Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-04-23 / 17. szám
IY. évfolyam.____________ 17. szám. Yácz, április 23. 1882. VÁC HELYI S VII :zi )ÉH ÉRDEKŰ TÁ Meg-je] u m K02 RSADALMI, KÖZGAZI minden ÍLC IASÁGIS IRODA árnap. n )NY IBI HETILAP. Előfizetési árak: Évnegyedre............... 1 írt 50 kr. házhoz hordás vagy póstai szétküldéssel. Egyes szám ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. \ Hirdetések: legolcsóbban eszközöltetnek s több- zöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Wyilttér sora .............................20 kr. lélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli paua- szok, hirdetmények) küldendők : Yácz; Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtel e ii közleményei figyelembe nem veszünk. 1£ érmeit let len le vele ke csak ismerős kezektől fogadunk Magánvitáknak és tel személyes támadásoknak j lapunkban hely nem adatik. el. Társadalmi életünk. Nagyon gyakran emlegetjük azokat a régi jó időket, mikor még Magyar- ország tejjel-mézzel folyó mese-ország volt, a melyben az emberek úgy szerették egymást, mintha csupa édes testvérek lettek volna. Emlegetjük és alig akadunk nyomára annak a dáridós életnek. A vendéglátó gazda kiszedette a négy kereket a szekérből és úgy ma- rasztotta a vendéget magánál. A merre a szem fordult, rózsás kedvet, vig ar- ezokat látott; a tágas udvarok, az oszlopos tornáczok viszhangzottak a zeneszóiul, sarkantyú pengéstül. Deli legények rakták a tánezot kedves leányzókkal, és öblös kupa mellett tisztes öregek dalolták a szívderítő szép nótákat. A csengös négy ló, a mezőn való cziczá- zás, a zálogos játék, meg a ropogós, friss pogácsa, no meg egy csepp jó bor kevés gazda portáján maradt el, valahányszor a munkára rendelt hat nap után vasárnap következék. A szomszédok, atyafiak, ismerősök és jó barátok összejöttek és együtt töltötték szabad óráikat, mert egymáshoz vonta őket a szívok. A vendég a mint kikászolódott a kocsiról, először is ölelkezett, csóko- lódzott, megnézte a gazda büszkeségét: Tarcz a. Lepereg’.... Lepereg a gesztenyefa virága, Szél letépi, futó eső levágja; Bánat ül, a hervadozó, Hulló virág levelen, Mint szivemben a hervadó szerelem. Szerettem én, nagyon sokat szerettem, Hej csak engem nem szeretett senki sem Csalták, lopták a szivemet A menyecskék, a lányok, Tudja Isten! még se tudok haragudni reájok. Föltettem már hogy szeretni nem fogok, De szivemen az okos szó nem fogott; A szerelem rózsabokor — hiába! Ha lenyesem még ezerszer Bokrosabb a virága. Szabó Endre. Epigrammák. Hogy a csinos Mari mért jó festő? láttam a múltkor Érti a színkeverést: a kicsi festi magát. Úgy mondják, hogy Pista vad és nem nyája s a lányhoz; a három kese csikót, vagy a zöldséges kertet; azután leült a kis ablakos, mester gerendás szobába s össze hordott hetet-havat; a hazáról, a világról, Önmagáról és mindenféle nemzetségéről annyi mondani valót talált, hogy vége hossza nem volt. Arra bizony egyikük sem gondolt, hogy a vendégszeretetét szemfényvesztéssel nagyobbitsa. Sürgés-forgás volt a háznál, veszedelem fenyegeté a szárnyasokat és a gazdasz- szony hol kifutott hol befutott, fáradtizzadt, hanem azért senki sem iparkodott olyant adni, a mije nem volt. És igy megesett a „hegyen-völgyön lakodalom“ mindig a nélkül, hogy a gazda valami kárát vallotta volna. A régi jó időket azonban most már hiába keressük. Eltűntek a sarkantyus, aranybojtos csizmával és azokkal a hegyesre kifent magyaros bajszokkal együtt; — eltűntek örökre ! Hirtelen, váratlanul az egész országot felforgatta egy rettenetes yihar. Mire az ég újra kiderült s a jóságos Isten szeme lenézett ránk a magasból — kő kövön nem maradt, emberek, szokások, viszonyok, erkölcsi és vagyoni állapotok mind megváltozának. Az idegen eljön messze földről, hogy megcsodálja a magyarok hires vendégszereteNem igaz! ő „nyájas,“ nyája vanott a tanyán. Légyen bár poharam sok ürömmel telve, kihajtom; Nem csoda! mert „ürmös“-t inni nagyon szeretek. Mért van Jánosnak bizonyítványába „secund a ?“ Hisz’ „kitűnő!“ Kitűnik a butasága nagyon. Schuller Sándor. Az ideál. Egy külvárosi házacska szegényesen butorzott szobájában ült egy halvány beesett szemű ifjú. Szőke haja kuszáltan veszi körül homlokát s nagy kék szemeivel fájó elmerültséggel tekint a lámpa pislogó fényébe. Előtte papírlap és toll hever. Koronként homlokát hő pir futja át, ilyenkor megragadja tollát és néhány sort vet a papírlapra. Az éj kívül hideg, zimankós, szobájában pedig a kis vaskályha kitudja mikor látott tüzet; de azért neki hősége van, melegíti a belső láng, mely ereiben szorong. Érzi hogy jön majd idő mikor nem lesz ilyen nyomorult, nevét ünnepelni fogják s ő is ott lesz majd a fényes báltermekben a hol „ő‘! megjelenik, és mindig, mindenütt tét, társadalmi életünk élénkségét, — és csalódással tér vissza: nem talál semmit, csak puszta, sivár, nagyvilági egyhangúságot, mely egy mákszemnyit alig különbözik más modern államok nyomorúságaitól. Igen ! Általános és jogos a panasz, hogy Magyarországon nincs társadalmi élet. Sem a fővárosban, sem a vidéken. Van! van! kiáltják minden oldalról; pesszimista, a ki tagadja! De én mégis azt állítom, hogy Magyarországon nincs társadalmi élet. Nem múlik el nap a nélkül, hogy a vidéken bált, hangversenyt, egyleti és jótékony mulatságot, tombolát, színi előadást, közvacsorát stb. ne rendeznének és az újságok tele vannak azoknak neveivel, a kik a társadalmi mozgalmakban részt vettek. És mégis: nincs társadalmi életünk! A mi van, az csak beteges láz, rohanunk a saját veszedelmünkbe vakon, mint az esti lepke a gyertyalángba. Feledni akarjuk gondjainkat, reméljük, hogy könnyebbé válik egyik vállunkra az életterhe, ha a másikra is rakunk valami cipelni valót. Szóval olyanok vagyunk mint az az ember, ki megégetvén nyelvét, az ujját is megégette, hogy az első seb ne fájjon nagyon. ővele lesz. Keblét nehéz sóhaj emeli meg. Tegnap utolsó három hatossát oda adta jegyért, ma már nem telt. Pedig „ő“ ma uj szerepben lép fel, óh be szerette volna látni Úgy könyörgött egyik jómódú barátjának adna neki néhány hatost, nem tette, homlokán két vastag ér duzzad ki, megalázta magát .........de „ő“ miatta tette, s a szégyen ütötte seb sajgása nem oly égető már! Hiszen majd másként lesz ez mind ... majd majd . . . csak fejezze be ezt a nagy müvet; oly szép, magasztos eszme, oly gondos a kidolgozás, lehetetlen hogy ne tetszenék ! és „ő“ mily nagyszerű lesz „ő“ a címszerepben. Egész lelkét bele lehelte ebbe a szerepbe mikor irta, lehetetlen hogy ne sikerüljön. Óh, ha majd először fognak találkozni, ha megismeri a darab szerzőjét, ha elfogja neki mondani, hogy milyen régen, régen imádja már, hogy éjjel róla álmodik, nappal rá gondol, hogy szivének minden érütése csupán az ő nevébe dobban. Csak láthatná. Szilaj tekintettel néz ki a sötét, viharos éjbe ............Aztán kalapját fejébe téve útnak indul a sötét éj szakába. Künn a hideg szél arczába szórja a havat, teste remeg a vékony kabátban s ajkai összeverődnek a hideg és belső izgalom miatt. Az utczák kihaltak, egy-egy éjjeli csavargóval találkozik vagy néhány da- I A társadalmi élet tökéletesen meglazult. A középosztály, mely a tulajdonképpeni társadalmat leginkább képviseli, elzárkózik, magának él, a saját belső bajaival bíbelődik. Akik pedig ott rajzanak a fölszinen, azoknak egy része csupán üres csillogásra vágyik, más része viszont csak azért veti föl a fejét a habok fölött, hogy a világ észre ne vegye, hogy a lábai már hínárban vergődnek a habok alatt. A társadalmi élet legerősebb kapcsa az összetartás. Ennek sok feltétele van, úgymint egyenlő vagy legalább arányos műveltség, kölcsönös rokon- szetív, egyéni függetlenség; de első föltétele az összetartásnak mégis az, hogy ne járjon áldozattal. Mihelyt A-nak áldozatba kerül, hogy B-vel fürdőbe menjen, kénytelen visszavonulni, vagy elbukik. Társadalmi életünk hanyatlásának tehát legfőbb oka, az hogy nálunk minden társadalmi mozgalom pénzbe kerül. Ha valamit rendezni akarunk, első az aláírási iv; azután következik a varrónő, a ruhakereskedő, a czipész, s a különféle szállítók egész sora. A mulatság napja szerencsésen felvirrad ... és gyönyörűen leáldozik. A papa sok sört ivott, a mamának elrontotta a gyomrát az édesség, a kisnoló mulatóval kik valami bálból most térnek haza. Az éjjeli kávéházakból zenehangok foszlányait hozza felé a szellő, s a homályosan pislogó légszeszlángok világa hasztalan küzködik a sürüdni kezdő köddel. Végre czéljához ér. Az a kis emeletesház rejti azt, ki neki mindennél drágább a világon, kiért küzd, éhséget nyomort tűr, mert nagy nevet akar kivívni, hogy azt neki ajánlhassa fel. A szép Hortense ablakai már sötétek. A nehéz selyem függönyök le vannak eresztve s csupán egyiken szűrődik át valami halvány fénycsillám. Az istennő háló szobája az. Az ifjú oda hajtja égőfejét a kapu hideg vas kilincsére, s kezét szivére nyomja, hogy elfojtsa annak szilaj dobogását. Egyszerre robogó kocsi zavarja föl álmodozásaiból. Ott áll meg a ház előtt. Szép barna fiú száll ki belőle, kalapja kissé hátra van tolva fején és engedi látni fehér homlokára omló sötét fürtéit. Az utczalámpa épen arczába világit. A szegény ifjú megismeri és úgy érzi mintha hideg, éles vasat vertek volna szivébe. Gróf Dezséry Gergely, az a kit oly gyakran látott az „ő“ páholyában, aki délelőtti sétáiban — mikor ő csak távolról merte követni — lovagja volt Hortensenak. Vad fájdalom, féltés és düh állta el minden idegét. A fiatal gróf a kapu villanygombjára helyezi ujját s megnyomja azt. Hosszan tartó éles csöngetyü hang zavarja meg az éj
