Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-03-03 / 17. szám
Huszonharmadik évfolyam. 17. szám. Vác. 1909. március 3, Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára Q centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. A lakásínség és a városok. (Az ország orvosaihoz, mérnökeihez.) A magyar társadalom számos panaszai között nem a legutolsó helyet foglalják el a lakásínség miatt felhangzó sérelmeknek. Ki hitte volna ezelőtt pár évtizeddel, hogy a még mindig mezőgazdasággal és közjogi sérelmek feszegetésével foglalkozó magyarságnak lesz egy folytonosan fejlődő és dráguló világvárosa, melyben a folyton szaporodó lakosság csak a fegnagyobb áldozatok árán tud el helyezkedni. Ki hitte volna, hogy a folyton szaporodó városi lakosság is hasonló mizériáknak lesz kitérve a vidéken — amennyiben a városi népesség szaporodásával sem tud lépést tartartani a közigazgatás a város fejlesztése terén. Tagadhatatlan ugyan, hogy nagy haladás észlelhető mindenütt a városok fejlődésénél: ámde nemcsak, hogy nem bírtak lépést tartani a lakosság szaporodásával, hanem a közegészség igényeitől messze elmaradtak. A magyar közigazgatásra nézve rendkívül jellemző, hogy épen azok a községek állanak a leghátrább, amelyeknek nincs polgármesterük, rendezett tanácsnak, hanem mint megye székhelye is csak községi ' szervezetben maradtak, ahol az uj házak adómentessége a legcsekélyebb. Csodálatos, hogy a vármegyék be nem látták e tarthatatlan állapot káros voltát tisztviselőikre nézve is, akik alig kapnak lakást a községekben — hanem vármegye még ellenszenvvel viseltetett a városok ellen, ha azok önállóságra törekedtek, sőt a községektől sem vette szívesen, ha azok rendezett tanácsú várossá akartak átalakulni. Természetesen a városok fejlődése csökkent ily módon s a közigazgatás sem tanúsítván valami nagy érdeklődést — igy aztán hovatovább érezhetőbbek ennek rendkívül káros következményei. Ugyanis ez az egész kerek földön a magyar városokban van a legnagyobb lakásínség — és a halálozási statisztikában szintén mi vagyunk a legszerencsétlenebb első helyen, mi vagyunk, akik jár vány fészkeket építünk sáros, piszkos, ronda községeink, városaink alakjában, amelyek miatt pirulnunk kell, ha Ausztria szép, tiszta kis városait látjuk, ahol a közigazgatás első feladatának tekintik a közegészség igényeinek ellátását és gondozását. Nálunk hogyan segítenek a lakásínségen és az általános vízvezeték, csatornázás építés nehézségein ? ügy amint az a hajdani fiskális világban Verbőczy korában talán célszerű lett volna, de ma már ez a támogatás mit sem ér. Az állam ugyanis ad ti—10 s a főváros némely utcáiban luxus építkezésekre hetvenévi adóadómentességet, de ez csak kivétel és csak a fővárosnak használ. Némelyek azt ajánlják, hogy a székesfőváros négy — öt házépületből csináltasson bérházakat. Egyik terv sem éri el a célt, hiszen Budapest lakossága évente husz-harmincezer lélekkel szaporodik, hát ugyan meddig lesz elég segítség három-négy bérház ennyi hajléktalan ember részére 2 Tervezik azt is, hogy a városoknak nagyobb adómentességet adjanak. Ám ezzel sem érnék el a kívánt célt, ha nem alkalmazkodnak a közegészség követelményeihez is, meg a lakásínség irányához. A székesfőváros területén ugyanis évente 20—25 ezer emberrel szaporodik a lakosság száma; uj építkezések pedig ezzel elenyésző arányban történnek, többnyire régi házak helyére építenek, mert a törvény még ebben sem kedvezett a lakóknak, hanem a háziuraknak . . . A mostani lakásínségen a főváros csak azzal segíthet, ha minden üres telken épített minden uj házat s az harminc évi lerombolt ház helyére épit, huszonöt évre adómentességet fog nyerni. Ha a ház a közegészség igényeinek meg fog felelni, nem pedig járványfészek céljaira fog épülni, nedves pince lakásokkal. A vidéki városokban szintén évi harminc és harmincöt évi kedvezmény lenne létesítendő, azzal a feltétellel, hogy csakis azokban a városokban ad az állam ilyen adókedvezményeket, amely városok a vízvezetéket, csatornázást, utcák szabályozási térképét, közvilágítást, utcák és járók burkolatát, közkórházat, közfürdőt már létesítettek^ vagy azok munkálatait már megkezték. Különben pedig a többi ázsiai rondaságba sülyedt városra, községre nézve csak marad a már szűkmarkú adómentesség. Az állam mit vészit ? A reményben is si-Miklósovics Sándor szakaszvezető. Együtt küzdöttük át az okkupációs hadjáratot 1878-ban. Ö akkor még fiatal, bakanyelven »standbeli« katona volt, én már mint »rezervista« kerültem a krédóba. 0 az első zászlóaljban szolgált, én a másodikban. Hanem azért hamar összebarátkoztunk, mert »földiek« voltunk. A ki katona volt, nagyon jól tudja, hogy a »földiek« ráismernek egymásra és a legközelebbi barátságban élnek, még ha egész bataillon határvonala választja is el őket egymástól. Voltunk akkor váciak vagy ötvenen a 32-ik ezredben, a kiket elvittek egy kis lőporfüstöt szagolni Hercegovinába. Ma már alig vagyunk a létszámból tizen, a többi lassanként berukkolt valami ismeretlen másvilági regimentbe, a hol soha sem kap többé »obsitöt« a polgári életbe való visszatérésre. Legutóbb Miklósovics Sándort »trafálta» a végleges berukkolás sora, ezt a csupa csont és izomból álló valóságos Herkulest, kiről azt hihette volna az ember, hogy a halál nem kíván vele megbirkózni 80 - 90 éves koráig, nehogy alul maradjon és Miklósovicsnak jusson az élet-halál küzdelemben a vitézségi érem, mint a hogy neki jutott ki Hercegovinában az összes váci »kamarátok« között. Hát igen, úgy volt, hogy a »rezet« ugyan mindnyájan kivágtuk, megkaptuk a rézből vert kriegsmetáliát egytől-egyig; de Miklósovics Sándor szakaszvezető még egy másikat is szerzett a tetejébe ezüstből, megszerezte katonai virtusával a II. osztály vitézségi ezüst érmet, a mi szép megtiszteltetés számba megy katonáéknál. Még meg is örökítik az erre érdemet tett katona nevét az ezred történetében. A cs. és kir. regimentek történetét azonban nem a nagy közönség számára Írják, abból mi soha ki nem fogjuk olvashatni, hogy hol és miért kapta Miklósovics Sándor az ezüst vitézségi érmet. Ezt pedig minden váci ember tudni szeretné, a ki Miklósovicsot ismerte. Sőt ha van, a ki nem kiváncsi rá, annak is illik tudni, mert Miklósovics tulajdonképen a váci névnek szerzett dicsőségét az ő vitézségi érmével. Miklósovics maga soha sem dicsekedett ennek az éremnek a történetével. Kell hát, hogy helyette valaki elmondja. Bajtársi kötelességérzetből erre én vállalkozom s elmondom úgy, a hogy hallottam még ott a helyszínén azoktól, a kik szemtanúi voltak Miklósovics kicsi, de épületes harci kalandjának. így tudják e/.t a még életben levő többi váci bajtársak is íme diókéiban az egész történet:.1878. aug. 10 én a 32-ik ezred második zászlóalja, mely? ben én is szolgáltam, minden ellentállás nélkül megszállotta Stolácot és annak rozoga fellegvárát. 13-án zászlóaljunk 8-ik százada kiküldetett kémszemlére Lubinje felé. Ezt a századot Lubinje és Stolác között, a ravnicei útszorosban megtámadta egy erős fölkelő banda s egy-két ember kivételével teljesen lemészárolta. Zászlóaljunk igy egy századdal megcsonkulván, Jovanovics hadosztályparancsnok minket visszarendelt a főcsapathoz Mostál- alá, helyettünk pedig első zászlóaljunkat küldötte Stolácba. így került Stoláclm az első zászlóaljban szolgáló Miklósovics Sándor szakaszvezető s itt tett érdemet pár nap múlva a vitézségi ezüst éremre. Hogyan ? annak ismét rövid története van. A fölkelők látva, hogy Stolác helyőrsége megint csak nem több egy zászlóaljnál, vérszemet kaptak s mintegy 3000 főre szaporodott bandáikkal ostromzár alá fogták Stolácot, ki akarták éheztetni, éhhalálra szánták első zászlóaljukat. Számításuk nem is volt rossz, mert máraug. 16-án elfogyottazászlóalj minden élelmi készlete; uj szállítmányt kellett volna hozni a metkovicsi kikötőből. EÉ is indult másnap estefelé a málhás öszvérekből álló hadszervonat, melynek fedezetét — egy félszázadot — Darvai hadnagy vezette. Ebben a félszázadban volt Miklósovics sza-
