Váci Hirlap, 1914 (28. évfolyam, 1-98. szám)
1914-01-14 / 4. szám
Huszonnyoicadih. évfolyam 4. szám. Vác 1914. január 14. VÁCI HÍRLAP PolitiRai lap, megjelenik szerdán és Vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora 50 fillér. Telefon-szám 17. Ez is egy kis kultúrbotrány. Vác, jan. 12. A mai kort a humanizmus (helyesebben talán álhumanizmus) és szociális kérdések korának lehetne nevezni. Minden nyilvános beszéd, minden újság, minden nyomtatvány csöpög a humánus frázisoktól, szinte röstelve vallaná be minden kultur-ember, hogy ö bizony a humanizmus iránt, a szociális kérdések iránt vajmi keveset érdeklődik. Alábbiakban arról vagyunk kénytelenek beszámolni, hogy — legalább Vácon — ezek a dolgok nagyon is frázis Ízűek s vannakigazán humánus szociális kérdések, amelyre egyetlen választ kapunk: a legteljesebb, legelilélendőbb közönyt. Hirt adtunk annak idején lapunkban arról, hogy a Munkásbiztositó Pénztár igazgatósága elhatározta, hogy az intézményről tájékoztatást, valamint az érdekeltek kioktatása, de főként egyes elterjedt betegségek s azok megelőzésének ismertetése céljából sorozatos előadásokat fog tartani. Az újsághíren kívül a pénztár igazgatósága ezt falragaszokon is hirdette. Programjába vette, hogy megismerteti a munkásbiztositás történetét, célját, eszközeit, munkásoknak és munkaadóknak az intézménnyel fennálló jogait és kötelességeit, mert hisz tudjuk azt, hogy alig van intézmény, amelyet kevésbbé ismernének és éppen mert nem ismerik, annyira elitélnének — mint a Munkásbiztositót. Merjük állítani, hogy talán többen ismerik ma nálunk a francia idegen légió szervezeti szabályzatát, mint a munkásbizíosiíás- ról szóló törvényeket. Nem ismerik még azok sem, kikre a törvény, mint munkaadókra, vagy munkásokra kiterjed, kiket saját érdekük az intézménnyel állandó kapcsolatra utal. Program további pontjaiban szerpelnek: Orvosi előadások a fertőző megbetegedésekről és azok elleni védekezésről, anya és gyermekvédelem,segélynyújtások baleseteknél, küzdelem az alkoholizmus ellen stb. Mind olyan témák, amelyek talán sehol sem kellene annyit foglalkozni, mint épen Vácon, ahol — vidéki városban még jóformán el nem ért számmal szedi — áldozatát minden fertőző betegség, ahol hónapok óta gát nélkül garázdálkodnak a legveszedelmesebb gyermekbetegségek, ahol egyes gyárakban napirenden vannak a balesetek s ahol lépten-nyomon szemünkbe ötlik az alkoholizmus legrettenetesebb hatása. Ezekben a küzdelmekben kell, hogy érintkezzék a munkásbiztositás célja, az általános emberiség és emberszeretet küzdelmével, mert senki sem vitathatja el a Munkásbiztositó Pénztáraktól azt, hegy a tényleges, a hangtalan, de annál eredményesebb humanizmus szolgálatában állanak. Már ez a tény is igényt nyujhatna azoknak, kik azt tűzték ki célul, hogy ezt a humánus intézményt a közönséggel megismertessék, arra, hogy a közönség ezt a törekvésüket érdeklődéssel honorálja. És mégis mit látunk: a Munkásbiztositó által már két egymást követő pénteken megtartott előadásokat alig 20—30 munkás hallgatta, a munkásság zöme, a munkaadók egyáltalán és a humánus intézmények, szociális kérdések iránt — állítólag — érdeklődő nagyközönség teljesen távol maradt. Az előadások teljesen ingyenesek, tehát még az anyagi kiadás sem tarthatja vissza az érdekelteket és érdeklődőket. Hol vannak tehát? Mól vannak azok a munkások, kiknek nagyon is fontos tudniok, hogy mit várhatnak legnehezebb napjaikban, betegségükben a pénztártól, hol vannak, a munkaadók, kiknek talán nemcsak joguk, de kötelességük is lenne érdeklődni az iránt, hogy hova fordulatnak a maguk és munkásaik által befizetett fillérek s főként hol vannak azok akik oly szívesen adnak kifejezést elégedetlenségüknek, bizalmatlanságuknak az intézménnyel szemben, végül hol vannak ők, akiket minden idők helyilapjai igy szoktak aposztrofálni: „Városunk minden szépért s jóért lelkesülő közönsége“ ? Szépen odahaza maradnak ó meleg la-! kásáikban és beburkolóznak a szinte speciális „váci közönynek“ még melegebb, de főként kényelmes takarójába. Ő felőlük ugyan küzdhet az a néhány ember minden péntek este a tuberkulózis és az alkohoMiérí és hogyan zarándoKol a j modern ember rég letűnt Koroli emléKeihez. 3 Líceumi előadás. Da*. Károsa Sándortól. Bár ezekben a szűkszavú emlékekben a barlanglaké vagy vízen meghúzódó, műveletlen állati életet élő ember csak annyit árul el kezdetben, hogy nem elégedett meg a kőtuskóval, csontszílánkkal, agyaggal, úgy, a mint a természet műhelyéből kikerült, hanem szükségleteihez mérten idomítva a kővet éles baltává, alakította, a csontot szigonnyá vagy tőré, a nyers agyagot égetett fazékká. A fürkésző szem még azt is hamarosan észreveszi, hogy már a kőkori ember össze tudta kötni a célszerűséget a formacsínnal. Úgyhogy épen nem elhibázott gondolat az ősember világában keresni a művészet első nyomait. Az első lakóhelyeken lelt házi felszereléseken éles szerszámmal, természetesen nagyobb keménységű, csiszolt kővel vont díszítéseket találunk. Rendesen állatalakok ezek, a minek magyarázatát abban látják, hogy a természet három világából az állatok iránt babonás, félő tiszteletet érzett. Emellett azonban gyakran akadunk círadás ékesítésre is. Mikor a cölöpökre épített ház alakjáról, felszereléséről oly pontosan és határozottan beszél az archeológus, szinte kedvűnk volna megkérdezni t mivel tudja állításait bizonyítani. De a í kérdést be sem várja. Évezredes rétegeket kavar fel a tó iszapos talajában és fárasztó, tudo- ■ mányos kutatás után büszkén mutogat hamurétegekre, rengeteg feltört kagylóra, felhalmozódott edénycserepekre, egykor a vízbeejtett, később az iszapba mélyen lesűlyedt kővésőre, vagy fejszére, sőt nagy agyagdarabokra, melyek egykor a ház vakolatául szolgáltak és mikor egy-egy tűzvészben megkeményedve az iszapba hullottak, mai napig megőrizték a rőzsének helyét, melyre talán 7—8000 évvel ezelőtt rátapasztották. A különféle kőeszközhöz, őshajdan ez elszórt morzsáikhoz rendszerint a vak véletlen juttatja a modern embert. Akárhányszor a főid felszínén van, vagy nem mélyen a talajban rejtőzik. A köznép is jól ismeri; „Isten nyila, láncos mennykő“ néven össze is gyűjti, azt a titkos erőt tulajdonítván e leleteknek, hogy elég velük a nyakat megdőrzsőini és a torokbaj megszűnik ; ha pedig a kevés, vagy véres tejet adó tehén tőgyét érintik, a beteg állat szintén meggyógyul. Mi nagyon könnyen bukkanhatunk ily leíe-- tekre, nem kell messze mennünk. Mert Vác város és vidéke már a kőkori embernek tartózkodási helye volt, mint azt Tragor Ignác dr. „Vác és vidékének archeológiája“ című értekezésében igen érdekesen bíznnyitja. „Pogányvár“ az egyik, „Csörőghegy“ a másik hely, hol az ősember kétségtelenül megfordult. Ha tényleg belebotlunk egy kőkori, emlékbe, ne sajnáljuk a fáradságot, hajoljunk le érte, vegyük fel; őrizzük meg, vagy egyenesen adományozzuk a múzeumnak, de ne népies babonából, hanem attól a gondolattól lelkesítve, hogy esetleg az a darab kovaszílánk vagy. hálónehezék is egy szó lesz az emberiség történelmének szövegében. Míg az emberiség történelmének megelőző, teljes sötétségbe vesző korát a hírmondókként ránk hagyományozott kevés eszközből iparkodunk némíképen megismerni, addig az úgynevezett „történelmi idők“ korszakai sokkal beszédesebbek, legyenek egyébként tőlünk bármily messze esők. Ezeknél már sok minden rendelkezésünkre áll érdeklődésünk kielégítésére. Csak fel kell magunkat sarúznunk, vándorbotot kell kezűnkbe vennünk és meg kell keresnünk kellő sorrendben azokat a helyeket, hol a kultúra díadalútjaban pihenőt tartott. A titokzatos Kelet, az egyetemes művelődés, a nagytabecsűít civilizáció bölcsője mínden időben magához édesgette nemcsak a könnyű megélhetés után áhítozó kalandorokat és az ásóval felfegyverzett kincskeresőket, mert soha sehol nem lehetett horzáíérkőzní évezredekről regélő emlékekhez könnyebben és oly mennyiségben, mint Keleten, de főképen Egyiptomban. % h *
