Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-08-13 / 33. szám
hozzá adjuk: úgy a város pénzügyi mérlegének évről évre való romlásáról nyerendő számok kérlelhetlen itélői lesznek az eddigi gazdálkodásnak. Végül a sürgős pénzügyi rendszabályok sorában kéri a bizottság elhatároztatni : a mindkét serházi ingók kellő közhírré tétel utján való sürgős elárverezését, — mert pusztaiéban vannak — Jovábbá a város 5%-ot jövedelmező u^Őéri kötvényének eladását, s azigybe- Tjöy'endő vételáraknak, valamint a szóri ■ "erdei fa már. nehány száz forint liián .-befizetett árának — a közgyűlés ellenőrzése éa*-$zigoru elszámolás mellett *—^'az iskolai czélokra felvett ideiglenes k'ölcsöfi'ók visszafizetésére való fordítását. Elvárjuk, sőt követeljük képviselőtestünktől, hogy a bizottsági jelentésben elősoroltakat higgadt és beható megfontolás alá véve, a teljes felelősség tudtával fog határozni felették, mert jól jegyezzék meg azt, hogy városunk pénzügyi helyzete immár a válúthoz ért és a hozandó határozatok messze kihatók lesznek városunk sorsára. A második fontos ügy a városunk jövedelmeinek szaporítását czélzó vásári sátorok ügye, mely közügyeink tengeri kígyója gyanánt kisért már egy év óta, de mindeddig eredménytelenül. Szeretjük hinni azonban, hogy ezúttal a vasárnapi közgyűlés, városunk érdekében érdemleges határozatot fog ez ügyben hozni. Szükségesnek tartjuk ez alkalomból, hogy olvasóink tájékozva legyenek ez ügyben, azt részletesen ismertetni s a közgyűlés előtt képviselőink figyelmébe ajánlani. Monszpart József múlt évben 5800. sz. alatt beadott egy kérvényt a városi képviselő testülethez, melyben 20 vásári sátor felállítására szolgáló résztereknek részére való átengedéséért éven- kint 300 frt bért Ígért. Képviselő testületünk m. év nov. 6-ik napján tartott közgyűlésében ez ügyben érdemleges határozatot nem hozhatván, miután ez Tár ez a. A hegytetőn. A hegytetőn: közelb az éghez, Szivem szorongó vádat érez, Mely kisért, zaklat — Egy pillanatig nem hagy nyugodalmat ! Itt-itt a hol tisztább a látkör, A hová csak fáradtan ér föl A tömeg átka : Ah, lelkem enyhültét itt sem találja ! A sas bár mind magasbra törjön Tisztábban lát mindent a földön .... A sűrű fátyol Mind vékonyabb lesz, a hogy nő a távol . . . Ott-ott az eszeveszett mélyben, Hol őrületes szenvedélyben Rohan el éltünk: A kéjt, a mámort — tudom! — rég leéltük . . . . Kijutott immár részünk — bagyján ! Most tűrjünk hát, mint néha — napján .... S bár ez a vége: Még nem törik meg szivünk büszkesége ! Ne félj ! Üljünk itt e romokra, Megvédenék fölénk hajolva! Eüled ne sértse : A denevérek rémes rebbenése .... Csak nézd nyugton, mit én most látok Álmodd meg te is ezt az álmot; Szokd meg e hangot Mely végzetünk titkon fülünkbe sirja : — Tiltott szerelmünk örök sötét sirja! Prém József. Mikor beteg az ember.*) Ha három hétig nem szabad se pipázni, se szép leány szemébe nézni, egyebet is megtanul az ember az átkozódásnál. Mert én, megvallva az igazat, ezzel kezdtem, mikor a tüdőgyulladás levert. A következő hét pedig meghozta még azt is, hogy magamba szálljak. Hiába 1 de mikor a kedélyállapotokra *) Mutatványul a „lieaélö Themis“ szépirodalmi folyó-i atból. ügy előlegesen tanulmányozva nem volt, Reiser Béla, Pesko Medárd, Krene- dics Márton tagokból álló bizottságot küldött ki, az ügy tanulmányozására és véleményezésére. E bizottság szem elől nem tévesztve azt, hogy mások jogainak sérelme nélkül mint lehet ez ügyet a városi háztartás előnyére elintézni, az ügyet tanulmányozta s annak eredményéről ez év augusztus 10-iki üléséből jelentést terjesztett a vasárnapi közgyűlés elé. Két külön vélemény foglaltatik e jelentésben, egyiket Pesko Medárd, a másikat Krenedics Márton nyújtotta be, mely utóbbinak véleményéhez csatlakozott a bizottság elnöke iüeiser Béla is. A bizottság többségének jelentéséből közöljük olvasóinkkal a következőket, hogy eleve legyenek tájékozva ez ügyben a közgyűlés előtt. Néhai Marschall József ácsmester 1839 előtt 20 vásári sátort birt tulajdon joggal s azokat a váczi országos vásárok alkalmával a vásártéren felállitá, erre azonban semmiféle szabadalmat vagy kiváltságot nem nyert, ilyent tanúsító okmányt legalább sem a váczi püspöki uradalom, sem a vármegye, sem pedig a város levéltárában feltalálni nem lehetett, tehát Marschall József által gyakorlott sátorfelállitás csakis töretett, a mi az akkori körülményekben leli magyarázatát. Marschall József hagyatéka később csőd alá kerülvén, a tömeg részére kinevezett gondnok Ruczmózer Ferencz, az akkor fennállott úri széknek rendeleté folytán a csődvagyon értékesítése alkalmával nyilvános árverésen 20 vásári sátort el is adott és pedig a legtöbbet Ígérő Bartoss Istvánnak, mely eljárásról jelentést tett az 1839. okt. 23-iki tanácsülésben. Ez ülésről felvett jegyzőkönyvben csupán az van bizonyítva, hogy Bartoss Istvánnak a néhai Mar- schall-féle vagyonhoz tartozó 20- sátor eladatott 3100 váltó írtért, az azoknak Payerl Ferencz szomszédságában levő rakhelye pedig átadatott mindazon jogokkal és használatokkal melyekkel azokat néhai Marschall József bírta és a környezet oly nagy befolyással van. Vidám, napsugaras időben a csicsergő madárral versenyezve szeretnek beszállani a mosolygó eget, — borult, esős időjáráskor meg lebujni óhajtanék ágyam fenekére. Három emeletes palotában, viruló egészség mellett nem gondolunk egyébre, minthogy élünk; — papirtáblás ablaku, hónapos szobában s mátra-nagyságú orvosságos üvegek környezeténél eszünkbe jut a meghalás is. Pedig nekem ez utóbbi volt a környezetem. Ablakomon át olyan tulvilági nótákat fütyörószett a szél, hogy józan eszemnek még az a kis maradványa is kitánczolt belőlem, a mit a harmincz fokos láz meghagyott. Fejem mellett pedig a gyógyitósze- rek akkora halmaza, hogy nálam élelmes ember bizvást elment volna velők — patikusnak. De hát ez mind hagyjam Utoljára is, ha már egyszer beteg az ember, csak nem élhet túróshaluskával? Hanem az a magányosság érzete! Azok a hosszú éjszakák, mikor az embernek a jobb- ra-balra való hánykódásnál nincs egyebet tennie. Mikor tudjuk, látjuk, érezzük, hogy magunk vagyunk s még is, mintha az alvilág valamennyi kóbor szelleme itt adna találkát e szobában, melyben három lépést is alig tehetsz, hogy belé ne botoljál egy va- lahanapjan éplábu székbe. Mikor tudjuk, hogy az a jobra-balra ingó valami nem egyéb pislogó lámpánk falravetett, rezgő világánál — s lázüzte képzeletünk mégis a kérlelhetlen embert alkotja belőle, aki csontos kezében olyan borzalmasan tartja azt az óriási kaszát. Ni! . . most mindjárt levág!! Orvosom ugyan jól leszidott, hogy képzelgéssel ne súlyosbítsam a bajt; úgy is negyvenes felé jár a lázam. De hát mikor mind jobban kivettem, hogy az a rezgő árny csakugyan maga a kaszás! Épen valami kiaszott, köszvényeslábú öreg még nem vagyok és mi tűrés-tagadás, nincs is kedvem még egyhamar kisétálni ebből az árnyékvilágból. Hát hogy is hagynám itt a szép lányokat? Különösen azt a szeszélyes szőkét, aki úgy haragszik rám, pedig nem vétenék használta. Ezt bizonyltja Szmersenka Ferdinand uradalmi ügyész is egy záradékban. Ez egyszerű jegyzőkönyv és záradéka tehát nem tekinthető oly okmánynak, melyre bármi jogot alapítani lehetne, egyedül csak is azt bizonyítja, hogy a 20 sátor eladatott Bartoss Istvánnak, ki azokhoz tulajdon jogot nyert. Más jogról szó sem lehet, miután az abban jelzett rakóhely is, még ma is Vácz város tulaj donátképezi s mint ilyen van betelekkönyvezve; a Marschall féle ádlitálagos jog tehát nem egyéb mint azon általános jog, mely szerint saját ingóságaival mindenki szabadon rendelkezhetik, mások jogainak sérelme nélkül. E „tulajdon jogot“ tehát nem lehet elsőbbségi jognak vagy szabadalomnak tekinteni, mert ilyent, mint kir. kisebb haszonvételt képező vásári jog gyakorlatával kapcsolatos sátorfelállitást engedélyező jogot azon időben csak a földesúr adhatott, ennek pedig nyoma sincs ezen okmányban, de nem is lehet, mert árverési eladásnál ennek helye sincs, sem pedig külön okmánynyal be nem igazolható. Mindezekből tehát az következik, hogy Bartoss István nem szerzett s nem is szerezhetett más jogokat, mintáz ingó vagyont képező 20 sátorhozi tulajdon jogot, melyekkel szabadon rendelkezhet, s sátorait a törvényes korlátok között, a városi rendőrhatóság kijelölése mellett felállíthatja, mint azt eddig is gyakorolta s jelenlegi utódai is gyakorolják. E folytonos gyakorlat által azonban nem szerzettek oly jogot, melynek alapján mások megelőzésével tetszés szerinti helyeken korlátlanul felállíthatnák jelenleg is a 20 sátort, mert az 1853. évi márcz. 2-iki patens a vásárjogot, mint kisebb kir. jogot megszüntetvén, azt a városok jogköréhez tartozónak nyilvánította ki, tehát ha Bartoss István 1853 előtt birt volna is ily joggal, az 1853 óta megszűntnek tekintendő lenne, mert Vácz város közönségétől ez idő után ilyennel nem ruháztatott fel. neki a félvilágért s aki úgy kigunyol, kinevet minden szavamért, pedig ha belátna szivembe, csak szánni tudna! Nem, nem! Ne vigy magaddal, árny! Hanem az a rezgő árny csak nem akart megmozdulni a fejemtől. Ekkor eszembe jutott az egyszeri czi- gány, aki akkora gyertyát Ígért a szentjének, mint a karja, ha kiszabadul a veszedelemből. De meg a szenvedés is megtörte erőmet. A sentimentális embernél pedig hamar kész az érzékenykedés. Fogadásokat tettem én is. S annál is inkább, mert az én fogadásom gyertyáját nem szokta elfujni a meg- nem tartás rideg szele. Eh, hisz eddig én nagyon is vígan éltem. Tán nagyon is szerettem a bús cigányt, a szép leányokat, meg a jó — bort. A kártya mellett elültem éjfélig is, a hol pedig tánczolni lehetett, csak a virradat vetett haza. Nem, ennnelc máskép kell lennie. Szakitok életteljes múltammal — a halál kedvéért. Hátha belátja fogadásom, önmegtartóztatásom nagyságát s elhordja rezgő árnyát innen a fejemtől. Mindenekelőtt lemondok a — borról. E lemondásnak van oly nagysága, hogy tiz nappal hamarább egészségessé tesz az ég. Igen, lemondok. Nem leszek ezentnl „betü- rűlközve“ se kicsit, se nagyon ; „bekapaczi- tálva“ se lát innentúl senki. Hogy a „nobelspitz“ mi fán terem ? ez időtől híréből ismerem csak. Arra az indítványozóra pedig, aki holmi sárga földig való leivást emleget előttem, szent borzalommal fogok tekinteni. Sőt mindennap imádkozom egy miatyán kot Noé lelki üdvéért, amiért először mert borágat ültetni. Aztán megfogadom, hogy kártyát nem veszek a kezembe. Én istenem ! Minek is az a kártya? Hány szegény családapa ment tönkre miatta ? S azok a rejtélyes öngyil kosságok ! Minden philantrop mer fogadni tizet egy ellen, hogy öt esetben kettő kártya miatt lövi főbe magát. Én ugyan nem vagyok sem családapa, sem philantrop, de azért plühre mehetek én is. Nem is kell A képzelt elsőbbségi jog tehát nem származik másból, minta versenyhiány folytán szokássá vált s senki által nem korlátozott sátor felállitási tulajdon jogból. Ezt azonban tovább nem hagyhatjuk ily állapotban, mertaMonszpart J ózsef által támasztottverseny városunk szűk pénztárának 300—400 frt évi jövedelmet biztosit, s az 1871. 18. t. ez. 22. §. c) 23. §. a) és c) pontja s a 34. §. alapján jogosítva van a város az országos vásárok alkalmával felállítani szokott sátorok által elfoglalt helye kért bért szedni. Elvárjuk tehát képviselő testületünktől, hogy e terjedelmes bizottsági jelentést érdemleges tárgyalás alá véve, városunk érdekében fog végérvényes határozatot hozni. Mit írnak rólunk ? A „P esti II i r 1 ap“ múlt vasárnapi számát kezembe véve szemem a tárczában mindjárt a következő czimen akadt meg : „Egy elmaradt város“, no gondolám magamban ez nem szólhat másról mint a mi kedves szülőföldünkről, Váczról, s nem is csalódtam, mert a tárcza czikkiró csakugyan minket méltatott tolla hegyére, csakhogy nem épen legjobb oldalunkról mutatott be a nagyvilágnak. Érdemesnek találjuk e tárczaczikket egész terjedelmében közölni, hogy megtudja közönségünk, mennyire elvagyunk maradva s mily véleménnyel vannak felőlünk a fővárosi irók, — egyúttal nem mulasztjuk el azonban a tárczaczikket megjegyzéseinkkel kisérni s annak túlzásait a valódi értékükre leszállítani. A czikk, ime igy hangzik : Egy elmaradt város. Azt mondják, minden változik a természetben, nincsen állandó semmi. Még az idő se teszi meg, hogy megálljon, senkipek a kedvéért. Hanem nem is úgy van ám ez egészei!, mert csak nézze meg, például valaki Váczot a ki ezelőtt negyven esztendővel látta, az fel fog kiáltani örvendetesen : „Ez az ! Ez az!“ Egyetlen kő sem változott itt. Még az a tüske-bokor is ott van a nagy-uteza közepén, a melybe gyermekkorodban mezítláb beléptél. Haladásnak, átalakulásnak semmi nyoma. De igen mégis, a püspöki palotát azóta többé a kártya. Halál a kártyára ! A tarokkot nem ismerem, a ferblit gyűlölöm, a makaóiul pedig ideges rángásokat kapok. Piquéttel, tartlival nem lopom az időm. Hazudik még az is, aki állítja, hogy valaha ismertem nasi-vasit. Nem igaz, nem igaz ! Sohsem láttam, hírét se hallottam. . . így legalább megmarad alvásra az arra- való idő, meg a havigázsim — fele. — Nos, ez elég nagy fogadalom egy húszéves fiatal embertől, ha mindjárt betegen fekszik is. S ha ezt a kettőt megtartom, azt hiszem leszolgálom a penitencziát, hogy egészséges legyek. És ebben a tudatban megnyugodtam. De nem nyugodott meg a hosszú kezű kaszás, árnykezével már ránczigálui kezdett a más világra. Én nem is tudom, talán vég- hetetlen szent lehetek, hogy olyan nagy szükségük van rám a másvilágon ? Fogadkoztam is nyakra-főre, csakhogy hagyja abba a hajam czibálását az a hosszú kezű kaszás. De majd ő hagyja abba! Majd ilyen olcsó szerrel ereszt ki körme közül ! Fogadjak, mondjak le még valami roszrul! . . . Éreztem, hogyha eddig csak a kis körmömben volt a solidság, mire felépülhetek a betegségből, leghosszabb szál hajam hegyétől a kis lábam ujjáig merő solidság leszek. Hogy szeretnek majd ezentúl a mamák ! De hát mitől tartóztassam még magam ezentúl? A californiai bányász nem keresi oly buzg ósággal az aranyat, mint ahogy én kerestem magamban azt a rosz- szat, melyről lemondva, kiengesztelem a hosszú kezű kaszást. A borról, a kártyáról lemondtam. Mit hagyjak még hát el? No jó. Csakhogy fölgyógyuljak — lemondok a tánczról. Ügy is ebben kaptam meg a tüdő- gyuladást. Úgy lesz, nem tánczolok többet! Hanem ettől a nagymondástól aztán magam is megijedtem. Én és ne tánczoljak többet ? A táncz a láb költészete, — mondja a „Dráma és válófajai“ Írója. Pedig én a költészetet még a lábban is kedvelem ; kivált ha az a láb — piczi. Na, de tréfa ide, tréfa oda, lemondjak a polka szédületes mámoráról, a keringő ábrándos üteme.
