Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-03-26 / 13. szám
vakat. De azért ő szerette Juczikát, Juczika meg őt! A biróné meg tikon mosolygott. Béres legény bíró leányát szereti, Biró leánya béres legényt szereti, Biröasszony az ablakon neveti, Hogy a leányát béres legény szereti! A szüle is, meg az öreg szüle is szívesen látták Imrét, szerették az igénytelen, szelíd, szép legényt s örömmel legeltették tekintetűket Juczika ragyogó arczán, ha Imréjével szerelmesen susogott a kemen- cze padkán. II. Vasárnap van! Szent nyugalom napja ! Kerekes Pál uram szobájában ül, az isteni tisztelet után délig csendes elmélkedéssel szokta tölteni az időt .... Csendes kopogás hallatszik az ajtón. A biró feleszmél merengéséből. Szabad, kiáltja ! Berecz Imre lép be. De nem félénken, szemlesütve, valódi magyar nem ismer szolgai alázatosságot. — Dicsértessék a Jézus neve, biró uram ! — Hozott Isten, Imre öcsém, ülj le amott a padra, s mondd meg, mi járatban vagy ! — Kerekes Pál uram, már rég ismer engem ! — Ismertem apádat is, szegény, de talpig beesületes ember volt, ellened sincs kifogásom . . . ,— Köszönöm szives megemlékezését, biró gazda, igy hát bátran szólhatok. — Beszélj öcsém! — Juczika megén szeretjük egymást és... „De ki vivna csatát Isten tüzes haragjával Hosszú kacskaringós, sistergő nyilával” . . . A biró e szavak után nem volt többé ember, mint a sértett vadkan futott, veszett dühében . . . • — Imre, te merted szemedet felemelni Kerekes Pál leányára? Te, te, sehonai. — Biró uram . . . — Hallgass és takarodjál, ezzel fizeted meg irántad való jóindulatomat ? . . . — De biró gazda, csak egy szót. . . —- Takarodjál és szemem elé ne lépj többet . . . Szomorú volt a vasárnap Kerekes uram házában, az asszonynép kisirt szemekkel járt, kelt, a biró meg haragos szó- talan lett. A leánynak nem szólt, csak ebéd fölött veté oda: „Juczika, ne feledd, hogy Kerekes Pál leánya vagy.“ A béke angyala sirva távozott Kerekes uram házából. III. „Lemondani, lemondani. Könnyű nektek ezt mondani, Beátok ö nem mosolygott N m fogta meg kezeteket, Oh ti még nem tudjátok Egy mosolyban n.ennyi lehet ! ! !“ Szegény Juczika, szegény Imre. Elzüllöttek egymástól, mint ősszel ía levelétől. Juczi továbbra is engedelmes jó leány maradt, de napról-napra fogyott. A szüle, meg az öreg szüle keserves napokat élt. Pál uram kemény ember volt, de ha Juczikáját látta, valami különöset érzett szive táján . . . Napról-napra halványabb lett Juczika és napról-napra mogorvább a biró. Hát Imre? Szerettél már egyszer nyájas olvasó ? Szerettél már lángolón, de reménytelenül ? Kitavaszodott, ünnepelt a természet s a szeretők szivében az egymásé nem lehetés rideg tele ! Egy napon biró gazda késő , este jött meg a mezőről. Szobájába hivatta feleségét. — Anyjuk, mondá a csodálkozva belépőhöz : ,,azt a két cselédet összeadjuk.“ Az asszony térdre hullt a biró előtt és forró könnyekkel áztatá izmos kezeit. — Pál, mondá, a jó isten fizesse meg jóságodat! — Hohó áss zony, még nem vagyunk a végén. A leány elveheti azt a legényt, de lakadalom után házam küszöbét át nem lépi többet, hallod asszony, házam küszöbét át nem lépi többé. Szóljunk a lakodalomról? Szóljunk a terített asztal mellett szótlanul, hallgatagon ülő nehány vendégről? . . . Elég az hozzá — Imre elvette Juczikát s mióta Juczika tudta, hogy atyja szivéből örökre ki van törülve, apja szere- tetét is urára ruházta. így múlt el több esztendő, a szerető pár fellegtelen boldogság és becsületes munka között töltötte idejét ; egy kis sereg angyal vette őket körül. Az öreg biró látta unokáit a porban játszani, az utczán futkosni ; mint pillanatnyi villám czikkázott ilyenkor szemében egy boldogságsugár, — 21
