Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)

1881-07-31 / 31. szám

lan ereje adja meg súlyát. Elsatnyúló nemzedék nem lesz soha képes semmiféle nagyra és nemesre, s a politikai láthatárunkra mindenfelül tornyosuló válságok ma inkább mint valaha sürgetik azt, hogy teljes épségében tartsuk meg és ápoljuk nemzetünk erejét.

E hazafias kötelességből nekünk is kijut a magunké. A városunk falai Ispzéyjsereglö s köztünk nevekedö ifjú- 'ságfejlesztése a mi feladatunk és e leiadatnák csak úgy fogunk megfelelni ha' gondoskodunk arról is, hogy a szellemf^fejlödés mellett az ifjúság teste erejében és épségében is gyarapodjék. Tornászat nélkül nem is teljes a nevelés mert satnya lesz a kezéből kikerülő ifjúság. Ezt vegyék fontolóra valamennyien a kikre bizva van tanügyünk, és segítsünk még a most következő tanév megnyílta előtt e megszégyenítő hiányon.

Ez nem csak tanügyi hanem egyenesen hazafias kötelessége valamennyinknek.

Kérelem és felszólítás.

Tek. Szerkesztő ur!

Koldulni jöttem. Kérek egy kis alamizsnát egy reá érdemes s reá szorult nő számára. A. néhai nemeskeblü Wohlleben kapitány felszólalása következtében e lapok hasábjain gyűjtés indíttatott az évek óta betegen sinlődő Árvái Mari számára. A gyűjtés jó eredményű volt, hajtott annyit, bogy a szegény betegnek gyógyulása eszközölhető volt. A műtétsikerült— a bMeg felgyógyult, de az egyik lába előtte szállott a sírba ; — s ezt most mesterséges lábbal, egyszerű mankó lábbal kell pótolnia. Egy ilyennek az ára 24 — 28 frt. Hogy a szegény, évek sora óta szobáját el nem hagyott leány visszaadott egészségét a Mindenhatónak megköszönhesse, hogy ennek oltárához járulhasson — kérek a vácziak ismert jótékonyságából egy kis alamizsnát.*)

Dr. Rákosi Béla.

Levelek a szerkesztőhöz.

Vácz, 1881. julius 30. Tek. szerkesztő úr 1

Becses lapja 30 ik számának „Apróságok“ czimű rovatában Plútó álnév alatt

*) Szerkesztőségünk készséggel fogadja a kegyes adományokat s hirlapilag nyugtázza.

először társaságunkból. A gyáros azt mondta hogy beteg lett.

Azután egy komáromi leány hagyott el. A gyáros azt mondta, hogy másutt keresett munkát.

Majd megint egy győri lánynyal fogytunk meg. A gyáros azt mondta, hogy megkérte és elvette egy gyarmatos.

Végre Ilka veszett el.

Akkor én őrjöngve vetettem magam a gyáros lábai elé.

— Hová lett Ilka, az én testvérem ... Mondja meg hova lett?

A gyáros fölemelt s igy szólott : Elutazott.

Akkor föltámadt bennem a kétségbeesés kínja.

— Hazugság, a mit mond! Hazugság, a mit tesz! Hazugság a mivel ide csalt! Hová lett az én jó Ilkám! Mondja meg uram, mert akkor én tovább nem maradok itt. Akkor valamennyien elmegyünk. Mert itt valamennyien elvesznénk.

— Kisasszony — mondta a gyáros hidegen — viselkedjék nyugodtan, mert a mit állítok, azt okmányokkal is igazolom. Ilka kisasszony elutazott. Hogy miért és hova, ahoz senkinek semmi köze.

Azzal otthagyott.

Aznap nem bírtam dolgozni. Zokogva borultam le varrógépemre és fájdalmasan sírtam szobámban.

A gyáros lépett be hozzám. Nyugodt volt, mint a számitó roszakarat. Fagyos molylyal mondta:

— Olga kisasszony. Ön elveaztete a kedvét. Ila kívánja cseréljen helyet. Egy másik gyárosnál adok önnek ugyanilyen alszemélyem ellen támadás intéztetett. Engedje meg tehát hogy az ügyet tisztázandó arra röviden válaszolhassak.

Nem akarom riutó úr személyeskedését hasonlóval viszonozni, hanem a „non quis, séd quid“ elvénél fogva nem keresem, ki rejtőzik a Plútó név alatt, hanem pusztán a tényekre szorítkozva, azokat a következőkben előadni.

Sajnálom, de kénytelen vagyok kijelenteni, — ha már Plútó ur szellőztetni kívánta e dolgot, — hogy Schön ur az egész confusio okozója ki túlbuzgóságában meg nem figyelve jól az általam neki mondottakat, sietett minden előleges s határozott megállapodás nélkül intézkedni.

Schön úr ugyanis pénteken délután hozzám jött egy névsorral, melyen nagyobb részt olyanok nevei voltak Írva, kik a dalkörnek tagjai nem voltak s kiket nem is mertem. Hogy erre, több volt. — dalköri tag nevét említettem neki, az igaz.

De ’ a betanítás és vezetésre nézve Schön úrral megállapodásra nem jutottunk; mert én a szereplés elől kitérendő vonakodtam egyátalán részt venni, és Ulrich s Sebesté ny urakat említettem, mint olyanokat kik felkérés esetén szívesen elvállalják a próbák vezetését. De Sebőn úr nem tágitva, s mintegy követelve részvételemet, azt óhajtá, hogy legalább egy próbát s a honvédemléknél leendő vezetést vállaljam magamra.

Erre azt válaszolám neki, hogy ha már nem csak ő. de a többi urak is az én vezetésemet óhajtják, megteszem azt, hanem előbb tanulják meg a föntemlitett két úr vezetése alatt a szólamokat, s én, miután másnap (szombaton) Pestre voltam utazandó, csak vasárnap fogom az összpróbát velők megtartani.

Ez szerintem nem megállapodás még, csak kettőnk közt sebtiben folyt párbeszéd, pedig nem csak kettőnkön állott a vásár.

De Schön úr a nélkül, hogy a föntnevezett s a működésbe vonandó és felkérendő urakkal bárminő egyezségre lépett volna, a t. ez. dalárokat összeharangozta lakásomra, azzal biztatván őket, hogy Tariczky fogja őket begyakorolni.

Ezt mindenki belátja, hogy Schön úr elhamarkodva intézte el.

Hogy szombat este próbát nem tarthattam, annak oka az volt, hogy Budapesten egész napi futkosás okozta kimerülés után kinyugodni akartam magamat. Pedig a Sebőn úr által oda citált egyének — tisztelet a kivételeknek! — esti 9 órától 10 ig folyton kopogtattak ajtómon s igy a 8 órára hirdetett próba éjfélig is igénybe vette volna kimerült erőmet, a nélkül hogy erre én szavamat adtam volna. Méltóztas- sék most ítélni Plútó úrnak s a t. közönségnek, kit ne hozna ki sodrából az ily eljárás ?

Engem pedig csakugyan boszantott e hirtelenkedés, s azon meg épen nem fog csodálkozni Plútó úr, ha bizalmasan tud tára adom, hogy egészségemnek jelen állapota mentül több nyugalmat s mentül kevesebb izgalmat kíván s hogy máskor sem,

kalmazást. írja alá ezt az okmányt. Ott nagyobb kedve lesz dolgozni.

Mit tudtam én mit csinálok, áláirtam Ilka nélkül itt úgy is elhagyatott vagyok s az üzelmek megrenditék bennem jövőm hitét. Itt nem maradhatok. Nem búcsúztam el azoktól, a kikkel ide tévedtünk jövőt keresve elveszni. Fájt a lelkemnek, ha újra találkoznom kellett volna velők. Áldozatnak néztem valamennyit.

Nagy összegnyi végkielégítést kaptam s a gyáros gyöngéden megszorítva kezemet igy szólott:

— Még ma délután eljönnek önért. Kísérje szerencse. Pia vissza akar hozzánk térni, mindenkor örömmel üdvözöljük.

Mintha rémes álomból ocsúdtam volna föl. Nagy csapást éreztem s reszketés fogta el telkemet. Nehéz sejtelmek, kínos aggodalmak töltötték el szegény szivemet.

Egy ismeretlen ur lépettbe szobámba. Fényes nevet mondott s azt hozta föl, hogy volt főnököm, a gyáros küldte hozzám. Megdöbbentem.

Birtokára akar vinni, — családja körébe társalkodó nőnek. Visszautasítottam. Akkor már megérlelődött volt lelkemben, hogy haza megyek. Itt nincs mit keresnem.

Majd nyájasan fogta meg kezemet s a szemembe nézett :

— Maga szenved kisasszony — mondotta bizalmasan.

— Kimondhatlanul ... és viaszavontam kezemet.

— Majd nem fog szenvedni nálam. Oh higye el, szép világunk van ám odahaza. Kastély, remek park, fölséges vidék, hires vízesés, óriási őserdő . . .

— Nem vágyom értők.

de annál kevésbbé kívánhatják jelen állapotomban, hogy bárkinek, bár mely időben szolgálatára álljak. De ha azt tesszük is fel hogy Schön úr magát védendő azt állitá, miszerint ő mindezt úgy értette, a mint cselekedte, kérdem Plútó urat, hogy micsoda fölényt tulajdonit Schön úrnak felettem, hogy az ő egyéni indítványainak szó nélkül alá vessem magam ?

Dr. Freysinger s Fedor urak küldöttségileg nálam tett felszólításairól pedig én Pesten lévén nem vehettem tudomást; jóllehet ő nélkülök is elfogadtam félig meddig a vezetést, de nem a részletes begyakorlást s azt sem szombat estére, a mely időben előre tudtam, hogy physical megerőltetésembe kerü- lend a próbatartás.

Ezekből láthatja Plútó úr, hogy nem egyszerű szeszély, hanem minden esetre alapos okaim voltak szombat este próbát nem tartani.

íme, előadtam a dolgot úgy, a hogy történt, s igy nem kénytelenittetik Plútó úr az előbbit hinni, hanem megtudhatta immár tőlem a valódi okokat, a nélkül, hogy az események további folyamát kutassa.

De emlékezhetik Plútó úr ama megjegyzésekre is, melyekkel személyemet már több ízben kisérték. Plogy nevem nélkül nem létezhetik hangverseny, műsor; — hogy nekem mindenütt ott kell lennem ; — hogy fővárosi zeueismerőseim maguk mellett szerepeltetnek ; — hogy végre — — meguntak már látni és hallani.

Elképzelheti Plútó úr, hogy ily megjegyzések után nincs kedvem szerepelni, s magamat továbbra is exponálni az eféle megjegyzéseknek, s ez is volt egyik ok hogy a 18-iki ünnepélyhez mintegy kierő szakolni akart közreműködésemet nem ajánlottam fel.

Ennyit tanúságul elhirtelenkedett ma- növerjéért Plútó úrnak — a magam részéről, mint a ki általa ok nélkül, tehát ártatlanul, de kíméletlenül megiámadtattam.

Most pedig engedje meg szerkesztő úr, hogy azon óhajjal zárjam be soraimat, miszerint hasonló személyeskedésekkel minél kevesebbszer találkozhassunk b. lapjában, mert az ügynek többet ártunk vele, mint használunk.

Maradván a t. szerkesztő úrnak stb.

Tariczky Ferencz,

Vácz, 1881. julius 28.

Tisztelt szerkesztő ur!

A „Váczi Közlöny“ julius hó 24-iki 30-ik számának „apróságok“ rovatában a helybeli zeneklubb azzal vádoltatik, hogy a régi dalkör életretáátadásának megaka- dályozója s hogy a zeneklubb tagjaiból alakított dalkubb csak is ezen czélból alakult.

Megengedi t. szerkesztő úr, hogy ez alaptalan vád ellenében felvilágosító soraimnak helyet kérek becses lapjában.

A zeneklubb megalakulásakor ki lett mondva, hogy czélja a zenében mivelődni.

— Csak maga hiányoznék világomból kisasszony, hogy teljes lenne boldogságom. Tudna szeretni?

Undorral tekintetem a rútlelkű emberre. Minden szavából kiértettem, hogy hazudik.

— Távozzék kérem, ajánlatát nem fo gadom el.

Alig mondtam ki e szókat, két szálas munkás rohant be s megkötözte kezeimet. Összeomlottam a durva erőszak erős karjai közt.

Mikor magamhoz tértem, egy fogadó szalonjában találtam magam. Az ismeretlen ur térdelt előttem mosolyogva. Láttam, hogy veszve vagyok. Láttam, hogy szegény Ilkám legelső sejtelme való volt.

Démoni kéj járta át minden izemet. Borzasztó, mikor a nő öl; borzasztóbb, mikor a haldokló fölött meg nem döbben, hanem pokoli gyönyörrel nézi halálos tusáját. Ilyen voltam akkor én.

Oh de megtörött bennem nemsokára ez az érzés. Már nem volt kéj a haldokló kínlódása. Förtelmesen égette arezomat az ő vére, reszketni kezdettem fagyos szemeitől s borzasztó bűnöm, mint valami ólomhegy nehezedett lelkemre

............

Hagyjunk ki harmincz esztendőt, édes barátom . . .

Nagyon szomorú harmincz esztendőt. Bünhődésem, ártatlanságom, gyalázatos és diadalom szomorú éveit . , .

Úgy kerültem ki a börtönből, hogy elvesztettem ifjúságomat, elvesztetem jövőmet elvesztettem mindent a mit csak elveszteni lehet.

Megtanultam ott nagyon sokat dolgozni. A munka tartotta lön életemet, bzürke

Ez irányban gyakoroltuk is magunkat addig, raig nyilvános fellépésre került a dolog.

Hangversenyben — nézetem szerint — csupa zenekari művek, vagy csupa énekből álló műsor egyhangú, különösen ha gyengébb erők működnek közre. Nem lévén magán énekesünk vagy énekesnőnk, a zeneművek mellett szükségkép mintegy utalva voltunk karénekekkel a műsort változatossá tenni. De bizonyára nem énekelünk, ha dalkör van, s jövőben nem fogunk énekelni hangversenyeinken, ha az alakulóban levő dalkör megkezdi működését; már csak azért sem, nehogy versenyezni látszassunk. Ez a tény.

Továbbá, hegy a zeneklubb karmestere — nevezzük az „a próságo k“ írójával igy — ellensége volna az újból alakuló dalkörnek, tévedésen alapszik. Tudtommal a zeneklubb karmestere nem hogy idegenkedik a dalkör karmesterségét elfogadni, de sőt készséggel vállalná azt el. Azonban nem a régi rendszer mellett, vagy is nem egymaga.

Köztudomású, miszerint helybeli zeneértőink hivatalos teendőikkel naphosszat el vannak foglalva, s igy egy karmester erőfeszítéssel sem felelhetne meg azon elvállalt teendőnek, a mi 40-50 tagból álló dalkör lelkiismeretes, sikeres betanításából áll. Nézetem szerint az ének betanítási munka felosztása mutatkozik czélirányosnak ; s ez értelemben egy karmester s két énekmester alkalmazása lenne szükséges. A két ének- mester betanítaná az egyes szólamokat, a karmester ped.g az igy elkészült egyes szólamokat összhangban tanítaná be. Gyorsan, pontosan s az énektanitók megterheltetése nélkül szerintem csak is igy készülhetne el a dalkör annak idején a legnehezebb négyes énekekkel is. És ily beosztás mellett a zeneklubb karmestere — tudtommal — szívesen elvállalandja a megalakulandó dalkör karmesteri teendőit, valamint a zeneklubb valamennyi tagja készséggel fogja a dalkör tagjainak számát gyarapítani.

A zeneklubb nevében

Várföldi Elek.

Tisztelt szerkesztődül’!

Becses lapja mai számában, Tariczky úr csekély személyem eilen emelvén azon vádat, hogy az egész confusiónak én vagyok okozója, engem állít mint egy corpus delic- tit a közönség elé, hogy magát tisztázhassa. Szerkesztő úr becses engedelmével tehát magam igazolására nehány védő szót legyen szabad szólanom.

Ugyanis f. hó 15-én pénteken Tariczky úrral való előleges megbeszélésünk folytán elhatároztuk hogy a honvédemléknél tartandó szokásos’ kegyeleti ünnepélyt, dalkedvelő ifjúságunk á "Szózat s Hymnus elének- lésével fogja emelni; Tariczky úr ekkor közreműködését megígérte, mely alatt én nem érthettem mást, mint a próbák vezetését, s nem is álmodtam volna, hogy Tariczky úr a próbákat Ulrich és Sebestény urakkal akarja megtartatni, magának csupán a főhajjal, kihamvadt szívvel, zilált lélekkel, száraz kezekkel, beesett szemekkel és elvesztett ifjúsággal kerültem ki a szabad emberek közé. Nem voltam már szép, nem voltam már ifjú, olyan voltam, mint most. Visszavonult, egyszerű vény leány, a kit mindenki gúnyol, mindenki megvet, mindenki kirekeszt.

Azt se kérdezz-e, miként kerültem visz- sza szülő városomba.

Nem törődtek velem édes barátom, hogy hazajöttem Akár soha is ne jöttem volna. Egy jó öreg aszonyság, a ki gyermektelenül halt meg s a ki gyakran segit- kezett rajtam, nekem hagyta házát s némi pénzecskéjét.

Nem sok örömem van nekem ezen az életen.

Nem merek az emberek közé járni, mert attól félek, hogy valahol szememre vetik bűnömet s akkor azután végem van. Azzal áltatom magam, hogy senki se tudja történetemet . . .

Magának elmondtam édes barátom . . Ne vessen meg érte. Ne mondja el senkinek hanem szánakozzék rajtam s ne Ítéljen el engem . . . Szomorú történet az én történetem . . . nem ilyen sorsot érdemeltem. Nézze csak ezek a szürke hajszálak, ezek a fénytelen szemek, s ezek a barázdás kezek is azt mondják, hogy nem érdemeltem meg sorsomat . . . Börtönben hervadtam el, a hol csak az az öntudat tartotta bennem az életet, hogy nagyobb volt borzasztó bűnömnél erényem hatalma . . .

Nem bírta tovább folytatni.

Reszketés fogta el a hangját, szomorúan tekintett maga elé s egy könycsepp fényesítette meg szemét. Fájdalmasan mo-