó tűz, melynek próbáján senki át ne mehessen, aki nem áll feladatának magaslatán. Legyen az egy hatalmas válaszfal a múlt és jövő között, s ne engedjük rajta átcsempészni a múltak hibáinak csiráit. És ha ezt meggondolja a közgyűlés nem tehet mást mint hogy most azonnal csak a kezelés azon intézkedéseit lépteti életbe; melyek már a dolgok jelen állásában is végrehajthatók. Intézkedjék, hogy a számvevő jegyző; s az adótiszt állása már julius hóra betöltessék és arra a pályázat idején kihirdet- tessék, az állandó pénzügyi bizottság megválasztására határnap tűzessék, végre azon intézkedések, melyek a kezelés és gazdaságra vonatkoznak, azonnal alkalmaztassanak; a könyvelés átalakítása s a pénztárak egyesítése pedig jövő év január elején az új tisztikarral lépjen életbe. Addig azonban a pénztári helyiségek átalakítására s az adó és pénztári osztály hivatalos helyiségeinek egyesítésére szükséges építkezési munkálatok foganatosítva legyenek. Ha igy a dolgok egymásutánját helyesen megállapítottuk, s a tisztujitásig a város függő pénzügyi kérdéseit is megoldottuk, biztosítva leszünk arról, hogy az új választások után egy új korszak derül városunkra; a régi bajok gyógyálásának s az emelkedésnek korszaka. Ezt gondolják meg jól városunk polgárai. A közgyűlés megszavazott minden áldozatot s nem kiméit fáradságot, hogy a dolgok jobbra forduljanak s most már csak rajtunk áll, hogy mind ez áldozat és jóakarat kárba ne vesszen. Vajha a gyorsan közelgő választás napja feladatuk magaslatán találná városunk képviselőit. Apróságok. A farsang végéről s a böjt elejéről. A „táncz muzsika, ének“ hivatalos ivadja letűnt, a farsang elmúlt. Ilyenkor az a divat, hogy a lapok hosszú böjti predikácziót eresztenek meg, hogy hintsen a világ hamut a bűnös fejére s szánja és bánja vétkeit, melye„Isten veled világ!“ ordit föl szive szörnyű fájdalmában, s neki rohan a kapunak. Épen mint az Arany János éji bogara. Nagyot koppan a kapufélfában s — azután elhallgat. A nők engedve jobb természetűknek, feledik az ablakot, a melyet a férfi úgy is befüggönyözött; feledik férjeik és maguk megfeledkezését, s az eszméletlen ifjú Szeladont — költögetik. De hiába! Egy ravaszabb férj lámpáért futott, s küldött egyet a cselédtől. — ü ott sem volt! A lámpa világa ráesett az ifjú halálszin arczára. A nők elfordítják fejeiket. Félnek a — vértől. Két ifjú pályatárs viszi az aléltat. A sörház ajtóban elibök jő szépen a féltett Vilmácska, álczáját levetve: „Szegény kis barátom !“ . . . De nem folytathatja. Galamb nevetése visszaadja eszét az elájult hősnek. Talpra áll és rohan a főterem felé, a kis daemon után. Megáll és körülnéz. S lát — igen igen sok nevető szájacskát. Az a szerencséje, hogy fejéhez kapott. íme, a fejéről a kezébe esik, egy terjedelmes — muff! A nagy sietségben a sapkája helyett ezt tette a fejére. Még nagyobb szerencse ! — Most már ott heverne, szét locscsant velővel s.. végzetes helyen, a — kapufái alatt! Brr . . . * * * * * A mig a társaság ez esemény fölött zajosabb kedvre gyűl, a zene fölzúdul. A trombita kársán. A párok forognak, orsó sebességgel: mint a keringelő barát Arábia sivatagjaiban. Mindenki úgy tesz, mintha ott sem lett volna, a hol volt. A markotányosnő újólag megjelen s szolgál mindenkinek. Csak néha néha állva meg egy perezre, hogy elnyomjon egy hörgő köhintést. Az a halál hangja, annak itt nincs helye. két a hosszú hét hetes és három napos farsangon a táncz „őrült szenvedélyében“ elkövetett. No de mi csak azért sem tartunk böjti predikácziót, már csak azért sem, mert senki sem hallgatná meg. Lehetetlenség manapság már a mulatságok ellen prédikálni, mikor annyi keserűség van az életben. * * * * Nem is tesszük, hanem inkább bevalljuk, hogy sok bohóságot elkövettünk a farsang alatt. S most tele szivvel, üres zsebbel, mámoros fővel s fáradt mosoiylval tekintünk vissza Carneval hét hetére. Ebben is van keserű tanúság, s fájdalmas kijózanodás, mint mikor egy boldogsággal teljes édes óra után a mindennapi élet egyhangúsága köszönt reánk. A farsang utolsó bálja jutva eszünkbe hiába sóhajtjuk Szomor Danival „hej! hogy az az egy éjszaka, száz hétig nem tarthatott,“ mert bizon arra is rá virradt a kiábrándulás reggele, s szerte foszolva az ábránd világ, a rideg valóság foglalta el helyét. Elhangzott az utolsó „chasser croisser“ s a fényes bálokból nem maradt egyéb számunkra, mint a kedves emlék s nehány cotillon jelvény, melynek sokan jobban örülnek, mint némely hadvezér a mellét diszitő érdemrendeknek. S van is abban valami. Mert vajmi gyakran kö- nyebb egy ütközetet megnyerni, mint egy lány szivét meghóditni ott abban a csillogó bálteremben, hol a zene és táncz kábító hatása közben, s a százféle bók közt nagy feladat egy lánynak eltalálni, hogy melyikben szólalt meg az igaz érzés hangja. * * * No de nem szép dolog a kíváncsiság! majd meglátjuk a kis farsang alatt hogy a népdal szerint „Piros pünköst másod napján“ kit visznek esküvőre. A házasulandó fiatalok bálja úgy látszik meg fogja hozni eredményét mert Fáma kisasszony már különféle dolgokat eresztgetett szélnek. De hát a Hymennek mindig Fáma jár útjában elől, s miutón Fáma kisasszony nagyon gyakran csalfa mi addig nem adunk hitelt neki, mig a tények nem tanúskodnak igazmondásáról. * * * Mindenkiről megemlékezik a sajtó a farsangfalatt, csak rendesen arról nem, a kinek vig kedvünket, jó mulatósunkat köszönjük, a czigányról nem. Szabó Nándor Kis-oroszi ref. tiszteletes volt az, ki megemlékezve a mi Marczi czigányunkról a következő versben örökité meg őt : Marczi czigány . . . — „A. váczi ifjuság*‘-nak ajánlva a febr. 16-án tartott „bálja“ alkalmából. — Marczi czigány, váczi hires hegedűs, Majd ha egykor az Istenhez felkerülsz, Húzd el neki a magyarok keservét . . . Húzd el neki . . . indítsad meg a szivét . . . Világosról huzz neki egy keservest . . . Aradi gyászt . . . meg a többit se felejtsd! A magyarok régi, gyászos fogságát . . . — Aztán meg ... a szabaditót hogy várják! . . . . Marczi czigány hegedüj: szépen szól . . . Szebben szól, ha a babámról nékem szól! Szép babámat hallom benne szólani, Mikor elkezd hamiskodni . . . bomlani . . . Marczi czigány hegedűje szépen szól . . . Szebben szól, ha a hazámról nékem szól! Szegény hazám hallom benne búsulni . . . — Marczi tudja! nem tudja más úgy huzui ! * * * V. Kint havazni kezd. Apró fehér pelyhek, gyöngéd simulással, hullnak a fejére, arczára, vállára két igen siető fekete alaknak a város utczáin. „uh! édes jó marnám! én szeretett mamám!“ igy sóhajt az egyik, s jobban kapaszkodik a féifi karjába. „Legyen erős Vilma. Az öröm gyakran öl. Gondoljon anyjára, a ki messze földről, éjnek éjszakáján, ily roppant hidegben eljön megölelni megtalált gyermekét!“ „És — mért nem volt szabad magamnak, elmennem ? Anyámhoz, oda, haza, az édes othonomba ? ■— Édes otthon ! ? . . . Két hosszú éve már, két ezer esztendő, hogy ezt nem mondhattam . . . Mennyit szenvedtem én ezen idő alatt . . . Ha ön azt mind tudná, vagy csak sejtené is, mennyi mindent kellett átszenvedni nekem ? Nyomor, szégyen, megaláztatás, becstelenség“ . . . „Már ismét a régi dal, édes Vilma ! Nem megfogadta, hogy jó arezot visz kedves anyja elé. — Mit gondol. Akkor is lesz idő a sírásra“ . . . „óh de ha ez a boldogtalan szív úgy fáj, úgy szorong, hogy hátha eltaszit. Meglátja arczamon a sok gyalázat, bántalom és véghetetlen kin égő nyomait , . . Ha nem szeretne többé“ . . . A férfi hangja szigorú kezd lenni. — Egy perezre megáll. A zokogó nőre vetett átható tekintete annak fejét fölemelésre kényszerűé. így álltak szemben egy rövid perczig, egymásnak leikébe nézve. „Hát azt akarja, hogy végre én is elhigyjem, hogy mindent elveszített, még önbecsülését is?“ . . . A mellettük elrobogó fiakkeres hirtelen megállitá gebéjét. Egy kiáltást hallott. „Nem! azt nem! óh miért oly kegyetlen hozzám. Hiszen ha ön sem hisz, hogy hinne majd anyám 1“ E szavakkal a lehajolt férfi nyakát görcsösen Az sem utolsó bolondság a mi^Bakk Bomonkos barátunkkal történt épen farsang utolsó Szombatján. Tudva lévő dolog ugyanis hogy Bakk barátunk, minden nevezetes spectakulumra lerándul a fővárosba, s minden ily alkalommal történik vele valami világra szóló dolog. így történt, mikor Bernit Sarah előadása megszemlélése után gyalog jött haza éjszakának évadján a fővárosból, s e miatt róla mint Sarah rajongóról a földkerekség összes ' lapjai megemlékeztek,^sőt egy trdÓ8 német professor még röpiratot is irt rólaNem kevésbé nevezetes dolog történt vele a Majláth gyilkosok akasztása alkalmával is, mely Ítéletnek megszemlélése végett lerándult a fővárosba s B ö c k királyi ügyészt meginterwiewolta egy jegyért, hogy a siralomházban és az akasztásnál lélektani tanulmányokat tehessen. „ — Eh! mondja Böck, nem adok engedelmet. — De uram én tanulmányozni akarok. — Tanulmányozzon máskor. — Mikor kérem ? — Mit tudom én. Lesz még máskor is akasztás.“ Tehát hiába ment a fővárosba Bakk úr, akasztást még se látott, de legalább meg van a reménye hogy a Böck ügyész úr által kilátásba helyezett akasztáshoz f°g"jegyetIkaPniígy lesz hiresember ~a mi ’Bakk barátunk! * Hát az nem igazi farsangi bolondság-e, mikor lapunk múlt számában a magyar királyi ó-budai jószágigazgatóságfj a^saját^ tulajdonát (képező úgy nevezett prófunt házat hirdeti bérbeadásra, s ezen a magyar királyi épületen, ajtók, ablakok, minden íekete sárgára vannak befestve alkotmányunk 17-ik esztendejében. A legbolondabb a dologban pedig az, hogy az az épület, melyet az ó-budai jószágigazgatóság, mint t u 1 aj d o n á t hirdeti, a váczi fegyház tulajdona s arra van be telekkönyvezve is. Erre is csak azt mondhatjuk „No de jól van azt igy“ Figaró. Helyi hírek. = A casino] bál, mely farsang Hétfőjén tartatott meg, bezárta a farsangi mulatságok sorát. A CAsinonak mindenesetre érdeme hogy társadalmi életünk változatos megelevenitésére e tánczestélyt rendezte. Ezt ugyan nem mindennapi akadályok és előítéletek leküzdése után vívhatta ki a rendezőség, mert az öreg urak közt kezdetben nagy volt az ellenszenv a bál ellen, de később belátva az ifjúság jogosult óhaját bele nyugodtak az estély megtartásába. S a fényes siker igazolta azt hogy a casino estélye még mindig vonzerővel bír közönségünkre. Hölgyeink oly nagy számmal jelentek meg ez estélyen, hogy bizon - bizon majdnem tánezos hiányban szűkölködtek, azonban a jelenvolt kitartó tánezosok kis serege pótolta a távollevőket, s hölgyeinknek nem volt okuk panaszra. A négyeseket 40 pár tánczolta. A jelenvolt hölgyek közül a következők neveit sikerült feljegyeznünk: Alberty Ilka, Ádam Miczike, Acsay Mariska, Bemczky Matild, Csillon Olga, Heger Rózsa, Jámbor Vilma (Diós Jenő) Krakker Józsa, Krezsák Ilka (Budapest,) Krenedics Erzsi, Mászáros Gizi (Dunakesz,) Mihalik Etel és Iza (Imreháza,) Prokop Ida, Petter nővérek, Reiszmann Gizella és Etel, Senor Róza, Szalay Irma, Torday Ilka, Váczi Hermin. — Továbbá: Alberty Fe- renezné, A.dám Rezsőné, özv. Beniczky Lászlóné. Csilfogja át, s önkívületében annak segítő jobb kezére egy csókot lehelve, ájultan, megtörötten hanyatlik a föld felé. A férfi s az elősiető kocsis kímélettel emelték a nőt a kocsiba. Gyorsan ! az indóházhoz. Egy éles fütty üdvözli a megérkezett fiakert. A gyorsvonat robogott a pálya udvarba. * * * Vilma vezetője tiszteletteljesen ajánlja föl segédletét egy tisztes korú úri hölgynek, a ki alig lépett le a waggonból, izgatott haugon kérdi: „És ő, az én rég nem látott, soha nem feledt kedves gyermekem, hol van ő ? Ön azt irta, hogy eli- bem fog jőni. Talán ismét ?“ . . . A férfi nem hagyta ki beszólni a kétségeskedő nőt. „Nincs semmi. De kérnem kell az édes anyát, legyen erősebb szegény gyermekénél, ő itt van. Jöjjön!“ . • . A vágytól űzött anya remegő léptekkel, visszafojtott lélegzet és vissza parancsolt könnyekkel, melyek egyenesen a szivébe hullottak vissza és oly égetők, — kísérője karján a kint váró kocsihoz lép, melyben a szegény Vilma áléltan fekszik. Csak a szájacs- kája előtt terjengő szürke párázat tanúsítja hogy él. „Ne még asszonyom ! csak pár perezot várjon !“ És az anya, a ki két éve nem látta leányát, s mindennap imádkozott egy csókjáért, elég erős visszatartani hangját, lehelletét. Szótlanúl ül mellé, s gyöngéden magához vonva, ölébe fekteti. „Lakásomra!“ szól a férfi s a kocsis mellé ül. A mint a kocsi rendetlen rugói egyet-egyet hintáznak, az a két fej ott benőt mind közelebb közelebb kerül egymáshoz. Ki venné rósz néven, ha az anya elveszettnek hitt egyetlene mosolytalan ajkaira nyomja annyit nélkülözött csókja melegét, édességét, éltető erejét. Az az anyai csók! El kell előbb veszíteni, hogy érezzétek mindenhatóságát.
