Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-04-09 / 15. szám
Azt hallottam ...... Azt hallottam boldogtalan vagy, Sokat szenvedsz te is szegény. Nem oly virágos életed mint Minőt neked kívántam én. Hogy nincs erőd már — azt beszélik — A harczot végig küzdeni; Szived föllázadt ellened, — s most Parancsolni nem bírsz neki. Egyik leküzdi keble búját, A más meg bánatába’ sir. Hulló könyüid záporától Én hozzám is meg jött a hir. Látod, látod mivé levénk?! Te Elhervadott, letört virág ; Én meg kiveszni készülő törzs, Mit a kertész kidönt, kivág. Nem én kívántam rád az átkot. Hiszen, — tudod te azt talán — Hogy én keblednek szent nyugalmát Szivem vérén megváltanám. S neked átkoznod sem lehet Kikért szenvedsz ártatlanul, Mert átkod, mint a feldobott kő Ismét saját fejedre hull. Boldogtalan vagy, — azt beszélik. — S habár a szíved megszakad, — A gyermeknek saját szülőit Még csak gyűlölni sem szabad. Ne csüggedj. Légy erős ! Ne lássák Hogy homlokodra szállt a gond. Lelked baját az embereknek — Óh csak ezeknek — el ne mond! Panasz helyett, az élet terhét Viseljed némán, szótlanul! Ne tudja senki, hogy szemedből A fájdalomnak könyje hull. Ne sírj ! Ne nézz a múltba ! Én már----------óh én kisírtam rég’ magam’. Most már csak az fáj, hogy miért vagy — Mint én, —te is boldogtalan ! . . . . Várhalmi Kálmán. Keresd az asszonyt! (Elbeszélés.) Irta : !Iv£olrLár Ijátszló. (Folytatás.) III. Mig a szigetre értünk, nem sok időm volt arról gondolkozni, hogy tulajdonképen mi is következik most. Előérzetem sugá, hogy barátomra végzetes lesz e találkozás. Bánváry Adél és Orgoványi Pista! Igaz hogy Orgoványi rendkívül érdekes arczu és mondhatni: szép fiatal ember volt. Arczát érdekessé értelmes kifejezése és feltűnő halványsága, széppé pedig sötét, hullámos haja, magas homloka, mélázó fekete szemei tevék. Ehhez járult még gyönyörű orgánuma, mikor beszélt, hangja csengett,vonzott . . . Az iskolákban ő volt mindig a legjobb szónok és szavalló. De bármennyi előny mellett is, volt e biztosítva oly nőnek, mint Adélnak esetleg föléleszthető vonzalma ? Adél igen sokszor volt már szerelmes holmi szépnek tartott uracsokba. Csalódás e, vagy a változatosság utáni vágy ábrán- ditá-e őt ki valamennyi szerelemből azt nem lehet tudni. Talán mindakettő .... Jelenleg már a „szép gyermekre“ — mint kifejezé magát — nem sokat ad. Most esprit-t keres. De» vájjon a szellem hatalma képes léén d e rá állandó hatást gyakorolni, ő rá ki oly felületes, kinek érzései oly frivolok. Ö rá, kit már nem egyszer a bukástól csak egy személy s a bűntől csak egy alkalom választott el. A ki bár ismeri az erkölcsöt, ismeri az erényt és bűnt, és még sem tudja felfogni, hogy mi a jó és mi a rósz, mert mindig jobbat akar a jónál, és rosszabbat a rosznál, mint egy modern Aspasia. Szegény barátom! Jó előre láttam sorsodat ......... A császár fürdőig értünk. Az Adélt környező csoport itt megbomlott, nagy része kiszállott és ők ketten maradtak. Pista bizonyára nagyon megkönnyebbülve nézte az udvarlók oszlását. — Margit sziget! Tessék kiszállni — hangzók fel. Orgoványi izgatottan, én gépi- leg álltam fel. Bevártuk Bánváryékat, mig előttünk elvonultak. Nyájas mosolylyal fogadták — most már mindkét részről — ujabbi üdvözlésemet és menet közben hozzájuk csatlakoztunk. A szigetre lépve, bevártam az alkalmat és bemutatám barátomat, — Orgoványi jó barátom — szóltam. A szokatlan hangzású név megüté a mama füleit és jó indulatu hangon kérdé. — Hová való „az“ Orgoványi? — Oda, a hová én, — felelék Pista helyett, kit e kérdés zavarba hozott. — Talán rokonok is ? — kérdé Bár- váryné. — Távolról, — hazudám, hogy kimentsem Pistát kínos zavarából. Bánváryné úgy látszék, megbízott úri összeköttetéseimben, abban hagyta a faggatást, de újra Pistát vette elő: — Herr „von“ Orgoványi, szokott a szigetre kijárni ? — Igen, azaz hogy nem — hebegé Pista. — Az idén most vagyok először. Észrevettem, hogy itt a mamának valami kedvencz themáját kell felhoznom, amivel figyelmét személyemre tereljem és ily formán Pistát kiszabadítsam hogy Adélhoz csatlakozhasson. Elszántan kérdém: — Az idén mikor mennek falura méltóságtok ? — Ma fői! Alig várom — sietett a mama a válaszszal, mialatt Pistával helyet cseréltem s ő Adéllal együtt lassan előre indult a sétány porondján. Mig Bánvárynéval beszélgettem, élesen figyeltem Orgoványi és Adél társalgására. Eleinte vontatott volt társalgásuk. Pista kitűnő szóbőséggel, de nőkkel szemben kevés társalgási routinnal birt, különösen az Adél-féle felületes nőkkel folytatni szokott társalgás alap-hangját kezdetben épen nem találta el. Érdekes dolgokat beszélt, de Adél figyelmét alig bírta csak egy perezre is lekötni. Bitkán nézett Orgoványira, s folyvást legyezőjével játszadozott ......... Sok ideig csak Orgoványi beszélt. Adél mozdulatlan arczczal hallgatta, néha erőltetett arczára egy-egy szenvedést vagy elégületlenséget aft'ectáló kifejezést. Egyszerre a „saison-mort“ beállta miatt kezdett unalmas, vontatott hangon panaszkodni. Orgoványi iparkodott őt mulattatni és Adél azzal hálálta ezt meg, hogy koronkint parányi keztyücskébe szorított jobb kezét egymástól elválni készülő ajkaihoz vívó. Egy-egy félig elfojtott ásitást scenirozott. Orgoványi ezt talán észre sem vette. Én Adél unatkozását, s egyátalában egész magaviseletét annak vettem, ami tulajdonképen akart lenni. Ingerelni akaró szenvelgésnek. Már is észrevette Orgoványinak titkos vonzalmát . . . Tudta, hogy hatalmában van és már játszott vele, már tépte szivét. Ila Orgoványi közönyösnek mutatta volna magát bizonnyara Adél a kaczérság minden eszközével iparkodott volna rá hatni, mig igy szegény, gyönge embernek, önkénytelenül elárult vonzódását a részvétlenséggel, az unottság szenvelgésével viszonozta. Én bosszankodtam Adél magaviseletén s úgy látszék, hogy a mama is „unformot“ I fedezett fel abban, most kissé haragosan oda lépett leányához s miközben annak ki- bomlani készülő dús haj fonadékát igazgatá halkan, de tisztán érthetŐleg figyelmeztette francziául, hogy ha már unatkozik is de legalább ne mutassa azt, legalább ne ási- tozzék. Mi meglehetősen félre állottunk, de Adél arczát mégis élénk pir futá el, amint tekintete ránk esett. Bizonyára meg villant előtte, hogy talán a mama indiserét figyelmeztetését mindketten meghallhatok, sőt talán meg is értettük. Orgoványi nyugodtságot színlelt és én boszankodtam különösen a felett, hogy barátomat nem igy mutattam be Bánvárynénak: Dr. Orgoványi István, beszél magyarul, németül, francziául, angolul, olaszul, tótul és zsidóul. Legalább nem francziáskodta volna el magát szokás szerint ő méltósága. Különben spártai nyugalmán az látszék hogy Orgoványi barátomnak, kissé kopott kalapja alól nem nézte ki a franczia szót. Pedig jobban beszélt e nyelven mint mi hárman együttvéve. A most beállott nyomasztó csendet én szakítottam meg : — Fél úgy e a holt idénytől Adél kisasszony? — kérdém, hogy a beszéd megszakított fonalát újra felvegyem. — Ma fői! — kiáltott közbe a mama ha a nyáron át Pesten kellene maradnunk, nem csak a saison lenne „mórt“, hanem én is az lennék az unalomtól. — Épen mint Beranger párisi nője, — szólt közbe egy kis nyomatékkai Orgoványi; — L’ ennui penétre, ell’ est mórt! Hát ez francziául is tud — gondola bizonyosan Bánváryné. — Ez valami franczia nyelvmester lehet. Én örültem Pista barátom nyelvészi reputatiójának megvédésén, mig Adél csakhamar leküzdé zavarát és természetes vidámsággal igy kiáltott fel: — Ah! már alig várom, hogy falun legyünk. A jövő héten megyünk, úgy e mama ? Orgoványi megdöbbent, majd élénk pir ömlött el havány arczán. Feltalált ideálját már is eltűnni látta. Adél észre vette Orgoványi megdöbbenését és jelleméhez híven gyönyörködött szavainak hatásán. Majd igy szólt: — Igaz is, mit csinálna az ember nyáron itt ezen az unalmas Pesten ! Sziget —- liget, azután megint liget — sziget. Falun oly csendes minden nem háborgat senki sem ......... — Csak nem gyűlölte meg még az embereket Adél kisasszony ? — szólt közbe halkan Orgoványi. — Meggyülöltem a zajt és meguntam az embereket. Az a sok téli mulatság: bálok, színház, salon, az a mindenféle hangverseny még most is kavarog agyamban. Kívántam mindent, de semmi sem elégített ki. Amire egyik perezben kiváncsi voltam, megismerve azt, már a másik perezben meg is untam. Orgoványi érdekkel hallgatta Adél izgató szavait. Már visszanyerte nyugodtságát, de azért hangja reszketett. — Valóban kisasszony — szólt — élni nem annyit tesz, mint élvezni, keresni a világ zaját, hogy attól a zajtól az ember még saját szivének dobogását sem hallja meg. Élni annyit tesz, mint mindent érezni, szívvel lélekkel csüggni a természet minden változatán .... Elmerengni az ősz1 szél-tépte fák sárgult leveleinek hullásán^ örülni az első hó-pihék látásának, hüs árnyékból csodálni a nyári nap áldás-terjesztő melegét és röpke pillangóként, keresni az ébredő tavasz első virágát ......... Adél a beszélő ifjú arczára vetette szemeit s ott feledé tekintetét. És Orgoványi beszélt lelkesen önfeledten .... Egész lényét feltárta Adél előtt, elmondott mindent, amit érzett: Csapongó vágyait, s azok teljesüléséhez kötött reményeit, fölfedte a szenvedéseknek lelkében hagyott nyomait, és az élet-gonddal küzködő ideális törekvéseknek lelkén átvonuló fellegeit, szóval kitárta ábrándjának egész világát. Csak egyet hallgatott el, lázongó szivének titkos szerelmét .... Féltve zárta el ezt még mélyebbre. Talán előérzete sugá, hogy bármi későn tudatja is ezt a szeretett lénynyel mindig elég korai lesz akár a visszautasítás akár a csalódás szörnyetegével megküzdenie. .... Még sokáig járkáltunk fel s alá, Orgoványi és Adél társalgását egy perezre sem mulasztám figyelemmel kisérni. Pista sokat és érdekesen beszélt. Adél látszólag több figyelemmel kisérte, de meg voltam győződve, hogy számításból változtatta meg magatartását barátommal szemben. Orgoványinak kissé profeszoros, de rendkívüli olvasottságát mindenkor eláruló beszéde aligha kötötte volna le Adél figyelmét, de másrészt sokkal nagyobb tapasztalattal birt, hogy sem észre ne vette volna Orgoványi lelkében a sorssal való elé- gületlenség örökös háborgását, amelyett gyermekes őszinteséggel nyilvánított. Felismerte Orgoványiban a rendkívüli szellemet ép úgy, mint a nagyvilágban való járatlanságát, de egyszersmind azt is hogy az üres fejű emberekre gyakorolni szokott hatás minden egyes rendelkezésére álló eszközeivel itt háttérbe szorulhat, azért tehát egyszer szenvedést, máskor kedvetlenséget ki- -ifi fejező arczczal, hol a reménytelenség, hol az elégületlenség szenvelgésével iparkodott a legújabban áldozatra szánt Orgoványit meghódítani. Czélt is ért! Szegény Orgoványinak eszét- szivét már ez első találkozáskor bilincsekbe verte. Babja bolondja lett anynyira. mint amennyire — nem ismerte a nőket! E közben az idő előre haladt. Bán- váryék hazamentek a legközelebbi hajóval, ketten maradtunk. Hallgatagon sétáltunk köröskörül a felső sziget köröndjén. Végre a csendet ő szakította meg: — Barátom — szólt hevesen inkább ddj magához, mint hozzám. Ez a leány szerencsétlen. Oly szép s oly szomorú .... susogá alig érthetően. — Hallottam szavait — szóltam közbe, — azt mondá, hogy megunt bennünket kik őt környeztük és hódoltunk neki. Még az hiányzik, hogy az életet is meg unja akkor aztán — férjhez megy ahhoz, aki legelősször kéri. Bám veté villámló szemeit Orgoványi majd kérő hangon igy szólt. — Ne szólj róla igy . . . Nem jól ismeritek öt. Jobb és szelidebb ő, mint aminő szép . . . íme szegény Orgoványi Pistát egy pár phrázissal és egy-egy arczára erőtetett bánatos tekintettel egészen hatalmába kerité az a kaczér teremtés. Besötétedett .... Az utolsó hajóval haza indultunk és én az egész utón azon töprenkedtem, hogy mint vessek véget ennek a szerencsétlen ismertségnek. Lebeszélni ? Szép szóval lehetetlen, drasticus gyógyszerekhez folyamodom. Mikor a lánczhidterén elválni készül- . - s tünk, komikus érzelgéssel szavaltam el neki Vörösmartytól. „Nem oly szép ő, minő jó és szelíd. „Mcgis ha bánat nőt széppé tehet, „ Úgy szebb ö ésjelesb minden asszonyoknál „És én megszerettem ezt a bánatot .... És mikor a végső sort elmondtam, hogy; „De tudod ez nálam nem tart soká ...... Bám borult Orgoványi és sirt keservesen mint egy gyermek, aztán • elrohant .. .. (Folytatása következik.) Vácz, 1882. Nyomatott Seródy Gr. Siketn. iparínt. könyvnyomdájában.
