Váci Hirlap, 1934 (48. évfolyam, 1-100. szám)

1934-04-01 / 26. szám

6 VÁCI HÍRLAP latában megakadályozni. Jól van, holnap vasárnap van, templom­ba fogok menni! Pénteky felü­gyelő azt mondta: nem lehet! Hát a miniszteri rendelet? Erre vállat vont. Azonnal leültem és kérvényt irtain Kovács igazgató­hoz, hogy szerezzen érvényt a miniszteri rendeletnek. Még csak nem is válaszolt. Pénteky azt mondta: ez ellen nem lehet sem­mit sem tenni. Nem? Majd meg­tanulja ön is, az igazgatója is, hogy lehet! Az első látogatómnak, Pista kuzénomnak, aki Budapestről rándult le hozzám, a hercegprí­máshoz címzett táviratot adtam, hogy küldje el a városból. A vá­ci püspököt, bár közel laktunk egymáshoz, keveséltem. Távira­tomban panaszkodtam őeminen­ciájának, hogy a magyar állam hivatalos közegei törvény elle­nére megakadálvoznak engem a vallásom gyakorlásában és vé­delmet kértem tőle, mint a ma­gyar katolikus egyház fejétől. Vasárnap délután egy kerek­képű, mosolygó és kissé páló- cösan beszélő pap kopogtatott be hozzám. Azt akarta tudni, hányszor óhajtok hetenkint mi­sét hallgatni? Minden nap! — mondtam. Másnap reggel fegy­veres börtönőr jött értem, hogy a templomba vigyen. Ez ellen­séges aktus voll, amely az okve- tetlenkedő államfogolynak szólt, mert a közvetítőben levő fegyen- cek köztudomás szerint egyedül jártak a városban. (A pénzkül­deményeket kizárólag csak sik­kasztok vitték a postára.) Olyasmit képzeltem, hogy va­lamelyik városi templomba fog­nak kisérni, ahol embereket, de főleg nőket láthatok. Ahelyett a fegyházi kápolnába vittek. A földszinten ültem, még pedig egyedül, az emeleti karzat vas­rácsa mögött volt a fegyencek helye. Az ő dalosáik énekeltek mise alatt igen szépen. Úgy látszik, az intézeti lel­kész olyasmit hitt, hogy a bíbo­ros hercegprímás úr nekem sze­mélyes 'jóakaróm, mert minden­nap terjedelmes egyházi szónok­latokat tanult be, amelyeket kü­lön nekem mondott el, egy pilla­natra sem véve le rólam a tekin­tetét. Talán bízott benne, hogy én mindenről majd jelentést fo­gok tenni őeminenciájának. Ne­kem ezért napról-napra a feszül­ten figyelő hallgatót kellett mí­melnem, mert sohasem volt ben­nem annyi erkölcsi bátorság, hogy fájdalmat okozzak egy be­csületes embernek. A húsvéti ájtatosságomat is a fegyházban végeztem és mond­hatom, alig van szivbemarkoí- lóbb látvány, mint mikor né­hány sz'áz rab egyházi zászlók alatt énekelve vonul végig a ko­pár udvar sárgára meszelt fa­lai közt. A vallásszabadságomat azonban kivívtam. * Reggeli istentisztelet után mindjárt az Íróasztalomhoz ül­tem és délig a regényemen dol­goztam. Ebéd után, amelyet a szobámban költöttem el, a pos­támmal és újságolvasással fog­lalkoztam. Háromtól félölig a kietlen kis kertünkben testgya­korlatokat végeztem. Délután többnyire összeültem Slaviciék- kal kártyázni. Huszonegyet ját­szottunk és én a kezdő kocajá­tékos arcátlan szerencséjével el­nyertem a pénzüket. Hét órakor az öreg Jut el ki­áltotta magát az udvaron: zár­óra — erre mindenki a szobá­jába vonult és kívülről rázarták az ajtót. Hazudnám, ha azt mon­danám, hogy a kulcscsikorgas kellemes hang. Héttől éjfélig megint a regényemen dolgoztam. Mélyen benn jártunk már a tavaszban, hét órakor még vidá­man sütött a nap, de minket mégis lakat mögé tettek. Pedig a miniszteri rendelet, amelynek minden pontját betéve tudtam, azt mondja, hogy az államfog­lyok nappal együtt, éjjel elkülö­nítve őrzendők. Hél órakor még süt a nap és ha süt, akkor nincs éjjel! F oly am od ás t szer ke sz te t tem az igazgatóhoz, a záróra elha­lasztása ügyében, a folyamodást aláirták az összes foglyok. Más­nap Pénteky meghozta a vá­laszt; az igazgató azt irta a fo­lyamodásomra: »majd júliusban lesz félnyolc . Ezt a kurta és furcsa üzenetet általános felhá­borodás fogadta. Nvilvávaló volt, hogy odaát az irodában megve­tik a mi tehetetlenségünket. Addig kapácitáliuk és uszítot­tuk egymás!, inig végül felbuk­kant a sztrájk ötlete. Ha Jut bá­csi ma este kihirdeti a zárórát, nem megyünk a szo’bánkba. Egyszerűen nem megyünk. Mi lesz belőle? Mi egyéb lehetne, mint botrány? Legyen hát bot­rány, minél nagyobb:,- annál jobb! Slavici azonban nem akart résziben ni a sztrájkban, valószí­nűleg azért, mert magát komo­lyabb embernek tartotta, mint minket. Arra kérem csak, hogy estefelé ne mutassa magát az udvaron. Záróra! — kiáltotta hétkor az öreg. Tudomást sem vettünk róla. Kicsit zsörtölődött, majd, mikor észrevette, hogy ez előre megbeszélt doiog, megijedt és könyörögni kezdett a nagyságos uraknak. Egy ideig ott tipegett- topogott körülöttünk, majd elke­seredetten bement Pénteky fel­ügyelőhöz. Az pedig kijött, ma­gasra emelt fejjel, hivatalos áb- rázattal és égő Virginiával a ke­zében.- Felszólítom az urakat. .. Mi azonban süketek marad­tunk, még akkor is, mikor azt mondta: kénytelen lesz jelentést tenni az igazgató úrnak. Sértet­ten átloholt a fegyházba és öt perc múlva két börtönőrt ho­zott magával. Azok komor csen- dőrpofávai és szuronyos puská­val a vállukon léptek az udvar­ba. Újból felszólítom az ura­kat ... Mi csak az erőszaknak en­gedünk, — mondta szerényen kí­nálkozva az egyik stróman. Pénteky, aki azért volt az ál­lamfogház felügyelője, mert bán­ni tudott az értelmiséggel, azt ajánlotta az altisztnek, hogy érintse meg egyikünknek a vál­lát, akkor megvan az erőszak. Az altiszt azonban peckes ma­gyar legény volt és odavágta: Ha én megérintek valakit, akkor csak szuronyheggyel érin­tem! De ekkor megszólalt valaki, aki eddig némán ült a kút mel­lett: Heilner Kálmán. Hirtelen felpattant, a börtönőr elé lépett és a dühös gőgtől eltorzult arc­cal •'"kiáltotta: 'Hát érints meg, te hencegő, buta paraszt és meglátod, hog}^ lenyeletem veled a rongy szuro­nyodat! Mindenki elképedt, leginkább éh, akinek főrészem volt a sztrájk rendezésében. Nem gon­doltam rá, hogy van köztünk valaki, aki halálos komolyan fog­ja venni a mi félig mókás rab­lázadásunkat: egy őrült. Most már azon voltam, hogy megnyugtassam, ü azonban ki­jelentette az »úri becsületszavá­ra hogy nem megy a szobá­jába, még ha tótágast áll is az igazgató úr az igazságügyminisz­terrel együtt. Jól van, hát nem megy a szo­bájába, de eljön az enyémbe, egy csésze teára, egy párti sakk­ra! Ebbe a megoldásba a bör­tönőrök is belemeritek, bár nyil­vánvalóan vétettek az utasításuk ellen, hiszen »a foglyok éjjel el­különítve őrzendők«. Végre rá tudtam venni Hell­mer 1. hogy a szobámba jöjjön. Kívülről rögtön reánk zárták az ajtót. A kulcscsattogással elkezdő­dött életem leghosszabb éjsza­kája. A vendégem, aki máskü­lönben szófukar ember volt, most izgatott szóáradatban ön­tötte ki beteg lelkének minden keserűséget. Hogy ővele gyalá­zatos komiszságokat követlek el, a műegyetemi rektor összefogott ellene a törvényszéki elnökkel, két esztendőre Ítélték, pedig ő volt a kihívott fél, a király eluta­sította a kegyelmi kérvényét, pedig tudnia kellett volna, hogy Heilner tartalékos hadnagy és hogy elveszti a rangját, ha nem áll ki, most meg az igazságügy­miniszter felbujtására ilyen ron­da odúba zárták, pedig ő kas­télyban született és joga van hozzá, hogy úri módon bánja­nak vele. Fel-alá járt és mikor megbot­lott .egy székben, úgy felrúgta, hogy az döröngve nekivágódott az ajtónak. Egyszerre megállóit előttem, keresztbe álló szemek­kel nézett rám és haragosan kérdezte, mit bámulok rajta, ta­lán azt hiszem, hogy bolond? Nem tudta, ki vagyok, hol Mis­kának, hol Emilnek nevezett, majd hirtelen rámrivalt, hogy elég volt, takarodjam a szobájá­ból, ő egyedül kíván maradni. Én az áblakfelé húzódtam. Tudtam ,hogy irtózlató erejű ember, ha rám veti magát, ösz- szetörheti minden csontomat. Úgy éreztem magamat, mintha egy tigrissel zártak volna közös ketrecbe. Óvatosan kinyitottam a zsebkésem pengéjét és a há­tam mögött készen tartottam. Később az ágyra dobta magát, ekkor csendesebb lett. Végűi kor kölni kezdett. Az álma azonban nyugtalan volt, hebegett, hány­kolódott, kiabált. Egyszerre hal­kan sirdogálni kezdett. Fájdal­masan gügyögő hangokat halla­tott, azt hiszem, visszaálmodta magát kisgyermek korába, mi­kor még nem volt rettegett pár­ba jhős, hanem édesen "bujt meg édesanyja mellett. Én átvirrasz­tottam az egész éjszakát, egy szé­ken ültem és nem vettem le ró­la a szememet. Jut bácsi már ötkor kinyitot­ta az ajtómat, máskor csak hét­kor szokta. A vendégem föléb­redt és jókedvűen ásított. Köszönöm a szives vendég­látást! — mondta, talpra ugrott és átment a saját szobájába. Én pedig megnéztem maga­mat a tükörben, hogy nem őszü- tem-e meg az ej jel. De még sók csillagos és felhős éjszakának kellett fölöttem elvonulnia, mig szürke lett a fejem. A mi csütörtököt mondott rablázadásunk arra ösztönözte Pénteky felügyelőt, hogy bizal­mas eszmecserét kezdjen vélem. A beszélgetésünk meggyőzött, hogy igen ügyetlen voltam, mi­kor az igazgatót kérvényekkel és emlékiratokkal bombáztam, ahelyett, hogy Péntekyhez for­dultam volna Hát én mire való vagyok? — kérdezte érzelmesen. Fájt neki, hogy elkerültem őt, pedig szi- vesen részesített volna mindazok ban a kedvezményekben, ame­lyeket a törvény megenged s amelyeket az igazgató úr, bizo­nyára Pénteky javaslatára, meg­ragadott. Borúsan mondta, hogy egé­szen más világ volt itt, mig az államfoglyok mind úri párbajo- zók voltak, de ezekkel a nemze­tiségi izgalókkal nem lehet sem­mit sem kezdeni. Mikor egy későbbi alkalom­mal valamit juttattam neki a hu­szonegyes nyereségemből, any­ÍRTÁK: Vitéz AGGHÁZY KAMiL ny. ezredes, a Hadimúzeum igazgatója ÉS STEFÁN VALÉR ny. százados Egészvászonba kötve ára 324 OLDALON 31 EDDIG MÉG SEHOL MEG NEM JELENT ILLUSZTRÁCIÓVAL 28 TÉRKÉPVÁZLATTAL Kapható a Váci Hírlap kiadóhivatalában

Next

/
Thumbnails
Contents