Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-12-08 / 96. szám
Huszonharmadik évfolyam. 96. szám. Vác, 1909. december 8. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Ki a színnel! (A népkávéházról és egyébről.) Vác, dec. 6. Tisztelt szerkesztő úr, a lapja megint uj egyesülésről ad hirt. Tudom, hogy ön is úgy gondolkodik, mint a város sok ezer polgára: megint uj egyesület, mely arra a sokat igénybe vett „társadalomra“ —nehány adakozó százra — szorul, de nem tehet semmit sem ön, sem mi — szerény névtelen adakozók, hisz akkor a jótékonyságot nem gyakorolnánk. Mert lehet mondani hogyha a népkávéház szervezői nem alkotnak uj egyesületet, de mindenesetre fokozottabb jótékonykodást akarnak tó'lünk és ne haragudjunk, most az egyszer nem egyesület cime alatt kívánják a krajcárjainkat. Hát jó, adok és adunk. De, gondolom, mégis csak a fenekére kellene nézni ennek is, sok más jótékonykodásnak, mert ha már túlon túl terhelik meg társadalmunkat, megvizsgálhatjuk, helyes, nemes célra megy-e a fillér mellyel — mint most is mondják — alapjában kezdjük rendezni a szegényügyet Vácon. A mi városunkba is és hova hamarább, mint a nagy eszméket jól, rosszul felszívó főváros közelébe, eljutottak az antialkoholista igék. Hívéül esküdtek sokan. Felolvasás, szóbeszéd, iskolatanilás az eszközük és nem kevesbedik, ha nem is gyorsan nő a szá műk. Talán nem is vagyok elfogult, de bizony nincs egy kis kedvem sem vitatkozni az antialkoholizmus áldásairól. Ez az eszmeiért lelkesülő társaság most agitálásában elmegy az alkotásig és népkávéházát állít, ahol alkoholmentes italokat és jó, egészséges ételeket olcsó pénzen fog kiszolgálni. Gyűlés gyűlést követ, apró részleteiben is ki van dolgozva a terv, a kriszkindi már itt jövendő: még ebben az évben megnyílnak a népkávéház ajtajai. Eddig minden helyes. Az eszme áldozatot kíván és érte lelkesülőket. Van áldozatkészség, vannak napi munkájuk után pihenésüket áldozok. De előre figyelmeztetem lelkesedőket: rosszul látnak, rosszul terveznek. Az alapítók kit várnak a népkávéházba? Koldust mondják. Igen, de már ők maguk statisztikailag kimutatták, hogy kevesebb a koldus Vácon, mint a mennyi elegendő lenne, ha mind is a népkávéházba járnának, annak fentartására. Hát akkor vegyük hozzá a munkásokat is — szólnak. Szövőgyár, Kobrák, hengermalom meg sok más kézi munkását ennek a városnak. Hölgyek, urak, megálljának! Hiszik önök, hogy a hova koldust visznek, oda öntudatos, önérzetes munkás belép ? Sok egyéb emberi gyöngeség mellett az a munkás megy az önök népkávéházba, a ki magát éppen, mert immár lát és érez. azért nevezi magát öntudatosnak, önérzetesnek ? Ej, alapitó hölgyeim és uraim, ha nem tudnám, hogy a múlt héten keverték össze (de csak papíron) a koldust és a munkást, azt hinném, hogy nem ebben a modern században, hanem négy-ötszáz év előtt esett szó az ily jótékonyságról! Nem hisznek nekem ? Nem baj. Nyissák meg azt a népkávéházat, két hét múlva úgy becsukják, hogy egy hónap múlva nyomát sem talátjuk, hol volt ez az uj intézmény. Erről a roppant nagy tévedésről rátérhetek arra, a mit először kellett volna mondanom: ott a gyűléseken nem merik, vagy nem akarják kijelenteni, de a nagy társadalomban nem a teljes őszintességgel vádolják önöket. Hölgyeim, uraim, önök antialkoholisták, hát miért szégyenük terveiket bevallani ? Önök akarnak egy alkoholmentes kocsmát terveik propagálására, ugyan kérem, miért állítanak egy népkávéházat? Én nem hiszem, hogy azért tértek el az egyedül igazi címzéstől, pedig mondják rosszakaróik, mert megakarják nemes céljaikra szerezni a melegedő szoba firmája alatt összegyűjtött ötszáz és néhány koronát. A koldus ügy megoldását hagyják önök a rendőrkapitányra, a városra, meg a vöröskeresztre (mind a hárman megegyeznek abban, hogy együtt sem tudják megoldani.) Hagyják, mert hiszen önöknek nem is igen a szegény-ügy miatt fáj a fejük. Eszméiket akarják terjeszteni, igazolni, hogy alkohol nélkül is egészséges lehet az ember. Ehhez nem kell koldus, nem kell népkávéház. A gyermeket a nevén kell nevezni és a zászló alá áldozatkész urakat, hölgyeket toborozni. Mert ha én azt hiszem, hogy emberiséget szolgáló nemes üggyel akarok boldogítani, nem sajnálom az áldozatot és nem azt mondom, hogy a szegény-ügyet rendezem, hanem nyíltan agitálok az alkoholmentes kocsma mellett. Hölgyek és urak, önök nemes eszméért küzdenek, de nem azon az utón haladnak, Őszi mese. Néha olyan különös gondolataim vannak, elfog valami szomorú érzés, valami fájó sejtelem . . . talán a halál gondalata, talán egy céltalan életé! Künn szomorú ősz van. Sárguló levelek, pusztuló lombok hullanak a földre, a kis virágok szomorúan hajtják le fejecskéiket . . . jövő a jegyesük, a pusztulás, a halál. A haldokló nyár sóhajtásától s a lábujjhegyen közeledő ősz sorvasztó lenelletétől itiasult a levegő. A nap finom, szürkés ködfátyolt kötött fényes arculata elé, azon át hűvösen, tartózkodva mosolyog le ránk. Bágyadt su garaiból hiányzik az erő, a mely a szendergő növényzetből kicsalja az üde lombot. Szivünk körül most a búcsúzás melankóliája . . , Mint mikor az embert szerettei elhagyják, olyan szomorú a válás a csillogó napfénytől, az ezüstös éjektől. Az idő ködös, párás, könnyező. A fák már kopottas lombdiszben bókolnak, egy-egy korán nekivetkőzött ágacska szigorúan kimeresztett új j ként mutat az ég felé. A kertek virágai lehullatják szirmaikat, a csalfa szél szétszórja a Margaréta hófehér pelyheit, lerázza az árván maradt őszirózsa leveleit. Lépteink nyomán pedig felszisszen az első száraz, elsárgult falevél. Szomorú őszi délután. Járkálok az erdő fái és bokrai közt, de nemsokára megfoszt ettől is az idő, mert már itt az utolsó őszi hónap, az a merész fantáziájú festő, a ki kísérletezik kihívó színeivel, kezdi az erdő tölgy és bükkfáinak élénk citromsárgáján, átmegy a szil narancsára s nincs olyan elképzelhető piros szin, a melyet fel ne rakna a vadszőlő ujjas leveleire. A mezők is elvesztették már színes pompájukat ... A sok ezer meg ezer bársonyruhás, illatos virág helyét mindenütt a hideg arcú őszirózsa bitorolja . . . őszi fehér rózsa. Igen, emlékezem és valami olyan szomorú érzés szorítja össze szivemet, a mely borúsnak mutatja az egész világot . . . Merengnek csendesen sokáig s egyszer csak érzem, hogy a múlt szelleme, mint valami puha, tündöklő selymes fátyol, ráborul a lelkemre. Ráborul, felidéz régi, édes emlékeket, egy ragyogó, napfényes tündérszép tavaszból, az ábrándos álmok gyönyörű idejéből: az első ifjúságból. * Fehér őszirózsának hívták. Hófehér volt a keze, a homloka . . de kiváltképen a lelke. Arcképe előttem áll, de szivemben már csak emléke él. Hisz oly régen is volt az a boldog idő, a mikor még fényes álmokkal, tündérszép ábrándokkal bíztam, reméltem ez szebb jövőben, hittem hűségben, szerelemben . . régen volt, álom volt az egész! Vannak pillanatok most is, a mikor megjelenik előttem szelíd, mosolygó arca; vannak pillanatok, a mikor nem hiszem el, hogy minden elmúlt, hogy vége köztünk mindennek. Érzem, tudnék harcolni, küzdeni, dolgozni érette . . . őrült szerelmemben szembeszállanék az egész világgal! . . . Végigsimitom izzó homlokom, sóhajtok egyet, balgaság! jelen egy eltűnt múltból nem lehet soha. Eszembe jut egy eltemetett mult száz meg száz emléke, átélem ismét azokat a boldog perceket, a melyeket egykor az ő társaságában töltöttem, látom ismét a múltat ragyogó csillogó képeivel, eszembe jut utolsó találkozásunk, hallom szelíd . . . panaszló szavait, látom szomorú, szemrehányó tekintetét, érzem meleg, biztató kézfogását és már ismét fellángol szivemben a régi láng, a régi tűz, a mikor egyszerre felébredek. A szél rázta, rezzentette meg kis szobám ablakát.
