Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1882-02-26 / 9. szám

nekem már csak azon oknál fogva sem tetszenek a nőegyletek, mert a gyakori gyü- lésezósek, kolduló házalások által elvonják a nőket a családi szentélytől. Sőt talán az egylet érdekében gyakorolt házalások alkalmával rajtok is teljesül sz. Pálnak mondása : „hozzá szoknak a házakat hivalkodva körüljárogatni; nemcsak hivalkodva pedig, hanoim csacsogva és szemfüleskedve is beszélgetvén olyanokat, a mik nem illenek/' <1. Timoth. V. A3.)

A nőegyletnek nem csak álláspontjuk, hanem czéljaik elérésére használt eszközeik sem állják ki a kritikát. — A nőegyletek, mint tudjuk, pénztáraik javára gyakori bálokat, tombola-estélyeket, jótékony bazárokat stb. rendeznek. Én az ilyen mulatságoknak nem vagyok barátja. Az ily mulatságok nézetem szerint elszoktatják az embereket az önzetlen jótékonyságtól és megszentesítik azon elvet, hogy csak is akkor és úgy cselekedjünk jót, ha a jótékonyság czimén mi is valami jóban részesülünk. — De sőt többet mondok, midőn azt állítom, hogy végső elméletben a társadalomnak inkább kárára, mint hasznára válnak a mondott mulatságok. Az élvezetvágy napjainkban úgy is túlságos; a fényűzés amúgy is határtalan; már pedig a nöegyletnek báljai csak fokozzák mind az élvezetvágyat, mind a fényűzést. Az u. n. jótékony bálok ugyan több száz forinttal gazdagíthatják az egyletek pénztárait, de ezrekkel csökkentik a bálozók tárczáját. Nem ritkán egyes hálózó család többet ad ki a báli ruhára, mint a mennyi tiszta jövedelmet a bál felmutat. Már most kérdem, helyes eljárás-e az amúgy is gazdag kereskedőknek, a szükséget nem szenvedő nőszabóknak, vendéglősöknek és czigányoknak ezreket oda dobni, hogy azu tán az aránytalanul kevesebb belépti dijakból valamicske a szegényeknek is jusson? Valódi jótékonyság-e ezrek elpazarlása és saját magunk elszegényitésének előmozdítása mellett segélyezni a szűkölködőket ?

A jótékony czélú bálok barátai imént leírt okoskodásom megczáfolására talán azzal fognak előállni, hogy hisz a jelenlegi álialánosan elfogadott gondolkodásmód mellett lehetetlenség a bálokat és nyilvános mulatságokat végkép megszüntetni, s hogy a jótékonyczélú balok eltörültével bajos avagy ép lehetetlen volna azoknak ez időszerinti tiszta jövedelmeit, illetőleg a bálozás által egyjegyűit segélyadományokat egyéb úton előteremteni. E két ellenvetésre röviden válaszolok:

Tudómén, hogy mai nap a világ a bálokat és nyilvános mulatságokat szükséges roszaknak tartja, tehát nem is akarom én azoknak végleges eltörlését indítványozni, — hanem mivel másrészt arról is erősen meg vagyok győződve, hogy az időszerűit

oly gyakorivá lett családi békétlenségeknek a családapák által elkövetett rut sikkasztásoknak, számtalan öngyilkosságnak oka legtöbb esetben a nőknek határt nem ismerő fényűzésében rejlik ; minthogy pedig a fényűzés leginkább a nyilvános mulatságok alkalmával jő gyakorlatba: azért sehogy sem tudom helyeselni a báloknak jótékonyság czimén eszközölt szaporítását, ezért kárhoztatom a nőegyletek által sűrűn rendezni szokott nyilvános mulatságokat.

A másik ellenvetésre, — illetőleg ama kérdésre: miként lennének az eltörlendő vagy megkevesbitendő jótékony bálok jövedelmei pótolandók, — egyszerűen az a válaszom: inkább kevesebbet, de helyes utón vagyis saját anyagi és erkölcsi kárunk nélkül — áldozzunk a szegényeknek, mintsem hogy bővebb segélyadomány mellett magunkat az anyagi és erkölcsi tönk veszélyének kitegyük. — Roszat, erkölcsileg nem helyeselhető dolgot még akkor sem szabad tennünk, ha talán ebből valami jó szülemlenék is. — Valamint a lopott pénzből adott alamizsna: úgy a kárhozatra méltó pazarlással, rendkívüli fényűzés kifejtése közben egybegyült segély adomány sem tetszbetik Istennek, s nem lehet üdvös a megsegélye- zettnek. — Egyébkint nézetem szerint a jótékony bálok jövedelmeinek pótlása sem tartozik a lehetetlenségek közé. Ha teszem valamely nőegylet kimondaná, hogy ezentúl az évenkint tartani szokott 3 vagy 4 bál helyett csak egyet vagy kettőt fog rendezni; az elmaradt két bált pedig meg fogja váltani, vagyis a bálozó k özönséget fel fogja kérni: adjon össze annyi segélyadományt, a mennyit különben a báli belépti jegyekért fizetett volna, ily módon könnyű szerével pótolható volna az elmaradt jövedelem, de sőt nagyobb összeg pénz is egybe- gyülhetne, mint a mennyi a valósággal megtartott bálból egybegyülendett volna. Tehát nem veszítenének a szegények, de nyernének a néhány bálról lemondott családok.

*

* *

Czikkemet befejezendő ama két kérdést teszem fel : )., mire figyelmeztet bennünket a modern jótékonyság? 2 mire utal a jótékony nőegyletnek kevé^bbé helyes álláspontja és sok tekintetben kifogásolható eszközeik ?

Az első kérdésre maga az olvasó is megadhatja a választ, mert czikkem első pontjának megszívlelése után bizonyára ezt fogja magában gondolni: Az igaz keresztény, a józan kath. hivő okvetlenül kell, hogy távol tartsa magát a modern jótékonyságtól. — A valódi felebaráti szeretet tényeit gyakorolni óhajtó kér. ember nem pártol, hatja a vallásos jelleget nélkülöző jótékony egyleteket, hanem inkább vallásos jellegű

jótékony egyletek pénztárába helyezendi szeretet-adományait. A vallásos meggyőződéssel bíró magyar ember csak is a sz. László-Társulat, az oltár- és sz. Vincze- egyleteket találhatja pártfogásra méltóknak s csak is ily egyletek érdekében fog buz- gólkodni.

A másik kérdés megfejtése sem nehéz: Igyekezzenek főleg a városi kath. plébánosok és más tekintélyes kath. férfiak ajta- tos úihölgyeinket felvilágosítni a nőegyletek helytelen szervezetéről. Törekedjenek Őket rábírni, hogy az egyház védnöksége alá helyezkedve s vallásos színezetet felvéve, czél- irányosabb úton s kifogástalan szellemben folytassák működésüket. — Igen-igen üdvös lenne a sz. Vincze-egyleteket az egyes plébániákon megalapítani, s a hasonczélú sz- Erzsébet egyletet külföldről hazánkba át- plántatni, mint Budapesten már megtörtént s lassankint e két egyletbe a mostani nő- egyleteket beolvasztani. A magyar úrhölgyek bizonyára nem fogják indítványomat kárhoztatni, mert hála az égnek ők még többnyire mindannyian vallásos meggyőződéssel bírnak, s nem is annyira makacsok, hogy a jóakaratú útbaigazítást megvetnék l — Én legalább ezt tapasztaltam a többi közt Váczon, hol a nőegylet eleintén mint a kath. szempontból gyanús „Frőbel-féle gyermekkert“ fentartója szerepelt, de később a gyermekkertet kisdedóvodává változtatta és annak vezetését sz. Vincze leányainak kezébe adta át. — Ezzel a váczi nőegylet kath. jelleget vett magára, — a mit megbánnia eddigelé legkisebb oka sem volt, — mert a kisdedovoda, mióta abban apácza működik, háromszorta oly népes lön, mint előbb vala. — Én erősen meg vagyok győződve, hogy hazánkban a nőegyleteknek vallásos intézményekkel való átalakítása nem járna nagy nehézséggel. — A nöegyletek- nek nem kath. tagjai a kath. jelleg felvétele után is az egylet tagjai maradhatnának, vagy ha nekik úgy tetszenék, külön felekezeti egyletet alkothatnának; sem az egyik, sem a másik esetben nem háramla- nék ebből hátrány a jótékonyság ügyére.

Vajha megszivelné a nagy közönség a czikkemben kiíejtett eszméket 1 — Vajha a kath. sajtó felkarolná és egyéb szempontokból is bővebben tárgyalás alá venné szerény indítványomat, melynek foganatosítása mint erősen hiszem, nem csak a közjótékonyság ügyének, hanem a hazai valláser- kölcsiségnek is nagy hasznára válnék.

Kazaly Imre.

Apróságok.

Carneval herczeg viselt dolgai és búcsúja.

Fürgencz fiúcska, sohsem öregszik,

Feketék mindig fürtéi;

Látása öröm, tűnése bánat,

Sok vágytelt kebel eped utána,

S hozzá fűződnek reményei.

Rövid az élte, alig öt hat, hét,

S szunnyadni tér el újólag

.................

Sóhaj kíséri . . . mosoly fogadja Hogyha. Ph ónixként sírját elhagyja,

S halottaiból feltámad.

De nem szándékom — nem értek hozzá — Biographiáját írni;

Csak búcsúját, mit tőle hallottam,

Saját szájából .... akarom mostan Érzékeny hangon zengeni:

Bohókás vagyok — igy szónokolt ő —

Jó kedv, táncz, zene, jelszavam,

Rövid az éltem ezt ne használnám ? ügy is soká kell pihennem aztán,

Pihennem

...........soká . . . halottan.

Szilveszter estén nem jöhettem még, ....

Mert éltem hajnalán voltam.

A „feszes csárdást“ vizkereszt napján,

A proletárok adása után,

Feszes tartással tánczoltam.

„Ismerkedő négyes“ követé ezt,

Menyegzőkön és pique-niquen.

„Andalító keringő“ és vele „Tétovázó tipegő lengyelke“ ....

Mindez meg vala bőviben.

„Szivnyitó négyest“, — az volt valóban, —

A casinó-kör estélyén,

„Kábító polkát“, gyorsan forogván,

A jubileum ’s nő-egylet bálján Vala, lejthetni szerencsém'

Zártkörű estély, falusi pique-nique,

A némák farsangi bálja,

Egymást követő, rövid éjeken...............

Bezárta mindezt húshagyó Kedden A „Dalkör“, bohóczos bálja.

Szünórák után a „souper csárdást“

Sokszor ujráztatni kellett.

„Maradék négyes ?“ ez hadd maradjon,

Elővesszük majd jövő farsangon.

Szükség lesz reá, meglehet.

Hűn végig jártuk az egész műsort,

S a jó kedv soh’se hiányzott.

Vajh a köszönet ezért kit illett?

Bizonyára a kecses hölgyeket,

Kiknek mosolya gyullasztóit.

Számtalan szívseb, miket ejtének

Csillogó szemek . . . ,, csáb ajkak

...........

De keblem szorul .... gyengül a hangom . . . . Közelgni érzem órám .... utolsóm:

Fogadjátok hát búcsúmat.

Ti kik óhajtva vártátok jöttöm,

S betelni hit’tek vágyatok:

Remény-hajótok tört árboczára,

Ha búsan néztek, kárhoztatásra Ne nyíljon ezért ajkatok.

A kiknek pedig örök boldogság — Mi ritka — jutott részükül;

Kedves enyelgés közt ha foly naptok,

Szenteljetek csak egy pillanatot,

Csak egyet .... néha .... emlékül.

Óh, ha lehetne s nem volna vétek,

Megtenném azt az egyet,

Hogy szakadatlan jelen lehessek,

S vágyitoknak eleget tehessek :

Elvenném .... nőül, a böjtöt!“

Carneval herczeg titkárja.

Újdonságok.

= A magyar szent korona or- szágainak vörös kereszt váczi fiók-egylete f. évi február bó 26-ik napjai) délután 4

Elhatározta hogy ezentúl több figyelmet fordít rá, mert úgy is azt tapasztalja mintha Pista napról-napra szomorúbb lenne, mintha valami nyomná a szivét.

De ugyanekkor Pista is elgondolta magában, hogy mit is epedjen ő tovább, mit titkolódzók, megmondja annak a lánynak a szemébe, hogy szereti; ha viszonozza érzedmeit jó ; ha nem, majd búsulhat akkor, ha megtudja legalább lesz rá oka.

Alig várta, hogy estefelé Rózsi az étellel arra jöjjön s nyomban meg is szólitá nyájas hangon :

„Jó estét galambom! Hej! nagy mondani valóm van neked. Nem engednéd meg, hogy egy darabon elkísérjelek ?“

„Tudom az utat magam is, de ha olyan nagy öröme telik benne, hát nem bánom, de csak oszt, tilosba ne menjen addig a jószág !“

Örömében gond nélkül dobá félre P i s- ta bosszú pásztor-botját; mit törődött ő többé a jószággal, csakhogy kisérheti R ó z 8 i t.

De Rózsi hirtelen újra megállott. „Mást gondoltam, mondá Pistához, ne jöjjön velem, ha apám együtt látna jönni bennünket, még rosszat gondolna, meg oszt tudja a falubeliek is; de ha oly sürgős mondani valója van, meghallgatom állva is csak ki vele, úgy is rnegakartam már kérdezni, mi búsitja annyira, hogy már tilin- kójának hangját is alig lehet néha hallani!“

Jól estek e szavak a legénynek, közelebb húzódott a leányhoz, átfogta karcsú derekát félkezével, erősen szomeközó nézett

s határozott hangon szóllott hozzá : „Rózsi lelkem szeretlek, érzem, nélküled nem élhetek !“

Elpirult e szókra a leány s hamarjá- | ban nem tudott mit felelni; hanem szó nélkül hajtá szép kollófürtös fejét a legény vállára.

így álltak egy darabig az utón, ajkaik egy édes csókban forrva össze, midőn édes merengésükből távoli kocsi-zörgés ébreszté föl őket s inté gyors eltávozásra „Ha visz- szajösz hazakisérlek“, e szókat mondá Pista a leánynak búcsúzóul.

És e naptól fogva Pista még az árnyéknál is hűebb kisérgetője lett Rózsinak a falutól a földekig vezető útjában.

Félévig tartott már az ifjak közt az ismeretség, — épen elég idő arra, hogy két szerető szív kitanulhassa egymás érzelmeit -- a midőn Pista komolyan megkérdezte Rózsitól, akarna-e felesége lenni ? s a házasság megkötését sürgette. Rózsi ki igazán szerette Pistát, nem ellenezte a dolgot, sőt biztatta, hogy ő elmegy hozzá csak az apja odaadja neki.

Az öreg beleegyezését szép szóval persze könnyű volt megnyerni. Mikor ellenvetésére, hogy mindketten szegények lévén, mikép fognak megélni, Pista bátran azt felelte, hogy ha még négy ép kéz sem bir- ná kenyerét megkeresni, mi lenne a világból, — mit tehetett mást, rá mondta az „Ament“. A lakadalom idejét a jövő szüretre tűzték ki.

Eddig csak jól ment minden. A jegyesek bizton hitték, hogy egymáséi lesznek,

azért a mily tiszteletre méltó volt eddig ez egymás iránt való tartózkodás, oly nagy lön most az egymáshoz való bizalom, ők élvezték boldogságukat a nélkül hogy sokat törték volna a fejőket rajta, miként jutottak ahhoz.

Csakhogy egészen más volt rólok a végzet könyvében megirva ....

Pista mindig sűrűbben csatlakozott ezentúl az élteit hordó Rózsihoz; olykor egészen apja kunyhójáig kisérte őt, a hol azután addig, mig az öreg jóízűen fo- gyasztá estebédjét, bizalmas beszélgetés közt tölt el az idő ; s ilyenkor rendesen a mint együtt jöttek, együtt is távoztak Mar- czi bácsitól. Mikor azután arra a helyre érkeztek vissza, a hol az urasági csorda legelt, Pista búcsút vett a holnapig kedvesétől, hogy a jószág után lásson s teheneit hazaterelje.

Üdítő álom gyanánt élvezték az ifjak jó darabig a szerelem napjait; de jóllehet még a valószinűség gondolata is távol lát- szék lenni attól, hogy frigyüket valami megakadályozhassa, szerelmüknek mégis tragikus vége lett; ők nem lehettek egymáséi soha

Jól mondja egy költő, hogy tűz a szerelem, a mely megéget; majd egy másik, hogy sötét verem az, a melybe ha valaki beleesett, abból soha ki nem szabadulhat....

A jó Pista gyerek is addig kisér- gette a rózsáját, addig enyelgett vele hogy elfeledte a világot, nem látta, a mi körűié történik s igy nem csoda ha kárát vallotta . .. Rózsit kísérte el újra egy alkalommal, midőn visszatérvén észreveszi, hogy a nyájból a két legszebb üsző hiányzik. — Rossz emberek rég várták már az alkalmat, hogy ellophassák, s az ma elérkezett.

Megijedt erre Pista; de nem olyan gyerek volt ő mégse, a kinek a szive mindjárt kimozdul a helyéből haza hajtotta a csordát, azután nekiment az éjszakának — üszőit keresni.

De ütthette a tolvajok nyomát bottal; mert végre kimerülve eredménytelenül s a legsötétebb gondok közt volt kénytelen az egyik szomszéd falu végén álló csárdába betérni egy kis pihenőre. Most tűnt föl először előtte boldogsága elveszthetósének lehetősége. A többivel nem gondolt, de e balsejtelem annyira erőt vett rajta, hogy csoda, miszerint elkeseredettségében nem állott be azon néhány szegény legény közé, kik éjfél után gyűltek az ivóba, de a kik búbánatnak eresztett fejéről legföljebo ina- gokfajtájának tartván, nem sokat törődtek vele. Pedig lehet, hogy épen az ő két tinójának árából mulattak.

Hajnalkor noha nagyon elgyötörték az éjen át kiállott aggodalmak, csak föltápász- kodott valahogy szegéuy Pista s visszalo- pódzott falujába s az urasági majorba. Örömmel értesült, hogy az uraság még miről sem tud ; még mindig volt reménye az üszők visszaszerzésére. Kihajtá tehát csöndben a csordát a szokott legelőre, fölfogadott egy ismerős suhanczot őrzésükre, s újra elindult most nappal a nagy keresésnek. Három nap egymásután tett igy de végre is semmi nyomra sem találván a re-