Váci Hirlap, 1913 (27. évfolyam, 1-99. szám)
1913-08-20 / 64. szám
Huszonhetedül évfolyam 64. szám. Vác. 1913. augusztus 20. VÁCI HÍRLAP PolitiKai lap, megjeleniK szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Szegény Kállo, szegény Göndör! Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Bercsényi Dezső. Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) Ny i Itt ér sora 50 fillér. Telefon-szám 17. Kállo Antal Vác város rendőrkapitánya és Göndör Sándor dr. Vác város főjegyzője ne vegyék nagyon zokon, hogy a Budapesten nagyképűséggel készült, Vácon undorral kiadott „Közérdek“ leleplezte. Egyedül a nem álhirlapirók és áldoktorok által szerkesztett magyar újságok jegyezzék fel a legnagyobb bűnt, hogy a hírlapiról titoktartást rongygyá tépte egy szánalmas alak, kit minden tehetsége nem a hir- lapirásra, hanem a Solthy Kázmérok általa glorifikálí könnyű életére predestinált. Nem kellett hozzá jóstehetség, fenhan- gon hirdettük, hogy eljön az idő, midőn megfogja marni, a kik állítólag hozzá legközelebb állanak és ma is belekiáltjuk a város minden házának udvarába: Vác város első polgárán és az utolsón pokoli gyönyörűséggel fog végigszántani, ha a szent- irás által nem támogatott útjába állanak, mert a huszonöt fillérekbe és a nyomtatott betűbe vetett hit nem tévesztette el eddig a hatását s reméli a jövőben, hogy a pozőr egyszerű bocsánatkérésével menekülhet a börtön dohos levegője elől. Csak abban csalódtunk, hogy a huszonöt filléresnek tizenkét hét után már uj hangszeren kellett játszania, hogy nagyhangú plakátjai után új obulusaival adózzon a szenzációra váró t. c. publikum. És erre a hétre, meg egy-kettőre, jó volt és lesz Kálló és Göndör. Tehát mondják : Szegény Kállo,szegény Göndör! de a legszegényebb: szegény újságírás! Mert hát, kérdezzük meg egész őszintén, mi köze volt a rendőrkapitánynak és a főjegyzőnek hozzá? Válaszoljunk nyílt sisakkal: semmi több, mint a nagy várost, kicsit egyaránt jellemző az a kivételes helyzet, mely méltán megérdemli a nyilvánosság orgánumait. Kállo Antal bizalommal mondotta el azokat az örök elégedetlenkedéseit, melyeket hallott már tőle száz és egy ember, Göndör Sándor dr. pedig túlbuzga- lommal hitt az uj betű regeneráló hatásában és őszintébb volt érzelmei elárulásában, melyekért mindkettőjüknek kijut most a leleplezés. Nem tizenkét hétig —tehát ne vegyék tragikusan — hanem mig a heti leszámolás a huszonöt fillérek esését, ezzel uj emberek (nem sértünk meg senkit, hogy „barátokat“ mondjunk) feláldozását nem követeli a szenzációnak, ebből a megélhetésnek. De gondolkodjék bárki bármint a város két tisztviselőjéről, ebben az ügyben ma már nem az ő személyük a fontos, itt az újságírás mélységesen mély megbántásáról, a hirlapiró titoktartásának legdurvább megsértéséről kell beszélni! Nehéz ezt magyarázni, ezt érezni kell, mint érzi minden újságírója ez országnak: a legszentebb kötelessége ki nem szolgáltatni azt, a kin keresztül rátapint a közhangulat ütőerére. Mert ugye, elmondhatjuk Csernaíonyval, az újságírót a kutya sem szereli. A hízelgők raja mégis ott van körülötte, a könnyen érvényesülni akarók serege darázs módra mint a mézet fogyasztja, hogy rajta és általa emelkedjék a magasba. Ezer önző terv, száz titok s egy jó gondolat a nemesnek nevezett válfajból ütközik hozzá fülén keresztül a rettentő tülekedésben. És ennek a nem szeretett újságírónak kötelessége megtisztítva ki, a világba dobni azokat az eszméket, melyekkel a közérdeket szolgálja. A magyar sajtó nem emelkedhetett volna a soha nem remélt magasba, lelkekre való hatásában soha nem érte volna meg mai elterjedtségét, ha hivatásának első és utolsó szentsége nem lebeg szemei előtt. Másnak nézzen a közélet, mint a minő vagyok, mert nem tudom, hogy terveim, eszméim életrevalók-e, odahajlok az újságíróhoz és az, józanon-e, vagy gonoszul mindegy, világba hirdeti. Ezeket bátran hirdetni, vagy ezekkel bátran bukni nem a tisztesség, ennél több: a hírlapírói titoktartás acéipajzsának védelme alá van helyezve. Azzal tetszelgünk börtönnel fenyegető sajtóbirósági tárgyalások előtt és után, hogy a hiriapiró titoktartása olyan, mint a katolikus pap gyónásiitka. És igaz: ha a katolikusok szent János dicsőségét hangosan zengik, egész sereg néma névtelen vértanút fog az az üldözött és mégis erős magyar sajtó felmutatni, hogy a hirlapiró titoktartása nem kevésbbé í>zent és igaz valóság. Ez alól sem úri ember, sem be- csületbiróságok, sem senki más, még saját lelkiismeretem sem, egyedül informálom, ki légyen egyszerű földtúró, vagy az ország első méltóságának viselője, menthet fel. És jöhet a magyar sajtóra minden Szodoma, mit ma munkapárti oldalról terveznek, ezer akadály és fej vétel, egy bizonyos: az új sajtótörvény a hírlapírói titoktartással soha sem fog megbirkózni, mert az a lélek leg- elrejteítebb mélyén fog rejtőzni. Ezzel nőtt nagyra, hatalmasra a magyar újságírás és bárha gáncsot, gátat vethetnek neki, ezzel a szent titoktartással fog még meg nem sejtett régiókban lelkeket hódítani a felvilágosodás, a haladás eszméinek. Nem tett formális esküt egy hirlapiró sem a titoktartásra, de annál szebb, annál magasztosabb, hogy nem akadt eddig, a ki azt az erkölcsi kinpadokon megsértse. A ki pedig megsérti, attól utálattal forduljon el a haladni vágyó emberiség. Mert magamhoz ölelem a pesfisbeteget, ha segíteni tudok rajta, de undorral taszítom el magamtól, kinek lelke leheli a mérget. Ne mondja senki a társadalmunkban: Szegény Kalló, szegény Göndör, hogy őkel is meghurcolják. Mondják inkább : Szegény magyar újságírás, mely kénytelen tűrni, hogy akadt, a ki kevés parancsaiból a legszentebbet megszegte! A legényegylet 50 éves jubileuma. 1863-1913. Már nemcsak a nagy Németországban, hanem hazánkban is igen szép és figyelemre méltó szerepet töltenek be a legényegyletek. Külföldön, a hol az ipar- és kereskedelem élénkebb, nagyobbszabású, az iparososztály is nagyobb erővel és számbeli mennyiségével lép előtérbe. A tekintélyes iparososztály pedig föltételezi az iparos legénységet, a mely éltető eleme a virágzó iparnak. A hol nagy és élénk az ipar, ott rendesen van jólét és anyagi bőség. Bárcsak itt minálunk is sűrűn emelkednének a gyári kémények, bárcsak itt nálunk is erősödnék és izrposodnék az iparososztály, mert ez magával hozná a polgárság jólétét és boldogságát. Vácon az iparos osztálynak s különösen az iparos ifjúságnak nagy ünnepe volt az elmúlt vasárnap. Ugyanis ekkor tartotta a legényegylet fönnállásának ötven éves évfordulóját. Ügy vettük észre, hogy ezt az évfordulót nemcsak az egyesület maga, hanem az egész város ünnepelte. Mindenki, a ki hallotta, hogy félszázados jubileumi üunepség van a legényegyletben, sietett, hogy hozzájárüjon ahhoz a kegyelethez és tisztelethez, a mely jár ennek az érdemes egyesületnek. Ünnepségek voltak a székesegyházban, az egyleti helyiségben és a polgári Lövöldében. Dacára a kellemetlen, esős időnek, a íesívéregyesületek is szép számmal képviselve voltak. Itt volt a budapesti központi legényegyesüíet 25 taggal zászlója alatt dr. Töttösy Miklós elnök vezetése mellett, itt volt az újpesti legényegyesület 15 tagja zászló alatt Szed- lacsek István elnök, főgimn. tanár vezetésével, itt volt az esztergomi legényegyesület 10 tagja zászló alatt és a paksi egylet. Már korán reggel gyülekezíek a legények ; a helyiségben, a melyet nemzeti, pápai, j egyleti és városi zászlócskákkal és virágokkal dekoráltak. A templomban Te Deum és ünnepélyes szentmise volt az ékesen feldisziíett főoltárnál, melyet Lepey Emil egyesületi alelnök végzett. Legényegyesületi tagok minisztrálíak az oltárnál. Az egyesületi vegyeskarú dalárda egyházi énekeket adott elő Furdanics Aladár egyesületi énekkarvezető dirigálása mellett. A székesegyházból ünnepi menet az egyleti helyiségbe vonult, a hol 11 órakor diszgyűlés volt. Az egyleti helyiség egészen megtelt ünneplő közönséggel. Ott volt a székeskáptalan több tagja, a helybeli egyesületek csaknem valamennyien képviseltették magukat. Mindjárt kezdetben a központi legényegyleti dalárda az egyleti jeligét „Isten áldja a
