Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-08-18 / 64. szám
HuszonhatodiK évfolyam 64. szám. Vác. 1912 augusztus 18. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz, (Iparudvar.) Nyilttér sora oO fillér. Telefon-szám 17. RóKus és a vasút. Vác, aug. 17. Karcsú Antal Arzén. Vác nem olvasott történetirója szerint szent Rókus kápolnája a lóvék kegyadományaiból, föképen pedig gr. Althán M. Károly váci püspök bőkezűségéből keletkezett és Káló Ferenc ált. püspöki hely- nök által 1740. aug. 4-én megáldatott. Éven- kint augusztus 16-án a papság és nép szent menetileg szokott a székesegyházból kivonulni, fogadalmi ájtatosságának teljesítése végett. Százhetvenkét esztendeje mutatja tehat az ősrégi temető helyén a Rókus-kápolna Vác népének vallásosságát, melyhez a város képviselőtestületének néhány év előtt hozott egyhangú határozata járult, hogy szent Rókus napját városi fogadalmi ünneppé avatja. Akkor messze esett a várostól a felhagyott temető, melynek közepén a fogadalmi kápolna épült, ma rajta túl, egész az- uj temetőig terjed az építkezés s talán egy-két évtized s ma még lakatlan területek csöndjét is okkupálja majd a városi élet forgatagja. Úgy gondoltak a vallásos elődök, hogy senki által nem háborított helyen legyen tiszteletadás annak a szentnek, kinek névünnepén egyszerre szűnt meg a keleti emberpusztitó vész az ősi város falai között. De forgott az idő kereke. Egy évszázadra rá az ősök által nem is sejtett vasparipák sípolva, gőzölve siettek el a csendes kápolna mellett, nem is hét évtizedre rá értékes lett a Rókus egykor néhány rhénus-forintot érő telke és jókora darabot idegen kézre adtak belőle örökáron. Rókus kápolnája belekerült az élet forgatagjába, nem telik bele három esztendő, a nyüzsgő, forrongó élettől még jobban keli majd védeni az ájtatosságnak ezt a fogadalmi helyét. Nem múlik el három esztendő és állani fog Vác várva várt uj vasúti pályaháza. A rohanó élet kegyeletre nem néz és az ország legrégibb pályaházát, a vácit, szétbontana, az uj pedig egyenesen a Rókus hátamögé, közelebb a Kobrak-aluljáróhoz épül meg. Ismertettük már a terveket, tudjuk, hogy a pályaházból az utasok alagutakon jutnak fel a síneken álló vonatokhoz s mert ezért szigetszerű perrono- kat kell majd a vágányok között e.helyezni, a siuhálózatokat a mainál 2—3-szoros szélességre kell széttolni, vagyis a felvételi épület a kápolnától alig egy kőhajitásnyira fog állani. Ha elgondoljuk, hogy a pályaház előtt jókora terület kell a várakozó kocsik, az érkező és távozó utasok részére, már el is képzelhetjük, hogy a Rókus-kápolna pont a hatalmas vasúti forgatag kellős közepére kerül ! Az uj pályaudvarunk elkészülte után a vas- i úthoz vezető útvonalnak is meg kell változnia. Az uj útvonalat pedig mindenki elképzelheti, ha a Korona sarkáról az evangélikusok temploma előtt közvetlen elvonuló egyenest gondolja el : ez az ut nyílegyenest vezet ki a pályaudvarhoz s az úttest kellő közepébe esik majd a Rókus-kápolna, melynek közvetlen hátterében áll a pályaudvar fel vétel i épülete ! És most nem lesz kegyeletsértés, ha felvetjük az eszmét: a Rókus-kápolnának más helyen való elhelyezését. Ennek az újságnak hosszú múltja a garancia, hogy soha vallási meggyőződést, kegyeletet nem érintett hasábjain a profán toll. írhatunk tehát bátran, mert erős a meggyőződésünk, hogyha ma nem, egykét évtized alatt mégis megvalósul az itt felvetett eszme, nyugodtabb helyre kerül a Rókus és a mi akkor nem lesz kegyeletsértés, ma sem az. A Rókus-kápolnának jobb, megfelelőbb hely nincs a Vereskereszt-sornál. Ismét Karcsú Antal Arzén könyvéből citálunk: 1745. március 15-én püspöki leirat Ígéri a kisváci hívőknek, hogy mert minden templomtól távol laknak, templomot építtet nekik. Már ott volt az Isten házához szükséges építő anyag is, de az építés elmaradt. 1848-ban Schimpl József felsővárosi plébános-kanonok sürgette meg a tem- plomépitést s az Írásos válasz : „ . . . a szentszék mindenre kész, azért jövendőre különösen feljegyzendönek találta !“ Soós József kanonok sajátjából kuráciát akart ott alapítani, de 1882-ben bekövetkezett halála meggátolta tervének keresztülvitelét. Ha tehát a mily régi szent Rókus tiszteletére épült kápolna és oly régen éí a hívőkben s az egyházfőkben a gondolat, hogy a kisváci katolikus hívőknek templomot kell emelni, most megvalósítható lészen. Ma már pedig nemcsak a püspökség, a hívők áldozatkészségéről, de a városéról is szó eshetik, hiszen a varos azzal, hogy a Rókus-kápolna területét a forgalomba bevonhatja, egyetemes városi közérdeket szolgál, azért áldozatkészségének az uj templom, vagy Rókus-kápolna építésénél jó mennyiségű o. é. bankjegyekkel adhat kifejezést. Pályaudvarunk elölt egy kis park a Rókus helyén : egész más képe lesz a városnak, mást fog gondolni az idegen rólunk, ha hozzánk érkezik, mint ma, mikor a sivárság visszariaszt a Honvéd sarkáról mindenkit. Vájjon hihetjük-e, hogy a közérdekű eszme foglalkoztatni fogja az egyházmegye haladásért lelkesülő főpásztorát, a város vezetőit, a kik közös harmóniában ezt a kérdést közmegelégedésre megoldhatják ! Vác és vidéKéneR ősliora. 2 Abban az időben, midőn Franciaországot és Angliát már emberek lakták, a Duna és Tisza partjain az őskori orrszarvú legelt. (Népszerű természettudnmányi előadások gyűjteménye I. 4. Pulszky Ferenc. Az őstőrténelmi leletekről Magyarországban.) Az emberi élet kétségbevon- i hatlan nyomait jóval később, csak a csiszolt korszakban találjuk. A most is lakott területek legszámosabb helyén a föld megőrizte számunkra e korszak embereinek kőszerszámait, agyagedényeit, fegyvereit és háztartási eszközeit, melyekből egész világos képet alkothatunk a történelem előtti ember életmódja és családi élete felől. A neolíth-korí ember elhagyta a barlangot és lakóhelyéül mindig folyó, vagy patakmenti vidékeket keresett, vagy ingoványos területeken, csekély vizekbe levert cölöpökre építette kunyhóját. így tapasztaljuk ezt a svájci, a sa- voyaí és az osztrák alpesi tavak cőlőpépitmé- nyes telepeinél. Nagy tapintattal és óvatossággal járt el a kőkorszak embere az úgynevezett földvárak helyeinek a megválasztásában. Ezeket a földvárakat leginkább izolált hegyhátak kiálló, két oldalról lehetőleg szabadon és meredeken lefutó és a hegylánccal csak egy oldalról összefüggő hegyfalakon készítette nagy fáradtsággal és valódi sztratégiai ügyességgel. Ezeken védte magát az ellenség és a vadállatok ellen. Eme pontok természetalkotta előnyeit a maga céljára ügyesen tudta kiaknázni az újabb kőkori ember és hogy aztán teljesen és minden oldalról lehetőleg hozzáférhetetlenné tegye e helyeket, a hogy kevésbbé lejtős oldalaira mély árkokat ásott, az árkok fölé magas, a legtöbb esetben rengeteg munkát igénylő földsáncot emelt és csupán csak egy nyílást — kaput — hagyott azon a közlekedés számára. Ez a közlekedés a várba felkanyargó ösvényen történt. A hegyfokok meredek oldalait, mert ezek úgy sem voltak könnyen megmászhatok, vagy éppen nem, vagy csak csekélyebb árokkal kerítette körül, de a várba vezető ősvény elhelyezésénél pontosan szeme előtt tartotta azt a középkorban is dívó stratégiai elvet, hogy az utón felvonuló egyéneknek a jobb, tehát paízzsal nem védett oldaluk legyen a vár felé fordítva, hogy így védtelenül legyenek kiszolgáltatva azoknak, a kik a várat védik. A pusztán árokkal és főldhányásokkal bíró földvárak tekinthetők a neolíth-korí ember legrégibb mentsvárainak. Már valamivel fiatalabbak azok, a melyeknél a sáncokat kíklopszfal módjára helyezett kövekből rakták össze. Miután a neolíth-korí ember a mész- és homok-keveréknek, (maíternek) a használatát még nem ismerte, e falak minden ragasztóanyag nélkül vannak készítve, legfeljebb pernyével és szalmával átgyurt agyag az összekötő anyaguk. Ezt, hogy ősszeállóbb és szilárdabb legyen, néha keményre ki is égették. Bár az újabb kőkorszakbelí ember életének egy része e földvárak területén folyt is le, béke és nyugalom idején a vár lakosai sátraikat a patakok és folyók mentén elterülő helyeken ütötték fel, hol állatokat tenyésztettek, silány kő-, fa-, és agancseszközeíkkel megművelték a főidet, termesztettek szemes életet és lent, vadakra vadásztak, a vizekben pedig hálóik és csonthorgaík segítségével halat fogdostak és e barátságos vidéket és árnyas ligeteket csak akkor hagyták oda, ha ellenséges törzsek ütöttek rájuk, hogy szerzett javaiktól megrabolják. Ilyenkor a földvárak körül elszórt telepeken lakó családok a mentsvár sáncai közé húzódtak. Ostrom esetén egyesült erővel védelmezték sáncaikat, melyekből nyilakat lövöldöztek, dárdákat vetettek és kőtömböket gurítottak az ostromló ellenség sorai közé. A mentsvárak sáncai között készült a neolíth- korí ember első lakóháza is, mely vagy egy, a földbe vájt és nyílása fölött lombbal fedett körtealaku üregből állott, tehát a legköze-
