Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1882-04-09 / 15. szám

melyen az istenember megrendítő halálának jelképe a feszület, s az oltári szentség van kiállítva, melyhez seregesen zarándokolnak az ájtatos hivök.

Minden templom egy-egy búcsú járó hely, emlékeztetve bennünket a halálra és a föltámadásra.

Nagy szombat már nem az elmúlás, hanem a lelek halhatatlanságának, a reménynek, a feltámadásnak ünnepe.

A harangok újra megszólalnak, hogy hirdessék a világnak az eszme diadalát a halál legyőzetéséről.

Az egyház ünnepet ül, fényben, pompában hirdeti a feltámadás ünnepét, hinni, remélni és szeretni tanít meg a föltámadás glóriája, mely minden templomban fölzendül.

A szomor, a gyász hete után felderül az £röm, a feltámadás ünnepe, melynek örömben s boldogságban való eltöltését kívánjuk lapunk minden olvasójának!

Apróságok.

A múlt vásárkor a tótfalusi révjárásnál a hemzsegő vásári közönség előtt figyelmet költött azon jámbor és békés állatok egyike melyek történelmi nevezetességű elődjén József az Üdvözítőt Heródes dühe elől Egyiptomba szállitá.

— „Hogy volt ez a szamár ?“ — kiálta egy tótfalusi polgártárs, a neki bokrosodott állat szeliditésével foglalkozó ismerősére:

— „Négy forint volt a haszontalan dögé, de már sántára rúgta egy tiz forintos kecskémet,“ — panaszkodik a kérdezett.

— „Se baj ! Most a virgoncz szamarat tudd be a kiadott tiz forintba a sánta kecske igy csak meg fog négy forintot érni.“

*

A jövedelmi adó kivetése alkalmával történt hogy egy tűzről pattant szőke menyecske jelent meg a bizottság előtt felszólamlását megtenni.

„Kérem tekintetes elnök úr — kezdé panaszát a szőke menyecske — a legutóbbi adókivetésnél reám üzletem után hat forint adót róttak, a mi nagyonsok mert maholnap már üzletembe úgy sem jár senki, és ha nem szégyenleném, már holnap becsuknám az üzletet.“-— „Miféle üzlete van?“ — Kérdé az elnök.

„Kávémérésem“.

— „Bizonyosan nem elég édesen adja a kávét mert más különben sokkal többen fognák látogatni“ — vigasztalja az elnök a

megszontyorodott menyecskét.

*

* *

Nem hiába, benne vagyunk april közepén !

A piacz tarkállik a tavaszi zöld áruktól és Vácznak országos hirü „ifiasszonyai kiket a szótár profán nyelve „k o f a“ czim- mel illet, domború, rózsapiros, ropogós czi- póik mellett, körülveszik magukat a tavasz mulékony virágaival is, ők a bár kissé vaskos, de állandó szépségek. S nem csoda, ha azok, kik oly dúsak a virágzásban, hogy néha orruk hegyére is jut egy pirosló borvirág, oly olcsón adják a gyengéd kacsóik által ápolt virágokat.

Csak haladj el a reggeli vagy délelőtti órákban a „Fehérektemploma“ előtti piaczsoron s azonnal füledbe hangzik: „Tessék egy cserép fuxia 20 krajczárért 1 Ez a gyönyörű bokros primula csak 15 kr! Ez a szingazdag cineraria csak 25 kraj- czár! — Higyje meg édes nagyságos urfi pagy kisasszony lelkem ! seholsem kapja meg ily olcsó áron !a

Ki tudna ellentállani az ily syrénhan- *ok varázsának ? A nagyságos kisasszony meg is veszi és másnap, sok kérés után, mldogitja udvarlóját, mint az első virággal nely az ő gondos kezeinek gyengéd ápolá- a mellet, a tavasz sugarainak csalogatá- árakelyhét megnyitotta.

S ki lehetne boldogabb az ifjúnál, i kegyelettel öntözött virágai naponta zázszoros csókkal illetheti ama bársonyke- ek nyomait, a mely képzelt kacsócskák elyén voltaképen valamelyik kofa asszonyág redős mancsaira száll szerelemtől mézes jkának lehe ?

*

% * .

A múlt hét Sáron rózsáinak lénye volt, kiket Izrael népének husvétje salt vala ki közhelyeinkre egész ünnepies ompájokban. És a biblia alakjai megele- mülének a zsinagóga táján, a Dunaparton ! a nagy piaczon hullámzó „Tableaux i v an t e s“-jaiban : a szőke Rákhel és a írna Lea, kikért Jákob 14 évig szolgált ábánnál, amott a vészes csábú Bethsabe, ért az Istenfélő Dávid Uriást megöleté, nitt a bájosok serege kikért a bölcs ilamon is megtántorodék! És megcsen- ilnek emlékedben az „Énekek énekének“ dlamai: „Ó mely szépek a te lábaid a rukban. A te tomporádnak kerületei olya- k, mint a mesterember kezétől csináltató kösöntyk; — a te nyakad, mint az

elefánt csontból csinált torony ; a te szemeid, mint, az Esbonbeli halastók ; a te orrod hasonlatos a Libánus tornyához, mely néz Damaskus felé. A te hajad fonatékja olyan mint a szederjes bársony ; a te magasságod hasonlatos a pálmafához, és a te kebled a szöl- lőgerezdekhez . . .*

*

. * *

„Az Istócziját neki !“ szólalt fel a Sáron rózsáinak szépségétől elkapatott egyik fiatalunk — „közelebbről magam is megpendítem hogy az Izraeliták Magyarországból kifizessenek, javaik az államdeficzit fedezésére, szép leányaik és asszonyaik pedig a mi javunkra foglaltassanak le.“

„Apage Satanas ! Másnak feleségét meg nekivánjad“ — feleié neki.

Figaró.

Valamit a zenéről.*)

A közművelődés modern vívmánya legjelentékenyebben nyilvánul a zene általános művelésében. Igaz ugyan, hogy a zene már a legrégibb korban is gyakoroltatott és az értelmi haladás vagy sülyedéssel majd virágzásnak indult, majd pangott; de kizárólagos körök birtokát képezve csak akkor lett „általános,“ midőn a közművelődéssel a társadalom minden rétegébe szivárgott.

A mint mindennek, úgy a közművelődésnek is meg van számos jó, de számos rósz oldala is. A fölületességet növeli, a proletarismust táplálja s rósz talajra jutva szellemi, de erkölcsi corruptiót is eszközölhet.

Bízvást állíthatjuk, hogy a zene is, mig nem képezte a közművelődés tárgyát, hanem csak ahhoz valódi tehetséget, hogy úgy mondjam, inspiratiot tápláló egyének által kezeltetett, fejlődése sokkal magasabb pol- czán állott, mint most. A jelen század első felében a zene, a szó művészies értelmében véve, sokkal magasztosabb eszméket hozott létre, mint a jelenben. Nagy befolyást gyakorol ezen körülményre minden esetben a jelen kor reális iránya is, de nem csekélyebb befolyással van rá azon felületesség, mely gyökeret ver mindenütt, hol a köz és a művelődés atomjai nem a szükségképeni természettörvények szerint elegyednek. S valamint a hathatósabb gyógyszer a legnagyobb méreg ; okkal-móddal adva enyhít, mig ellenkező esetben rontva pusztít és hatása az individuális hajlamtól függ: úgy a közművelődés is majd fejlesztő, majd rontó eszköz, a mint rokonszenves talajra talál vagy nem.

És a jelen kor társadalmának fekélyes félszegségei, kóros fattyúhajtásai egyenesen azon áramlatnak következményei, mely most minden szellemi alapot és tehetséget nélkülöző egyénbe tudományt (!) csepegtetni, tetszeleg.

Nagyon messzire, vezetne, ha itt ezen sokak által tán „zopfos“ nézetnek odaállított axióma valóját kissé megvilágítani kívánnám, de talán megvilágítja részben napjaink története, hol a socialismus, nihilis- mus és a demoralisatio mindmegannyi rémje a mindenféle abstract, értelmi tehetség hiányában meg nem érlelt eszmék által felcsigázott és a nagyság hóbortjában tetszelgő agy dohodt szüleménye.

A művészetek és tudományok közül még a zene legjobban kibírja a diletantis- mus felületességét, azért éppen nem kárhoztató a zene általános művelése sem, mert hisz csekélyebb technikai ügyességgel és vajmi kevés íheoria ismeretével is már az illető játszónak nemesítve gyönyört szerez.

S a művészetek közöl egy sem gyakorol oly befolyást az emberre, mint a zene.

A költészet bár elvezethet az idylli élet bájos egyszerűségébe, a véres csaták őrjöngő zajába, könnyet is csalhat szemünkbe, bár magasabb régióba emelve gyönyört szerezhet; de a gondolkodó ész mindig meg fogja különböztetni a helyzet valóját. — A festészet feleleveníti egy történeti jelenet magasztos emlékezetét, elénk tárja a pompás természet regényességét — de az mindig csak a csalódtatás művészete fog maradni, — A szobrászatban meg csak a tehetség ügyességét bámuljuk és maga a Laokon csoportban az egyesek fájdalmas arczvonásainak művészi kinyomatát ugyan nagyszerűnek fogjuk mondani, de bennünk a hasonérze- tek csak akkor keletkeznek, ha gondolatban az óriáskígyó által fojtott főpap és fiai állapotába helyezzük magunkat.

Máskép van ez a zenével; ez közvetlen a kedélyhez szólván, az értelemre nem reflectál és indulatokat ébreszt, tettre ser*) Mutatványul szerzőnek „A közművelődés és a zene“ czúuíí nagyobb tanulmányából. |

kent vagy elandalit és mélává tesz a szerint, amint tajtékzó erélylyel vagy szende

ihlettel hat reánk.

Valamint a nyelv gondolatainkat fejezi ki, a szem a léleknek tükre: úgy a zene általában és a dal különösen a kedélyhangulat tolmácsa. „Nyelvében él a nemzet,“ de zenéjében érez. És ha az egyes nemzetek zenéjét vizsgáljuk, azok véralkatára is következtethetünk. Az angol Yankee doodle egyhangú közönyössége ezen nép flegmáját juttatja eszünkbe ; a Marseillaise serkentő indulatossága a vérmes franczia természet tükre, s népdalaink enyhe mélasága mindig csak azt mondja, hogy a magyar sírva vigad.

A nemzeti élet tüzes ébresztője, Virág Benedek azt mondja: „ha nem tudod mi történt minek előtte születtél — gyermek vagy.“ A zene művelése vagy jobban mondva kezelése is csak gyermeteg, ha theoriá- jának bevezető része, történeti fejlődése ismeretlen előttünk. Mi is az a zene? Hogy is keletkezett? — Ezen kérdésekre vonatkozólag kívánok itt egyet-mást úgy elmondani, hogy a szives olvasó türelmét nagyon ki ne fárasszam.

A görögök a zene alatt a Múzsák művészetét értették. Csak midőn a tudományok és művészetek egyes ágai elváltak egymástól, kapta a zene kizárólagos elnevezésül a musika (/uvaixr]) szót. Az első zene ének volt, és az első dallam az érzelmet minden szabály és művészet nélkül tolmácsoló hangok egymásutánja, melynek üte- nyét azon indulat, hév határozta meg, melyben az illető egyén volt. Midőn a hangokat az üteny rendezte, a zene bizonyos alakot nyert. Azután több hang egyesült, kezdetben ugyan minden törvény nélkül, tökéletlenül, de később már rythmus és széphangzással. És midőn az éneket már hangszer kisérte, fejlődött a zene lassan-lassan önálló művészetté. Mint ilyen feladata: szép hangok által érzelmet és kedély állapotot kifejezni, tehát az egész lélek produktuma, melyben azonban az érzelem az uralkodó munkás és ez szolgáltatja az anyagot. Különös előnye, hogy közvetlenül az érzelemre (kedélyre) hat, a nélkül, hogy az értelem (ész) e hatásról számot adni képes lenne.

A zene története a mythos honában homályosodik el. A régi zene nyilván mindig ének és tánczczal volt kapcsolatban, a mint is a műveletlen népek zenéjében a rythmus szerepelt leginkább. A biblia adja itt is az első történeti útmutatást; ez már Jubalt mint hangszer feltalálót említi. Laban a dobot ismerte. Mózes, midőn Aegyp- tomból kivándorolt, ezüst dobot készített, Mirjam nővére az első dicséneket dalolta, miután a vörös tengeren szerencsésen átkelt. Saulig a zene folyton tökéletesbedett. Salamon idejében fejlődése tetőpontját érte el, de azután ismét hanyatlott.

Az aegyptomiak Chamot és fiát Miz- raimot mondják az első zenésznek, mig ezek Osiris barátjának Tautnak tulajdonítják a zene feltalálását. Osymandes sírjában, ki már Kr. sz. előtt 2000 évvel élt, hangszerek, nevezetesen hárfa lenyomatát találták. A görögök kik Aegyptomban tanultak hazájukba vitték a zene ismeretét is és azt az ókor valamennyi népei közt leginkább kiművelték. De ők zenének mondták a költészetet és szónoklatot is. Némelyek közülök azt mondják, hogy Melpoméne és Érató találta volna fel a zenét, mások Epimetheus és Prometheusnek tulajdonítják ezt. Különösen kiművelték Kadmos, Appolon, Hermes, Pallas, Bakchos, Orpheus, Amphios, Pan, Midas és mások. A görög zene első korszaka Kadiuossal kezdődik és a trójai háborúig tart! második korszaka innen a pythiai játékok megújításáig és a harmadik 580-tól Kr. sz. e. Nagy Sándorig. Ebben a korszakban osztották be a hangokat. Lasios irt először a zene theoriájáról. Pythagoras pedig a zene minden ágában szerzett magának érdemeket; a zene elméletét javította, a hangszereket tökéletesbi- tette. Utána Damon és Platon művelték a zenét. Euklides különösen a mennyiségtani hangtan körül szerzett érdemeket.

A rómaiak mint mindent, úgy a zenét is változatlanul vették át a görögöktől. A köztársaság idejében csak rabszolgák és felszabadítottak művelhették a zenét, és csak a császárok alatt emelkedett az. A római irók közül Vitrius foglalkozott a zene theo- riájával. A császárság megbuktával a többi művészetekkel a zene is a barbarismus sötétségébe veszett és csak a kereszténységnek volt fenntartva azt megőrizni és azon magaslatra emelni, melyen az mai nap áll. A szeretet vallásának lényege és alakja nem csekély befolyással volt a zenére nézve is, és vele kezdődik uj korszaka, hol immár történeti alapot nyer.

Ez a zene kezdetleges fejlődésének vázlatos története. A keresztény zene fejlődésének csak főbb mozzanatait is felemlíteni itt lehetetlen. Különben ez nem is volt czólom. Én csak fel akartam tüntetni hogyan keletkezett a zene, azon művészet, mely mindenkire oly hathatós benyomást gyakorol, mit szavakban kifejezni ugyan nem tud, de melyet csak jeleznie kell, hogy más is megértse, vagy jobban mondva átérezze. S ennek oka igen egyszerű. A természet a harmónia végtelensége. A miben van harmónia, abban egyensúlynak is kell lenni. S a mint a legkisebb ásvány részecskéi egy meghatározott pont körül kristályokká csoportosulnak ^oly bámulatos szabályossággal; úgy a természet, a mindenség is egy pontban bírja egyensúlyának, harmóniájának erejét. így mondhatta Pythagoras azt, hogy: adjatok nekem egy szilárd pontot a földön kívül és én kiforgatom a világot egyensúlyából. Valamint az egész, úgy annak egyes részei is magukban hordják az egyensúly lényegét. Minden lény a legparányibbtól fel egész az emberig, az összhang, az egyensúly iránt több-kevesebb érzékkel bir. A kis hangya tornáczos lakása, a méhkas mennyiségtani szabályossága, a hód emeletes palotája a folyó partján, mind a harmónia iránti érzék jellegét hordják magukon. Ebből is kitűnik, hogy a harmónia megismerése és előidézése lényegileg csupán a lélek műve. Egy hires természettudós azt mondja valahol, hogy az ember teste módosított állati alak és az ember lelke hatványozott állati lélek. így magyarázható meg az, miért képes csak egy Orpheus isteni zenéje az állatok érzékére hatni s miért gyakorol már kisebbszerü zene is az emberi kedélyre oly édes benyomást. És mert minden ember ezen harmónia iránti érzéket magában viseli, mert a zene azon művészet, mely az összhangot legeklatansabban feltünteti, mert ez azon művészet, mely különösen a kedélyt foglalkoztatja : azért nem tudja az ember szavakba önteni azon érzetet, mely őt ellepi, midőn jó zenét hall, azért kell ezt csak jeleznie, hogy más is megértse, vagy jobban mondva, átérezze.

Vágy ez az örök szép után, kibontakozás a materiális élet kicsinyes érdekhajhá- szásából, bánkodás saját kicsinységünk felett, melyet a művészet tiszta ihlete és fennkölt magasztossága tanított megismerni.

St. Sándor.

A sátán levele.

— Elbeszélés. —-A.-a.d.eT»ra,:n.<ä. 3T\5.1öp axtá-zi.

Francziából.

Bakk Domokos.

Éjfél volt.

Roquefeuil Ferdinand egybegyüjté barátait egy boulevard-i vendéglőbe. Heten voltak vele együtt — mind fiatal ember és jó mulató mint ő maga. Mindnyájan temetésre jöttek-párisi ősi szokás szerint — egy graqon-élet temetésére s igyekeztek, hogy az mennél vigabban menjen végbe, mert Roquefeuil Ferdinand vőlegény volt és három nap múlva férje egy szép fiatal özvegynek. Sokan irigyelték tőle ama nőt, kinek annyian eredmény nélkül udvaroltak.

— Valóban Ferdinand — mondá egyik az asztalnál ülő hat barát közül — te az élet sorsjátékán már megcsináltad a ternót.

— Igazad van barátom — válaszolt Ferdinad — megvallom, nincs okom panaszkodni a sors ellen.

E közben az első pezsgős üveg dugaszát ugratták ki a levegőbe. A nemes folyadék habjai sisteregve szökelltek magasra a kristály-poharakban. A pajtások nem sokat törődtek a zajjal, melyet ez idötájban a hazatérők Páris boulevardjain okoztak.

E perczben egy pinczér lépett be a szobába és egy színes nyomatú névjegyet adott át Ferdinandnak.

— Látogatás ezen órában és ezen helyen? — ugyan ki teheti ezt?! — mondá Ferdinand, megvető tekintetet vetve a pin- czérre, ki a névjegyet neki átnyújtotta.

— Menjen és mondja meg azon idegennek, hogy most nincs helye a látogatásnak. Jöjjön holnap, ha úgy tetszik lakásomra a „Louis-le-Grand“ utczába — ott fogadni fogom őt, ha otthon leszek.

— De kedves barátom, — mondá egyik a pajtások közül — te még meg sem nézted ki a küldője s már is elutasítod azt.

— Igazad van pajtás — mond Ferdinand. Hadd lássuk mit rejt magában a titok.

Erre felbiggyesztó szemüvegét orrára és fontos arczot vágva olvasni kezdé a levelet.

— De barátom, ezen karczolásból ón ugyan nem bírok semmit kibetüzni, nézzétek, próbáljátok meg elolvasni, talán vala- melyiktek szerencsésebb leend mint ón. Es sorban átnyújtá a levelet pajtásainak, de egyikük sem bírta elolvasni az Írást.

E különös körülmény felköltötte Fér-