Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)

1909-03-21 / 22. szám

Huszonharmadik évfolyam 22. szám. Vác, 1909. március 21. ,' »■ Ts. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Idők jele. Még pedig, talán jobb idők következtének a jele. Az újságok úgy közölnek egy józan gondol­kodásra valló és előítéletekkel szakitó lépést, mint: — Ritka példát . . . — Fehér hollót . . . Mi azt mondjuk idők jele. A józan, praktikus gondolkodásra térő idők jele. Az eset a következő: Szabó János budapesti szabómester fia érettségit tett. Azaz tiszteségesen elvégezte a középiskolát, gimnáziumot. Apjának mód­jában volt, hogy pláne ott a fővárosban a fiút tovább taníttassa. Orvosnak, fiskálisnak, tanár­nak, mérnöknek, miniszteri tanácsosnak ... ki tudja . . . talán még miniszternek is. És csudák csudája, Szabó János fia ezen pályák egyikére sem vágyódott. Hanem a szabó-iparos pályát választja. Apja üzletének vezetésére készül. Először kezébe veszi a tűt és czérnát. Aztán előkészültségét, eszét fogja elővenni, hogy még nagyobb virág­­rásra emelje apja üzletét. Apja, illetőleg saját üzlete mellett szolgálja ezt a szegény nemzeti, hazai ipart. Azt, a mely épen azért nem tudott eddig virágozni, megerősödni, mert csarnokába nem léptek tanult, gondolkodó, hivatásos és ambicziózus fejek, ifjak. S vájjon okos fővel, munkáskézzel, szorga­lommal, takarékos élettel nem lesznek-e a Szabó Jánosék gyermekeiből nagyobb urak, függetlenebb emberek, hasznosabb polgárok, mint a félbemaradt iskolás, egyetemet kerülő ifjakból? Vagy talán a cifranyomoiúságos, kívül fényes, belül rejtélyes, küzdelmes — nagy hi­vatalnokokból is? Vannak már kiáltó példák. Ezek igazolják, hogy igenis — lesznek. Sok, temérdek mondani valónk volna még itt e pontnál. De ez alkalommal elhagyjuk mindazt, a mi elménkbe, szivünkbe tolul keser­ves tapasztalatként. Mert más oldalra kell fordulnunk. Mert más íistököt kell megragadnunk. A földmives, a kisgazdák, meg a nagyobb gazdák üstökét. Hát itt, nem a nemzeti iparcsarnokban, de az anyaföld nagy tágas mezején is mit tapasz­talunk? Azt, hogy mihelyest a földmives, kisgazda, meg még a nagy gazdák is egy kis módot, tollasodást éreznek . . . már rögvest arra gon­dolnak. Mire? Hogy gyermeküket taníttatják. Mire? Arra, hogy úr legyen belőlük. Nagyobb úr — az apjánál. Mert nálunk az „úr“ elnevezést eddig la csak a hivatalnok kapta meg. Orvos, ügyvéd, mérnök stb. és a legnyomorúságosabb kis hi­vatalnokok is, — igen ők az urak. Pedig ha szétszednők szálakra azt az urasá­­got. Cifranyomorúság vigyorogna felénk. A gazdaemberek igazán ritkán gondolnak arra, hogy igenis taníttatom a fiamat addig, mig látom, mi fejük belőle. De ha látom és ve­lem beláttatják, hogy az én fiam csak amo­lyan csúszva-mászva boldogul, hát tanuljon annyit, a mennyi az értelmes, józan gazdának szükséges. Vagy ha módomban van, az Isten adott földet, gazdálkodásé: tanulja végig a szük­séges iskolákat. És aztán? Vegye kezébe az én munkámat, folytassa az én küzdelmemet. Szakértelmével, tanult, jó­zan fejével értse meg a földet és szeresse is meg, hogy a mai előrehaladott eszközökkel, móddal felvirágoztassa és gyíimölcsöztesse azt. És ne pazarolja el. Mint elpazarolta, tönkre­tette tanulás idején azt a birtokot, melyet apja keservesen összegyűjtött. És elpazarolván, válik belőle nyomorúsággal küzdő — úr. Bársony mellény, üres has. Idők jelét látjuk örvendezve az iparos pá­lyán. Idők jelével találkozunk már a gazdák, földmivesek családjában is. Igaz. Ritkák még a példák. De szent meg­győződésünk, hogy társadalmunk, fejlődésében immár fordulat áll be. Álljon is. Különben soha se erősödik meg ez a nemzet, melyet eddig is — a hivatalok után való iszonyú láz állította meg fejlődése útjában. Mert negyven éven keresztül legfőbb gondja az volt a kormányzatnak, hogy hivatalnok, papiros és tinta-Magyarországot csináljon. Ittuk is a levét . . . masabb viaduktjain keresztül haladva dicső­ségesen hirdesse az emberi elmének ragyo­góan szép, merész műalkotásait. Nincs az az utas, ki bármennyiszer látta is ezt a fes­tői szép vidéket, hogy teljesen ismeretlen szomszédját, kit eddig figyelemre sem mél­tatott, meg ne szólítaná és néha szinte han­gos kiáltásokba ne nyilvánítaná elragadtatá­sát. Én némán ültem helyemen és ha lehe­tett volna, úgy négy szemmel és két lélek­kel gyönyörködtem volna a természetnek e remek alkotásain. Ah, azok az őserdők, melyek még szüzek az emberi lépésektől és mentek az emberi kéz romboló hatásától, felejtetnek minden földi bút és bánatot és csak egyedül maguknak kötik le a szemlélő teljes figyelmét. Itt nem látni szomorú arco­kat és minden szemlélőnek ott van, hogy úgy mondjam a kéjes gyönyörrel vegyes vonás az arcán, szinte siet az emberi ész és lélek felfogni és felejthetetlenül bevésni em­lékében e káprázatosán szép vidéknek em­lékeit. Maltrata állomás után egy hatalmas mély­ség nyílik meg a vonat mellett mig a másik oldalán már ott látni a két fényes sínpárt, de alig, hogy ezt megpillantottuk a vonat fütyül, alagút következik, melyben a vonat megáll. A ki először utazik erre, azonnal valami szerencsétlenségre gondol, mikor csak hallja szomszédaitól, hogy most követ-A trópusokon. A „Váci Hírlap“ részére irta: Tóth Albert a mexicoi gazdasági főiskola tanára. 1 Mexico, január hóban. Az örök tavasz. — Mexicoiak nemzeti itala. — Olcsó ebéd. — A világ legborzalmasabb viaduktjai. — Az őserdők. — Megállunk az alagutban. A honnan a kávét kapjuk. — Európai hódítás a kreol szépeknél. Sokan azt hiszik, hogy Mexiconak csak forró éghajlata van, pedig ez nagy tévedés, mert van Mexiconak úgy nevezett örök ta­vasz klim’ája is és melyet a tengerszini ma­gaság idéz elő, mert annak dacára, hogy Mexiko a 18—20 sz. fok alatt fekszik, tehát a Szaharával egy irányban, mégis miután 2400 m. tenger szin feletti magasságban fek­szik, öröktavasz klímával dicsekedhet. Már nyolc hónapot töltöttem Mexico vá­rosának kies tüzhányagokkat szegélyezett bércei között, de a forró égövet még nem ismertem, sok oldalú elfoglaltságom mellett nem tudtam magamnak időt szakítani, hogy a pálmák és liánák hazáját megtekintsem; csak midőn az iskolai évet befejeztük és a reményteljes indián ifjú gazdanemzedéket útnak eresztettük, hogy két hónap alatt ki­pihenjék az év fáradalmait. E két hónapi szünidőt én a forró ég öv megtekintésére használtam fel. Régi vágyamat láttam meg­valósulni, mikor reggel a 7 órakor induló verakruzi vonatra felszállottam. Az ut Esperanza (magyarul reményt je­lent) állomásig meglehetős unalmas és eleinte a mocsáron és szikes talajon kívül semmit sem lehet látni az »anahuaci« fensikon. Ké­sőbb már váltosatossá teszik a vidéket a »niagey« aggave ültetvények, melyek a fen­­sik végén elterülő dombokat teljesen elfe­dik. Ebből az Agávéból készítik a mexicoiak az ő nemzeti italukat, melynek »Pultque« a neve és miből egyedül Mexico városában naponta egy millió liter fogy el. Ez a nagy fogyasztás onnan van, hogy a pultque semmi nemű vám alá nem esik, készítése igen egy­szerű és igy igen olcsó is; egy liter finom pultque 3-4 cent. Vannak indiánok, kik naponta 15—20 litert képesek elfogyasztani. Szesztartalma nem nagy, de az állandó fo­gyasztót később a hülyeséghez hasonló be­­tegség fogja el. Esperanzán a Veracrus felé és Veracrus felől érkező mindkét vonatnak ebédállomása van. Az utasokat már megtérített asztalokon feltálalt ételek várják, étlap nincs és csak table dote szerint lehet étkezni, az ebéd ára 1 Peso, (2 kor. 50 fill.) de annyit hoznak, hogy nincs az az éhes utas, ki teljesen jól lakottan ne távoznék el. Az esperanzai állomást elhagyva még egy kis ideig homokbuckák között halad a vo nat, mig végre eléri a Sierák kies bérceit, hogy a világ legszebb és egyúttal legborzal-

Next

/
Thumbnails
Contents