Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)

1909-12-05 / 95. szám

Huszonharmadik évfolvam.

95. szám.

Vác, 1909. december 5.

VÁCI HÍRLAP

Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap.

Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6.

Hirdetések ára □ centimétereni.int 8 fillér.

Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17.

Felsőipariskolát Vácnak.

Vác, dec. 4.

Olvasom a legújabb hirt: a kormány magára vállalta Arad városában építendő felső ipari iskola építési költségeit, 500,000 koronát, minek folytán az építésbe már kora tavasszal belekezdenek. Nem első az ilyen hir, nem is utolsó és vájjon ki mondja meg, hogy az egymásután következő városok hosszú sorában mikor olvassuk Vác nevét!

A sajtó jóakarata felé tekint minden szeptemberben sok ezer szülő és kiképeztetésére törekvő ifjú, a midőn a legfelsőbb ipariskola szűk kapui megnyíltak azon kevesek számára, a kik elég szerencsések ahhoz, hogy minden előfeltételek birtoklása dacára — mondjuk: merő véletlenségből —felvétetnek valamely felsőipari intézetbe. Mert tudnunk kell, hogy — különösen a budapesti felsőipariskolában legalább négyszer annyi tanuló jelentkezik, mint a mennyinek hely adható. A felvételre elsősorban a mindenkori elmúlt évben vizsgázott, de visszamaradt, másodszor pedig a jeles bizonyítványokkal és hosszabb gyakorlattal biró uj jelentkezők számíthatnak. A Budapesten fel nem vett növendékek egy része a kassai, vagy a múlt évben létesített szegedi felsőipariskolán próbálhatja meg felvételét, de — mert ezeken is meglehetős nagy a torlódás, itt is ugyanazon kritikus helyzettel találják magukat szemben, mint Budapesten, a hol a felsőipariskola

igazgatósága és s képzettség legmagasabb fokán álló tanári kar minden követ megmozgat a művelt iparosképzés felé törekvő ifjak érdekeinek előmozdítására. De hát — úgy látszik — budgetáris okok állják útját annak, hogy a budapesti felsőipariskola és a felsőépitőipariskola megfelelőleg kibővítessék, illetőleg, hogy az országban a felsőipariskolák száma — talán az alsóipariskolák megfelelő átszervezése révén — legalább húszra emeltessék, a mi által a tantestületek túlterhelésének és az ifjak egyéni kiképzésének kérdése volna előnyösen megoldható.

Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter és Szterényi József államtitkár nyilvános beszédek keretében már többször hangoztatták abbeli meggyőződésüket, hogy az egészséges magyar ipar alapfeltétele a magas fokon álló iparosképzés. A szegedi uj felsőipariskola létesítésével be is igazolták, hogy nemcsak a puszta szó erejéig vallják nagyfontosságúnak a felső iparoktatást. Az iparoktatási ügyosztály vezetését — Péterffy Lajos miniszteri tanácsos személyében — a leggondosabb kézre bízták, mely nem a sablonos formák, a régi nyomdokok után, hanem a legmodernebb alapon: szívvel, lélekkel és teremtő bátorsággal dolgozik. Ámde a felsőbb akarat, az uj alkotások magvát képező mindenható pénz a leggondosabb kezeknek is határt szab. Mit használ tehát a belátás, a jobb iránti érzés, a szükség nagy óhajtása, ifjak sóhajtása, — ha a legfelsőbb végrehajtó

hatalom takarékoskodása aránytalanul felülmúlja a felsőbb iparoktatás kibontakozása és kibővítése szükségességének méreteit?! .. .

A számos uj felsőipariskola létesítését korántsem egyedül a meglévő intézetek túlzsúfoltsága, sok ezer tanuló lemaradása, az áldozatkész és adófizető szülők méltatlan mellőzése teszik szükségessé. Nem! Hanem az ország legvitálisabb érdekei. Mert a felsőipariskolai kiképzés, — amellett, hogy a műegyetemre való felvételre és az érettségi bizonyítványhoz kötött bármily hivatalra predestinál — egyes-egyedüli eszköze az egészséges magyar ipar teremtésének.

Számos felsőipariskolát végzett ifjú van ma már fényesen dotált vezetői állásban; nemcsak honi, hanem igen előkelő külföldi vállalatoknál. Nem kell tehát tartanunk a túlprodukciótól, már azért sem, mivel a külföldre jutó felsőipariskolásaink, — ha még annyian volnának is — ^megtalálják kenyerüket, mi mellett — megismervén a külföldi ipart — visszatérve, bő tapasztalatokkal gazdagítják hazánk iparát. Nos és a felsőipariskolát végzett ifjaink nem e használhatók ipartelepeinken adminisztrációs teendők végzésére is legalább oly jól, mint a kereskedelmisták ? . . .

De számos és fontosnál fontosabb más érv is szól a felsőipariskolák mielőbbi tetemes szaporításának szükségessége mellett, — az elkeseredett apák évről évre ismétlődő zúgolódásait, hírlapi kirohanásait mégis a pusztá-Az a kalucsni.

Csaknem börtönbe vitt, de hogy az udvarlástól elvette egészen a kedvemet, az már bizonyos.

Ismernek már jól a tisztelt hölgyek és urak. Nevem Peták János kataszteri írnok, görög nem egyesült, 26 éves, józan, jámbor ember vagyok. Egy szenvedélyem van, a tánc, két élvezetem, a gramolonálás és harmonikálás.

A »Csak igyunk« asztaltársaság mintegy uégy hete szerpentinnek és világpostával egybekötött táncestélyt tartott.

Természetesen mint szenvedélyes táncos megjelentem. A leányok és leányos mamák nagyon kedvelnek, mert nem tartozom azon léba fiatal emberek közé, a kik a terem közepén állnak, vagy a büffében isznak, hanem táncolok szakadatlanul kivilágos kivirradtig.

Sőt múltkor reggel 7 órakor már mindenki hazament, de én még ott maradtam a pincérkisasszonnyal bosztonozni.

A „Csak igyunk“ mulatságon megismerkedtem főnökömnek, a becslőbiztos urnák a leányával.

Főnököm egy rideg, hideg özvegy ember, miért is a bájos Birikét nénikéje gardírozta.

Bemutatkoztam és Birikét táncra hívtam. Egy kedves kis szőke leány, a ki nem örökölte papája vérbefutott vad szemeit és rézvörös orrát.

Csaknem egész éjjel együtt táncoltunk.

Diskréten fogtam át derekát, ő szelíd, kék szemeivel mosolyogva nézett reám. Kimondhatatlanul boldog voltam. Lelkem repesett az örömtől.

Szünetkor vettem neki cukrot, narancsot és süteményt, a nénike pedig megivott három pohár vaníliát, mert azt mondotta a gyomra fáj.

Éjfél után a nénike elszenderedett, én sétáltam a teremben Birikével és igen nagyokat sóhajtottam.

— Tán a feje fáj — kérdezte Birike.

— Dehogy —- válaszoltam, a szivem, Biri nagysám, látja senkim sincs, apám, anyám elhalt, teljesen árva vagyok.

— Szegény Peták úr — felelt Birike és könnyű csillogót szemében.

Minek fűzzem tovább a boldog párbeszédet, reggel három órakor bevallottam lángoló szerelmemet.

Birike elpirulásából, zavart mosolyából, bátorító pillantásából észrevettem, hogy viszont szeret és én voltam a világ legboldogabb embere.

Haza kisértem őket és szépen kezet csókolva a legbiztatóbb ábrándokat szőttem.

Reá egy hétre felvettem szalon ruhámat és feltettem a szalon cilindert, melyben boldogult papám esküdött, de soha sem viselt és elmentem Biriékhez vizitbe.

Félénk kopogtatásomra az általam jól ismert rezes hang fújta »Bújjbe«.

Remegve léptem be, ott ült főnököm, az én kedves Birikém pedig ebédhez terített.

— No mi szél hozta ide magát Peták ? — kérdezte csodálkozva főnököm.

Nagy nehezen elhebegtem, hogy tiszteletemet óhajtottam tenni, mert Biri kisasszonynyal a bálba megismerkedtem.

A vén salabakter azt mondotta, üljek le.

Leültem szépen, a hogy illik, térdeim közé vettem a cilindert és beletettem a vajsárga keztyűket.

Mély hallgatás után az öreg nyitotta meg a csendet.

— No amice, készen van a bojtorjáni kataszteri ivek másolásával ?

Szerényen feleltem, hogy még nem, de holnap bevégzem.

— Hja, barátom — szólt a főnök — akkor ne mászkáljon maga hivatalos órák alatt vizitekre.

Elvörösödtem, azt mondottam, igenis, kezet csókoltam Birikének, a ki szintén el volt keseredve és szomorúan bandukoltam haza.

Először kétségbe estem, de azután hősi elhatározás vett rajtam erőt.

Nagyon sok regényben olvastam, hogy a kitartó szerelmesek legyőzik a tigris szivű apákat.

Naponként este hivatalos óra után főnököm lakása előtt sétáltam, a drágám sokszor