Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-11-05 / 86. szám
2 VÁCI HÍRLAP magyar, a szeme szinte könybe lábad, ha huszárjairól szól, a kiknek parancsolója .volt Mexikóban. * Magyar huszárok Mexikóban ! Hát nem nagyszerű, fantasztikus, csaknem hihetetlen ez. Piros nadrágos, zöld attilás, ezüstzsinóros, zöld kalpagos legények, alattuk ficánkoló magyar paripák azt aztékek földjén, Cortez Ferdinánd birodalmában. Hogy lelkesedik az öreg ur, mikor róluk beszél : — Derék fiuk, nem hiszem, hogy valaha jobb emberek kerülnék a kezem alá. Micsoda nagyszerű, megható becsületes legények! Nem jegyeztem fel a sok érdekes epizódot, velem együtt a sírba szállnak, de fáj a szivem, hogy nem állíthatok emléket a derék magyar huszároknak. Miattuk volna kötelességem mindent lejegyezni. És hogy harcoltak. Alatorre tábornok, az ellenség generálisa mondta róluk: — Esős hungaros huzares no son hombres, son dravolos. (Ezek a magyar huszárok nem emberek, de ördögök.) És hogy szerette őket Miksa császár. Ide nézzen, uram, (és elsárgult papírlapokra Írott jegyzeteit szedte elő) még Livornóban 1851-ben ezeket mondta róluk: A magyar forradalom óta itt pillantottam meg az első eskadrön huszárságot. Ezeket a nagyszerű, páratlan (einzigschöne) huszárokat, a milyeneket csak Ausztria mutathat fel, mert az övé Magyarország. Szinte vasból kovácsolt, marcona lovasok, teli lobogó tűzzel, fáradhatatlan erővel . . . Ezeket mondta a magyar huszárokról egy habsburgi főherceg. És mikor az öreg úr felolvasta az Írást, a szeme szinte cikázott a büszkeségtől. Hiszen ő is magyar huszár volt! És elmesélte, hogy a sok fáradság után pihenőre szorult a hires negyedik huszárezred, melynek ő volt a parancsnoka. Atlixco városát jelölték ki nekik, hogy ott pihenjenek meg. — Útban voltunk állomásunk felé, — mesélte. Egyszerre egy utkanyarulatnál feltűnik Atlixco. Félig hegyen épült, tropikus növényzetbe merült gyönyörű kis városka . . . Ugy- e szép ! — fordulok huszárjaimhoz. Szép, szép — feleli az egyik — de mégis csak sokkal szebb Kecskemét! Hajh, ha még egyszer a tengerparthoz érek, — sóhajtotta a második, — megpróbálnám, nem uszná-e keresztül a sárgám ! Mire megszólalt a harmadik : Ha még egyszer az Alföldet tiporná, olyat ugrana a feketém, a milyen ő maga! ... Én pedig többet nem kérdeztem, köny futotta szemembe. Kár, hogy mindezt senki meg nem Írja . . . — De hát mért nem ? . . . Diktálja le ? — kértem. — Nincs időm — felelte a nyugdíjas öreg tábornok. — Sokat kell olvasnom, mindenféle külföldi könyvet, most nagyon foglalkoztat az orosz, aztán figyelemmel kisérem a legújabb hadirendeleteket, szabályzatokat, mert mindent kell tudnom . . . Hátha szükség lehet rám. Minden pillanatban készen kell lennem. És az egyik szobája sarkában látom az ismert katonatiszti fekete manőverládákat. Meg vagyok róla győződve, hogy minden be van pakolva . . . Alarm! és a hetvenhét éves generális elindul a csatába . . . * A császár, a császár! Miksa császár emlékével, nevével, szeretetével van tele az egész lakás, de a mi több : az ember. Csodálatos, rajongó fanatizmussal él emlékeinek és minden átmenet nélkül egyszerre csak igy beszél: — Agyonsirhatom magam, ha a kedves császárra gondolok, olyan jó, finom, nagylelkű személy volt . . . Sokszor egyedül ülök ide- ! haza, audienciát adok magamnak és emlékeim mind elémjárulnak. Mikor agyonlőtték, senki se volt vele, csak hű, kedvelt huszártizedese : Tüdős József. Gyakran felkerestem, mikor hazajött és elbeszélgettünk Róla. (A huszártizedes és az altábornagy !) — A Ceres de las Campanason végezték ki a császárt Queretaro városka mögött. Mikor a vesztőhelyre ért, levette a csákóját, odaadta Tüdősnek, izzadt homlokát zsebkendőjével megtörölte és ezt a zsebkendőt is Tüdősnek adta . . . Akarja látni ? . . . Tüdősről rám maradt . . . És kis kulcsot vesz elő, kinyitja fiókját, a fiókból kivesz egy kis dobozt, a dobozból egy másik kulcsot és a szekrényhez megy. Kinyitja. Bőrtokból kiveszi a szomorú, hires selyemzsebkendőt. Nehéz, sárga selyem, a szegélye súlyos diszitésű, a bal alsó sarkán a habsburgi korona és a két betű : F. M. (Ferdinand Maxmilian.) Különös látvány. Egy zsebkendő, nehéz selyem zsebkendő, mely a kedélyes Wienben egy fiatal főhercegé volt, a ki a császár lett és mielőtt agyonlőtték, ezzel a zsebkendővel törülte le verítékező homlokát. Pedig nem igy gondolt a halálra. * — Ide nézzen! . . . És kis asztalkán négy cserép apró aioet hoz elém. A legnagyobb talán tenyérnagyságú, a többi kisebb. — Látja, ezek Mexikóból való aloék. Egy urhölgy hozta nekem Queretáróból. A kivégzés helyén nőtt, szemben a fogadalmi kápolnával. Ez a pár aloe az én legdrágább kincsem. A többi virágom már mind a kertésznél van, de ezeket magam gondozom, este beviszem a hálószobámba. A budai kis szobákban, apró cserepekből nézett rám a négy csöpp növény. Mexikó messze került szülöttei. Frissek és üdék, mint az öreg ur emlékei, melyek szintén Mexikóban születtek. * — Azt kérdezi, hogy vannak-e műtárgyaim, ritkaságaim? . . . Nincsenek. Mikor kint voltam, kezdtem gyűjteni. Montesuma sírjánál egy obszidtán dárdahegyet találtam. Termés- aranyköveket másutt, azték régiségeket s ezt mind bal nyeregtáskámba tettem. Egy szép napon megkérdeztem a huszáromat mars közben, van-e ennivalója? -— Hogyne — felelte — a bal nyeregtáskában. — De hiszen ott más holmik voltak. Kövek — mondta nyugodtan a legény, — felsebezíék volna a ló oldalát, eldobtam. — Még csak nem is szidhattam össze. Igaza volt. A földi kincs nem katonának való. Azóta nem gyűjtöttem. * Ilyen ember Palkovics József nyugalmazott altábornagy ő excellenciája! Bizonyára vannak tudósaink, a kiket érdekel Miksa császár története, vannak Íróink, a kiket lelkesít, hogy magyar hászárok jártak Mexikóban és mexikói lányokat öleltek . . . Menjenek el, hallgassák meg az öreg katonát, jegyezzék fel emlékezéseit, a melyek igy, csak addig élnek, a mig ő él. A milyen üde, fiatalos és erős, hiszem, hogy még sokáig él, de kár várni, kár késlekedni. Palkovics József, a régi idők nagy embere hű képét adhatja a mexikói tragédiának, a magyar huszárok éleményeinek . . . HireR. Selyemben, bársonyban szü= letett! — Az apja még dúsgazdag volt, — A fiú nyomorában fölakasztotta magát! A városnak új, fekete, hullaszállító kocsija vágtatott Mindenszentek napján délután végig a hosszú főutcán. A félelmetes kocsi bakján Herczeg rendőr ült, a lovak a Burgundia- utcai városi közkórház felé tartottak. — Nem mindennapi eset történhetett, — sugdosták a temetők felé igyekező járó-kelők. Csakugyan igy volt. Egy szikár, intelligens arcú, göndör hajú, ősz, idősebb ember feküdt az öszetákolt fekete közös koporsóban. Vájjon ki lehet ez a szerencsétlen ember? milyen ócska ruházat van rajta s nézzék azt a vörös stráfot a nyakán ! Sokan körülállták a hullát, találgatták is, hogy ki volna, a mikor egy öreg úr megszólalt : Szegény Her! Lajos! Hát ide kellett jutnod! Ismertem jól a családját, a nagyapja még dúsgazdag váci polgár volt, az apja is bírta magát vagy félmillióig! Bizony ez a szerencsétlen Lajos még selyemben, bársonyban született ! Nem volt akkoriban Vácon olyan gazdag, csinos, elkényeztetett fiú egy se, mint a Herl Lajos! Az ősei is mind rézművesek, lakatosok voltak, de első polgárai Vác városának úgy tekintélyre, mint gazdagságra nézve. A mostani Veizer Kálmán-féle ház, a Blau féle (volt Velzer-íéie), a Piarista-utcában az, ahol a kis Grósz lakik s több más ház, föld, szőlők mind az övékéi voltak egykoron. Nézzék csak meg a váci irgahnasok csinos és tiszta kórházát ! Fognak ott találni két diszes vaságyat, az van azokra ráfestve, hogy azokat is ennek a szegény embernek az atyja alapította ! De milyen a sors! Már-már úgy volt, hogy a gazdag alapitó maga fog bejutni saját ágyára! Mindig jobban haladta lejtőn lefelé az öreg Herl, a kártya s egyéb vitte a romlás útjára, a házak, földek, szőlők egyen- kint dobra kerültek, s mikor látta, hogy alig van valamije, fogott egy darab kötelet s megelőzte a nyomorba jutását! Ez a szerencsétlen Lajos felnőtt ember volt már akkor s ő is rézművességet tanult. Okos, művelt ember volt s bár kitűnő mesterember, nem sok jó példa állt előtte. Elődei vagyonának visszaszerzésére soha sem gondolt, amit megkeresett, azt még aznap elitta. Ő csak folytatta ott, a hol szegény apja elhagyta! Mint látom, neki is a kötél volt utolsó menedéke! — Bizony ez is felakasztotta magát — szólt közbe a rendőr s a hullát bevitték a halottas kamrába. Az eset rövid rendőri hire pedig a következő: Másfél éve gégerákja volt' Herl Lajos rézműves- és kútcsinálónak. Felesége keresett rá és hat kis gyermekére. Az asszony az ünnepnapon is mosott valahol pénzért. Herl elküldte gyermekeit egy hatossal, hogy hozzanak maguknak délre almát. Mig a gyerekek odajártak, ő addig bement a lakása melletti kis kamrába s ott felakasztotta magát. Mire a gyermekek megjöttek, ő már akkorra halott volt. A 61 éves, r. kát. ember nem birt meglenni ital nélkül, hosszas betegség is kínozta, igy vetett tehát véget nyomorúságának. Hat gyermeke (a legnagyobb 13 éves, a legkisebb másféléves) és felesége teljes nyomorban maradtak hátra. A megholtat pénteken temettette el a város. Az elhunyt ősrégi, dúsgazdag váci család sarja volt, kinek számos közeli és távoli rokona lakik Vácon.