Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-08-20 / 34. szám
Mennyi nagy férfia volt e hazának, mig szólni kellett és ha tettre került a dolog, az egyszeri verbunkos káplárral kellett felkiáltanunk a sánta önkényteshez: — Ejnye, be kár öcsém hogy nem maradtál ülve. Avagy hol van az a magyar bortermelő, kinek lelkében komor felhők nem vonulnának föl, ha borászati kormánybiztosra gondol, ki Magyarország megsülyedt, folyton csenevészülö borászatát értelmetlen vándortanitók- kal, kivíhetlen borértékesitö szövetkezetekkel, nagy humbuggal rendezett mintaszüretekkel, központi pinczékkel vélte életre kelthetni, a helyett, hogy keresztes háborút hirdetett volna az országban túlságosan elhatalmasodott, s bortermelői hitelünket megsemmisítő borhamisítás és bor gyártás ellen, vagy felhivta volna gazdaközönségünk figyelmét a kiváló hazai fajták megválasztására és szaporítására, az importált fajok kiküszöbölésére. Azután a magyar indolentiájának róják fel, ha az ilyen kétes értékű ex- perimentátiókra az ország józan eszű közönsége rá sem hederit. Mintha bizony a magyar ember tehetne arról, ha az olyan vándortanitók együgyüsé- ge fölött elkaczagja magát, kik az országos szaktekintélyektől oly tanokat szivtak magukba és hirdetnek szét, hogy a korai karózás veszedelmes, mert általa a föld szénsava elszabadul és kétkedőleg rázza a fejét, midőn holmi tönkre ment apostolok a borértékesitő szövetkezetei nógatják, a központi mintapinczék emlegetésére pedig plane elmosolyogja magát, mint Buxbaum Ábrahám Funták ur crimi- nális fejtegetésére. Félek tisztelt barátom, hogy a sors eme tragikuma fogja érni a phylloxéra ellen indított élet halál harczunkat is. Megengedem hogy nagyon lovagias férfiak, valódi magyar gentlemanek, kik volt az ára, de most megér testvérek közt kétszázat, ha nem többet. Aztán most eladják potom áron. A „félbajúszu“ zsidó sehogy sein akart György gazdával kiegyesülni. Bepörölte, mert tovább nem várhatott a pénzire. Hej hiszen nem volna az olyan nagy baj, csak itthon volna az az áldott jó feleség, meg a kis Tercsikéje. Be fél esztendő óta a hírét se hallja. Az atyafiak aszondták, hogy elment szolgálatba egy nagy városba, a kis Tercsit meg kiadta tartásra egy jó asszonynak . . . Lehetetlen pedig az, hogy megtudna válni az ő jó felesége, attól az egyetlen kis gyermekétől. Ha tudná merre vannak, ha tudná, hogy feltalálja őket, keresésére indulna nekik. Elmenne a világ végére érettük, mert most érzi mennyire árva, tehetetlen így azok nélkül. Tönkre megy elébb-utóbb. Azt a kis gazdaságát nem hogy szaporítaná, hanem lassankint feléli, mert a dolgot nem bírja mostanában. De meg ' minek is dolgoznék. Nincs miért, nincs kinek. () már majd csak elél holtig, ámbár lehet, hogy hamarabb elpatkol, mint gondolná. Mit neki ez az élet? Elvesztette nejét, gyermekét, jószágát, majd következik a kis ház, osztán tisztába lesz egészen . . . Még ugyan nem volna késő, mindent helyre lehetne hozni, csak a „feleség“ itthon volna. Az majd csinálna egy kis rendet a pusztuló gazdaságban. Ő dolgoznék újra; ha meggyógyulna, ismét jó kedvű lenne. A korcsmát azonban kerülné, meg a — Fülöpöt . . . óh bizony még mindent helyre lehetne hozni. a szörnyű harcz intézésének szerepét magukra vállalták, arról is van tudomásom, hogy e nemes urak lekötelező modoruk, és a szellemesség ezer facetjeiben ragyogó toastjaik által úgy Trieszt podestájától mint Franciaország szaktekintélyeitől az elismerést kicsikarták. Szintén arról is megvagyok győződve, hogy e férfiakon nem múlnék, hogy minden phylloxera megpukkadjon az országban, ha ez a francziák által taposott nyomdokon elérhető volna. Csak azt az egyet ne követeljük ezen nemes férfiaktól, hogy saját lábaikon járjanak, és egy vagy más dologban a magyar józan ész tanácsát is | készségesen kikérjék. Szinte látom ajka- J időn a legfinomabb gúny között szülendő mosolyokat a magyar józan ész megemlítésére, mitakarunk ezzel,jegy- | zik ma szakférfiúink, mikor ez a phyl- ; loxera irodalmában épen nem szaka va- j tott. Nekünk szerintük azon a nyoma- j dékokon kell haladnunk, melyeket Europa szaktekintélyei törtek, és ha ezek körmei között fél Európa szőlő állománya elpusztult, úgy tartsuk szerencsének, ha bennünket is ugyanazon sors fog megtisztelni, csak'az égszerel- meért attól óvakodjunk, nehogy szaktekintélyeink tudományos reputátiója valamikép csorbát szenvedjen. Talán keserűnek fogsz találni t. barátom! de te igen jól tudod, hogy ez nem személyes motívum, hanem a legforrób haza szeretet, ezer és ezer polgártársaim első alapjaiban a veszély szélére dobott jóléte az, mi bennem az epét felkavarja. Itt az ideje hogy a szak- tekintély szellős köpenyébe burkolódzó szélhámosok ellenében a józann eszű magyar bortermelő közönség csatár- lánczot képezzen. Nekük porba kell tepernünk azt a zászlót, melylyel mindig csak a külföld majmolására nógatnak bennünket, itt az ideje, hogy saját lábunkon becsülettel megálljunk, és — Hatvanöt forint . . . másodszor, senki többet ? ! — Száz forint! hangzik harsányan a kapu felől. Itt a pénz. Most én kérdem, ki ad többet? Mindenki a jövevényre nézett. Egy csinos halavány képű asszony volt az, karján mosolygó lánykával, a ki segített anyjának a kendő sarkát kioldani, s abból a pénzt előszedegetni. — Mi a neve? kérdi tőle a végrehajtó úr ? — Az én nevem ? Az én nevem . . . — Feleségem! édes feleségem! Tercsikéin ! E szavakkal rohan elő György gazda és öleli magához az asszonyt s a gyermeket, mialatt mind a háromnak megerednek könnyei, — a házaspárnak örömében, a kis leánynak — félelmében. — Te rósz ember, te rósz ember ! hát visszafogadsz bennünket ? kérdi Mókus- n é asszony zokogva. Mókus uram pedig nem tud felelni, csak zokog örömittasan és csókolja övéit. — És nem üzesz el magadtól megint ? — Soha, soha! Kenézy Csatár. Reggeltől-reggelig. Aug. 13. Én is ott voltam! Hogy hol? ! ! ! . . . Talán bizony ki sem találnák ?!.... Hogy soká ne kelljen gondolkodniok nyájas olvasóim, megsúgom amúgy hangosan, hogy mindegyik meghallja. . . . Tehát I Kosdon voltam pri- mitián, még pedig piarista primitián! mielőtt Magyarország szőllő állománya a phylloxéra tengerhadának zsákmányává lenne, ki kell mutatnunk, hogy a külföld által, a szaktekintélyek által a phylloxera ügyben elfoglalt álláspont hamis, a szaktudósaink által felállított elvek s tételek téves alapokon emelkednek, következőleg a phylloxera kiirtására intézett eljárásuk is elhibázott és czélra nem vezető. íme ezekben körvonalzom sommásan azon anyagot, melyet hozzád intézendő leveleimben fejtegetni szándékozom. Fogadd sat. Dr. Kiss József. Kossuth Lajosnak. Magyarország kormányzójának 80-dik születésnapja alkalmából.*) Nincs, nincs elfeledve, sohasem is lehet, Kinek életéért milljók imádkoznak; Idő ki nem irtja azt a dicső nevet, Melynek hallatára szivek lángadoznak! Es mi halljuk neved örökké hangzani A négy folyó partján hármas hegy tövében ; Zengik azt a népnek hűséges ajkai Kelő nap fényében és a sötét éjben. Kárpátok ormától — le az Adriáig Minden szivdobbanás rá áldását zengi, Bölcső ringásától — koporsó-zárásig : Mig csak egy magyar szív meg nem szűnik verni. Hatalom az idő : érclábai alatt Morzsává törik a bércek büszke orma, A puszták porába sülyednek a falak, Nemzedékek dűlnek bús halotti torba. De az ami örök : diadalmas szárnynyal Kiemelkedik az elmúlás porából, Győz a sötétségnek szakadó árnyával S az idő felett is dicssugárban lángol ! A te neved nekünk az örök diadal, Forrása a fénynek és a dicsőségnek; *) E vers második lapját képezi a Halász István által tervezett és készített Kossuth-Emlékal- buma-nak, a melyben a fővárosból s az egész országból nagyszámú aláírók vannak. Aláírások még foly" ton elfogadtatnak (Budapest, kerepesi ut 32 sz.) Kívánatra aláírási ivek^'azonnal küldetnék. Kezdem a reggelen s végzem — ha úgy tetszik — megint csak a reggelen. . . . Hogy kiértem szerencsésen: annyi bizonyos, mert máskülönben ott nem lettem volna! Pedig nélkülem az egész primitia nem ért volna semmit. Hogy is ne ! mikor nekem volt a legfőbb szerepem : valék ugyanis „lucifer“ .... azaz magyarul : gyertyavivő. Nem vagyok valami érzékeny ember, de magam is megindultam akkor, midőn a fényes segédlet megindulva a templomból d. e. 10 órakor körmenetben az atyai házhoz ért, hogy elvezesse az uj misést az oltárhoz, bemutatandó a vérnélküli áldozatot. Főt. Kolena András plébános úr rövid, de szivreható szavakkal búcsúztatta el az ifjú papot a szülék-, testvérektől s rokonoktól ; mig az uj áldozár ft. Hónap Tamás a meghatottságtól gyenge hangon kérte ki szülei áldását, megköszönve mindazon jókat, melyekkel már a bölcső óta elhalmozták. Most a menet, magával vivén az ifjú áldozárt, visszaindult a templomba, hol a magasztos „Veni Sancte“ elhangzása után megkezdődött az isteni tisztelet, melynek díszét emelte a primitiázó jó barátai- s iskolatársainak szépen összhangzó s szabatos férfi-négyes éneke, melyet t. Sebestyén István úr tanított be. A functiónál segédkezük közt ott látjuk első sorban Kösd község érdemdús plébánosát ft. Kolena András urat, ki az ifjú pap mellet a manuductori szerepet vitte; továbbá ft. Pruzsinszky József v. egyh. áldozó pap s fegyintézeti lelkész urat, Szól hozzánk felőle népek ajkán a dH, Sugáriban lelkünk őrtüzei égnek. Történetünk köve legdicsőbb betűit A te százszor-áldott fényes neved adja! S hozzád minden igaz magyar szív még hű itt, Mert te vagy e nemzet igaz édes apja, Te vagy, ki örökül hazát adtál nekünk, Melynek bírására szivünk régen vágyott; Te bontottad ki a lobogót felettünk, Lángbetükkel Írván rá a szabadságot ! | Lángoló lelkednek hatalmas szavával Összetörted néped lelkén a bilincset; Hogy küzdeni tudjon az elsodró árral: A szabad-sajtóban adtál fegyver-kincset. S hogy minden gyermeke a közös anyának Egyenlőn boruljon urunk kebelére; Szivünkbe oltottad ama nemes vágyat, Hogy legyen egyik nép a másik testvére, És midőn eljött a vihar éjszakája, Ádáz hatalmával, hogy rontsad vetésünk Rámutattál e hon szent lobogójára, S megharsant a jelszó; „Életünk és vérünk 1“ Megharsant a jelszó, — és csudák támadtak: Egy név töltötte be hírrel a világot; E nevet a népnek te önmagad adtad, Mely védte hazáját és a szabadságot! Honvéd lett a férfi, az aggastyán gyermek; Fegyverét dicsővé honszerelme tette; Zálogát bírta a fényes győzelemnek, Mert a te szellemed ott lángolt felette. A régi dicsőség sírjából kilépett, Hogy egy újnak adja fényes koszorúját: Újra megismerték a „maroknyi népet,“ Mely csillaggal irta be a hadak-utját 1 Csillaggal az eget s vérével a földet Behintette, mint a szabadság magvával Mit semmi zsarnok kéz többé ki nem ölhet, Amig a magyar nép mesterére: — rád vall! | És mi terád vallunk, eszküszünk nevedre, Hogy a nemzet felett nem lehet örök gyász; I Mert te nem lehetsz itt soha elfeledve; Szellemed felettünk mint géniusz vigyáz ! i Az ígéret földje a mi óhajtásunk, Melyért örök lángját érezzük szivednek ; j Holmik János haraszti, Genzor József kosdi ' káplány urakat. Rendtársai közül: Ferenczy József, Szántó József és Kovács Endre (N.- Kanizsáról) kegyr. áldozó pap s főgymn. tanár urakat; Vokradnik Károly kegyesr. tag, egyetemi hallgató (Budapest,) Lévai Sándor (Léva) és Kapás Lajos (Vácz) kegyr. hittanhallgató urakat. Ezeken felül: Bajtay Péter IV. éves, Varga Mihály II. éves hit- tanhallgató urakat. Az evangéliom végeztével ft. Váry Gel- lért kegyr. áldozó pap s az ujonezok mestere lépett a szószékre, s tősgyökeres magyarsággal, bensőséggel és érzéssel tartott szent beszédet a papságról, annak hivatása és hasznáról. A sz. mise végeztével az ünnepélyes „Te Deum“ zengedezése között osztotta áldását az uj misés a roppant sokaságnak, melynek végeztével a vendégsereg a szülői házhoz vonult, ahol egy 150 teritékü asztalnál foglalt helyet, s fogyasztá a túlbol- dog „örömapa“ enni- s innivalóit. Hogy a toasztok végtelen sora csak úgy özönlött, magától értetődik, mígnem a fiatalság tánezra perdült s járta kivilágos-kiviradtig ............. Most már csak az lenne a kötelességem, hogy a szépek neveit, kik oly nagy számmal voltak képviselve, elsoroljam, mert tudom, másként magamra vonom haragjukat ; de kiment az, hogy én nem vagyok virágismerő s igy nem ismerek minden fejlő, nyíló rózsát, bimbót, nefelejtset, gyöngyvirágot, ibolyát stb. stb. stb., azért bátran (?) felhagyok az elsorolással. Kamill.
