Váci Hirlap, 1913 (27. évfolyam, 1-99. szám)
1913-04-27 / 32. szám
Huszonhetedül évfolyam 32. szám. Vác, 1913. április 27. w VÁCI HÍRLAP Politiliai lap, megjeieniK szerdán és vasárnap. Előfizetési árak : helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz, (Iparudvar.) Nyilttér sora őO fillér. Telefon-szám 17. A munkásbiztositó nagy napja. Vác, április 26. Nagy napja a mai vasárnap a kerületi munkáspénztáraknak. Az 1907. évi mun- kásbizíosiíási törvény szerint az intézmény önkormányzati szervei három évenként újra választandók. Három év előtt, 1910-ben lettek megválasztva az autonómia összes szervei, a kiknek mandátuma a mai nappal lejár, hogy újabb erők vegyék át a pénztárak kormányozását. De vájjon tényleg, nagyfontosságú-e általában a munkásbiztositó intézmény és fontos-e az reánk, váciakra nézve ? talán a választás aktualitásából kifolyólag nem lesz érdektelen erről megemlékeznünk. Nem hiszem, hogy ma még legyen ember, a ki nyíltan kétségbe vonja azt, hogy egy ország iparára, egész gazdasági létére igenis végtelen fontosságú és óriási horderejű kérdés egyrészt a munkásság gyógyászati ellátása, másrészt a betegállományban levő, keresetképtelen munkás segélyezése. Részünkről azonban nem csak az ország gazdasági viszonyára tartjuk a mun- kásbiztositás ügyét befolyással birónak, hanem hatalmas szerepet tulajdonítunk és tudunk kimutatni annak az ország közegészségi és közbiztonsági viszonyaiban is. Tudjuk nagyon jól, hogy — sajnos — a mi népünk még formálisan irtózik az orvostól, gyógyszertől, csak a kényszernek engedve kezelteti magát — még akkor is ha — legalább közvetlenül az orvos, a gyógyszerek kész kiadást nem is jelent számára. Mellesleg jegyezzük meg, hogy erre a kész kiadásra nincs is pénze, hisz örül ha „kenyérre telik, nem patikára“. Viseli tehát a baját, a mig csak végkép ki nem dűl. Közben pedig természetesen megfertőzi az egész környezetéi, házanépét, szomszédokat. Ez a higiénikus része, de lehetne beszélni arról is, hogy mit jelent ha milliónyi elbetegesedetí, munkaképtelenné, kenyérnélkülivé vált munkás csavargóvá, koldussá lesz. Vájjon a ma viszonyai mellett eltarthatná-e a falu, a város, vagy az emberi jótékonyság mindazokat a munka nyomorultjait, a kiket a pénztár legalább az éhhalálíól megvéd ? Talán lesz még módunk és alkalmunk bővebben fejtegetni, hogy mit nyújt a pénztár a tagjainak a mai szűkös viszonyai mellett, — mert be kell ismernünk, hogy ma még ez a közhasznú szociális intézmény nem áll azon a fokon, a melyen állania az egész emberiség érdekében — legyen az munkás, vagy munkaadó, — de már ezek körén kívül állóak — érdekében is állania kellene. Mi ennek az oka ? Első sorban az ellenszenv, mely közös minden újítással és a mely a munkásbiz- bizíositót sem kerülte el, — másodsorban a közöny, mely talán még az előbbinél is veszélyesebb és a melyben a mun- kásbizíositásnak úgy a munkaadó, mint a munkás érdekeltség részéről szintén épen elég része van. A munkaadó (tisztelet a mindnagyobb számban fejlődő kivételnek) a betegse- gélyző járulékot egy kellemetlen és szerinte fölösleges adónak tekinti, de addig, mig az útadót, fejadót, fogyasztási adót, kutyaadót, ki tudja, hogy még hány félefajta adót meg keli fizetnie, a járulékot — azt hiszi — nem kell — és nem is fizeti. És ezzel aztán el is jutottunk a munkás- biztositás legnagyobb rákfenéjéhez: a já- rulékhátrálékhoz. Előttünk fekszik ma már az elmúlt évről csaknem minden kerületi pénztár zárszámadása, évi jelentése és min- denikben egyhangúlag felhangzik a panasz : nagy a járulék hátrálék! Váci pénztárunknál például a múlt évre 152000 korona járulék volt kiróva — ennyinek kellett volna befolynia és befolyt mintegy 101.000; a hátrálék 51,000 korona. Ehhez nem kell kommentár! Nem akarunk reámutatni arra az anyagi zavarra, a mit akár egyes embernél, akár egy üzletnél, akár egyesületnél az a körülmény jelent, ha egy évre előirányzott jövedelmének Vs-ad része nem folyik be, de kötelezettségének mégis eleget kell tennie. Csak azokat az adminisztrációs nehézségeket akarjuk kissé ismertetni, amelyeket ezek a dolgok okoznak. A pénztár kénytelen a hátralékos munkaadókat ismét és ismét felszólítani, rendesen eredménytelenül, akkor a hatóságokat a behajtás iránt megkeresni, jobbra-balra levelezni, az ügyeket végrehajtásra kiadni, mig végre befolyik vagy egy nemleges zálogoíási i jegyzőkönyv — az eredménytelen foglalás J dokumentuma — vagy jobb esetben ne- j hány korona, a mit bizony annak a munkaadónak is ezerszeríe könnyebb lett volna fillérenként befizetni, mint igy külömböző intési és végrehajtási díjjal már lényegesen megszaporodva egy összegben. Ha még aztán hozzá vesszük, hogy a munkaadók e filléreknek felét is — törvényadta jogukkal élve — munkásaik keresményéből vonják le, jogosan előtérbe nyomul a kérdés: jogos-e, szabad-e túlnyomóan nemtörődömségből, vétkesen kényelmes indolenciából e fillérekkel elvonni rendeltetésüktől. A legutóbbi napokban adta meg erre a kérdésre a választ a temesvári kir. tábla, amely jogerőssé tette elsősorban a karán- sebesi járásbíróság által hozott azon iíé letet, melyben Burdián György mehádiai kőművesmestert bűnösnek mondja ki a Btkv. 358. §-ba ütköző sikkasztás vétségében, mert a karánsebesi munkásbiztositó pénztárhoz bejelentett munkásainak beteg segélyezési járulékát levonta, de a levont járulékokat be nem szolgáltatta. Ezen vétségéért a kőművesmestert négy heti fogház és egy évi hivatalvesztésre, nemkülönben a felmerült költségek viselésére ítélte. Ez az ítélet tanúbizonysága annak, hogy a munkaadók részéről igen is vétkes mulasztások merültek már fel a pénztárral szemben, olyan mulasztások, melyek a fejlődés korszakában lévő intézményt csaknem teljesen megbénítják. Hogy hoz-e ez az elvijelentöségű Ítélet — mely most már precedensül szolgálva, több hasonlót fog maga után vonni — változást e téren, az még a jövő titka, de valószínűleg igen, mert hisz aligha fogja kockáztatni egy-egy köztiszteletben álló iparos, vagy gyáros, hogy néhány fillér jogtalan eltulajdonításáért becsukják. Mindenesetre szomorú tényként szögezhető le, hogy oda fajultak az ügyek, hogy börtönbüntetéssel kell kényszeríteni arra, hogy megtegye a kötelességét egy „jótékony“ intézmény iránt, talán olyanok is, a kik különben hajlandók nagy összeget is áldozni a nyilvános jótékonyság oltárán. Alig valamivel jobb a helyzet a munkásság részéről. Sajnos, még ma is akad elég munkás, kit csak a kényszer hoz a biztosítás kötelékébe. A „minek az nekem“ elve még ma is erősen dominál, de becsületére legyen mondva a munkásságnak, a felvitágosodottabb része — és ez a túlnyomó — már felismerte, megértette azt az előnyt, amit neki nyújt. Megértette, mit jelent az előbbi állapottal szemben, amikor a megbetegedés egyéríékű volt az elpusztulással, mert ha a bajába bele nem pusztult, elpusztitoíía a betegség nyomán jelentkező nyomor. Ma ettől védve van. Orvost, gyógyszert, kórházi ápolást kap, ő és a családja és annyi pénzbeli segélyt, ami az éhezéstől megóvja. És ha munkájában baleset éri, még nem kell „nyomorék Lázárként“ az utca sarkára, vagy a templom ajtóba állnia. Tovább, sajnos, még nem tartunk, épen csak annyit adhat a pénztár, hogy az éhínséget elhárítsa, pedig az ideális állapot az lenne, ha annyit nyújthatna, hogy a beteg — aki erre Feltétlen rászorul — a rendesnél jobb ellátásban részesüljön. Szanatóriumokban, tengerparti üdülőhelyeken keresnek és találnak gyógyulást a pénztár tagjai és ha évekkel ezelőtt utópikus álom volt munkás a drága Tátrában, vagy a tengerparton, ma százával jönnek haza munkások Abbáziából, Tátra- házáról, Meránból és gyógyullan hozzák vissza munkaerejüket, a nemzetgazdaság oly fontos tényezőjét. Sajnos — mint mindennek — munkásbiztositó pénztárnak is megvannak a parazitái. Nagyon is gyakori, hogy egyesek visszaélnek a pénztár jótéteményeivel és
