Váci Hirlap, 1934 (48. évfolyam, 1-100. szám)

1934-04-01 / 26. szám

VÁCI HÍRLAP

5

HERCZEG FERENC

a váci államfogházról

Ht 'rezeg Ferenc két ízben volt hosszabb ideig városunk lakója. Versecen egy katonatisztet párbajban megölt és akkor a törvényszék három hónapi államfogházzal büntette. A váci államfogházba utalták be, mely akkor a fegyintézet mai bejáratával szemben álló mostani rácsos ablakú Bercsényi - házban volt. Herczeg Emlékeinek első kötetében megírta e három hónap történetét. Az ő elegáns előadásában szinte népszerűsíti ezt a Vácon letűnt intézményt és akkori alakjait. Herezegnek ezt az érdekes megemlékezését adjuk most a Váci Hírlap húsvéti számában. Második váci tartózkodása a háború előtti esztendőkre esik. A Farnady, inaVégh villában lakott és több regényét itt irta. Bizonyos, hogy Emlékezéseinek újabb köteteiben szó lesz a nevezetes váci otthonáról is.

❖

Tavasszal bevonultam a váci államfogházba, egy skatulya iró- tollal és néhány száz iv papírral a podgyászomban.

. A fegyházi irodában kellett jelentkeznem, Kovács igazgató előtt. Délceg, szép szál öreg ember volt, az volt a hire, hogy igen humánus, valósággal apja a rabjainak, az államToglyókát pedig éppenséggel kényezteti. Kellemetlen meglepetésemre igen mogorván fogadott és csak félvállról beszélt velem. Később megkaptam ennek a magyarázatáé

Közvetlenül előttem Koszlka Emil ülte le egyévi fogságát, melyet a Tamásyval vívott párbaja miatt kapott. Az igazgató megszerette Kosztkát (őt mindenki megszerette!) és sok szabadságol engedett neki- Állandóan átjárt a fegyházi kórházba, a szabad Dunában fürdőt, sőt udvarolt is a büki csárdás szép leányának is, aminek igen sajnálatos következményei lettek a leányra nézve.

Egyszer hajnalban kapatosán jött haza az államfogházba és mivel elvesztette valahol a kulcsot, amelyet a felügyelőtől kapott kölcsön, a kapun zörgetett. Az államfogház utcai traktusában börtönőrök aludtak, azok a fegyházban végeztek szolgálatot és nem ismerték az államloglyo- kat, Kosztkát tehát közönséges éjjeli korhelynek nézték és el akarták zavarni a kapu alól. () azonban nem hagyta magát, haragosan kikelt, hogy ő magyar királyi államfogoly, neki joga van a fogházban tartózkodni és végül is be kellett ereszteni.

Ebből nagy botrány lett. Vácott fejlett névtelen levél irodalom virágzott, a váciaknak pedig állandóan fájt az államfoglyok ‘Tje. Az igazgató urat erősen megforgatták a budapesti központból jött urak. Mivel az

olyan ember, akit megmart a kigyó, tudvalévőén a gyiktól is fél, az igazgató a képzelhető legnagyobb bizalmatlansággal fogadott engem, mikor ugyancsak ajánló levéllel jelentkeztem előtte, mint egykor Kosztka EmilA fogház földszintes kis ház volt, szemben a fegyházzál. Míg kitakarították a szobát, az udvaron kellett ácsorognom. A tető ereszcsatornája tele volt apró kerek lyukakkal. Megkérdeztem, miféle gyanús lyukak azok és megtudtam, hogy Kosztka Emil azzal szokott itt szórakozni, hogy pisztollyal lövöldözött. És ő egy pisztolylövés miatt került ide!

Az államfoglyok őrizetével két altiszt volt megbízva: a felügyelő, nevezzük Péntekynek és .lul bácsi, egy podagrás vén börtönőr. A felügyelőnek az volt a minősítése erre a sokat irigyelt állásra, hogy »bánni tudott az értelmiséghez tartozó egyénekkel«, ami természetesen azt jelenti, hogy kissé svihák volt.

*

Az államfogház illemkódexe szerint sorra kellett látogatnom a fogoly urakat.

Hellner Kálmán évekkel ezelőtt a Kosztka-féle terrorista társaság rettegett tagja volt. Két esztendőt kapott égy halálos végű párbaja niiatt és most ültele büntetésének utolsó hónapját. A külseje pompás ragadozó állatra emlékeztette az embert. Sudár termetű atléta volt, arcának komor és fanatikus kifejezését szinte félelmetessé tette a halántékához felkunkorodó, vastag, fekete Melisztó szemöldöke. Kosztkáról azt mondták a barátai, hogy alapjában véve számitó ember, Helínerről azonban azt tartotta a közvélemény, hogy ő aztán igazán bolond. A teljesen Immortal an emberek sorába tartozott. Fanatikusa volt annak, amit ő lovagiasságnak nevezett és ami tulajdonképpen nem volt egyéb, mint az önhittség erőszakos érvényesülési vá- gya.

" A családja cserben hagyta, azaz megvont tőle minden pénzbeli segítséget, abból a szegényes napidijból kellett magát élelmeznie, amit a törvény a vagyontalan államfoglyoknak engedélyez. így persze koplalás és megalázkodás volt a fogházi élete. Egész nap 'tétlenül hevert a homályos cellája ágyán, sötét tépelődések közt, mint a beteg tigris.

Mikor kissé már összeszoktunk, egy harminc, vagy negyven nevet magába foglaló jegyzéket mutatott nekem.

— 'Mi ez? — kérdeztem.

Ezéket az urakat mind fel fogom pofozni, mihelyt kiszabadulok innen.

A jegyzékben az első név az igazságügyminiszteré, a második a műegyetemi rektoré, a harmadik Kovács igazgatóé volt. Ezek az urak különböző igazságtalanságokat engedtek^ meg maguknak, volt köztük olyan is, aki

I nem válaszolt Hellner Kálmán levelére. Első beszélgetésünk alkalmával tisztában voltam vele, ’ hogy szerencsétlen a paraiizis haladott stádiumában van, az őrizetével megbízott hivatalos apparátus azonban nem vett erről tudomást.

Hellneren kívül még egy tót és négy vagy öt román »nemzetiségi izgató« volt a fogház lakója. A tót nagyon öreg, fáradt kis papocska volt. Mindig fekete malaclopó köpenyben járt és mamuszt viselt a lábán, egész nap nesztelenül keringett fel-alá a szobájában, mint a denevér, amelyhez egyébként feltűnően hasonlított is. Jámbor és kissé gyöngefejű emberke volt, nem tudtam megérteni, hogy politizálta bele magát a fogságba?

A románok egynek a kivételével strómanok voltak, azaz olyan urak, akik mások újságcikkeiért vállalták a felelősseget. Valamennyien kitünően beszéltek magyarul, igen udvariasak voltak és szerettek jól élni. Ha nem kártyáztak, akkor ittak, náluk mindig csapon volt a boroshordó. Ha néha leitták magukat, akkor keményen összepereltek, az ember órákon át hallotta a zsörtölődő hangjukat, ha pedig egyikük olyankor elcsíphetett engem, akkor hajmeresztő dolgokat mesélt a társairól. Volt köztük egy Koszeprda nevű, arról a második liter után mindig azt mondták, hogy nem is román, hanem bolgár.

Slavici Joán azonban szellemileg és erkölcsileg toronymagasságban lakott a strómanok fölött. Vele később megbarátkoztam, már amennyire a köztünk levő korkülönbség és ellentétes politikai meggyőződésünk mellett szó lehetett barátságról.

Slavic! felesége ura fogságának ideje alatt Vácon lakott. Mostanában azonban nem látogathatott az államfogházba, mivel gyereket várt. Ez a helyzet nagyon idegesítette Slavicit, óráról órára fokozódó izgalommal várta a betegágytól érkező híreket. Végül elhatározta, hogy szabadságot kér az igazságügyminisztertől. Nem hitte ugyan, hogy teljesítsék a kérését, de azért mégis elküldte a táviratot. Még aznap megjött Budapestről a válasz: megengedték néki, hogy kijárjon a fogházból mindaddig, míg a felesége föl nem kel a gyermekágyból.

Slavicit meghatotta a kormány emberséges viselkedése és mostani lelkiállapotában hajlandó volt elismerni, hogy vannak Magyarországon emberek és intézmények, amelyek minden kritikát elbírnak. Szerinte Tőleg ilyen volt a királyi Kúria, a csendőrség és a központi lej- csarnok.

Ilyenféle nyilatkozatai arra csábítottak engem, hogy naiv kísérletet tegyek a megtérítésére. Előadtam neki a tervemet, amelyet még Versecen dolgoztam ki rácok használatára és amelynek alapján meg lehetne békiteni a

nemzetiségeket. Ö végighallgatott, majd mosolyogva mondta: Ne higyje, hogy minket okossággal^ vagy jósággal meg lehet nyerni. Mi nem is akarjuk, hogy a magyar kormány jól bánjon a román néppel, jobban szeretnők, ha minél kegyetlencb- bül elnyomná. Mert mi nem a megegyezést keressük, nekünk a jövőnk érdekében viszályra van szükségünk.

Slavic! a feketesárga nagyrománok közé tartozott. Mert' ilyenek is voltak. Nem hitte, hogy Románia a maga erejéből el tudná foglalni és meg tudná tartani Erdélyt és azért egy födera- lista osztrák császárságról ábrándozott, amelynek egyik állama az Erdéllyel egyesitett Romania lenne. Slavicitól tudom, hogy e terveknek Bécsben nagyszámú és magasállású hívei voltak. Ő egyébként a bukarestieket, akiket igen jól ismert, söpredéknek tartotta,’ bízott azonban benne, hogy ez egyesülés után az erdélyiek vezetése mellett ki fognak művelődni és erkölcsileg is fel fognák emél- ked ni.

A fogság igen súlyos büntetése a szabadsághoz szokott embernek. Súlyos még akkor is, ha annyi szabadságot élvez, mint élveztünk mink. A második héten már el sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet az, ha az ember szabadon járhet-kelhet. És nem tudtam megérteni,miért nem élveztem intenzivebben a sokévi szabadságomat, miért nem voltam akkor állandó öröm mámorban. A harmadik héten már az volt az érzésem, hogy én itt születtem a fogházban és itt is fogok meghalni. Ami a fogházon kívül Amit, az mind való- szinűtlenébb formát vett Tel. Pedig a felügyelők és börtön őrök megegyeztek abban, hogy nem ’láttak még hosszú jára tú állam- fogolyt (a hosszújárat egy hónapnál kezdődik), aki annyi egykedvűséggel viselte volna a sorsát, mint én.

Amit az államfoglyok mulatságos életéről beszélnek, az mese. A hosszújáratúak ráunnák önmagukra, undorodnak egymástól és mogorva visszavonult, ságban vegetálnák. Ma már kemény fegyelem alatt tartják az ál lám foglyokat is, mi azonban annyit ehettünk, ihattunk és kártyázhattunk, amennyihez kedvünk ATolt, ez a szabadság ugyan alkalmat adott némely fogolynak, hogy rendetlenül éljen, öröme azonban senkinek sem telt benne.

Állandóan az a nyomasztó érzésünk volt, hogy az idő megszűnt haladni, megállt egy helyben, mint a poshadó toviz. Néha szándékosan nem néztem meg az órát, hogy később gyönyörködhessem az idő múlásában. Az ilyen kísérletek azonban mindig furcsa eredményekre ve zettek: mikor látatlanba hat vagy hét órára becsültem a délutáni időt, rendesen kitűnt, hogy kettő vagy félhárom van.

Ez a lelkiállapot azt eredményezte, hogy különböző sületlenségeket követtem el. Áttanulmányozván az államfoglyok őrzését szabályozó miniszteri rendeletet, megtudtam, hogy a foglyokat nem szabad a vallásuk gyakor-