Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-11-17 / 90. szám
Huszonharmadik évfolyam. 90. szám. Vác, 1909. november 17. T Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiniéterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. A politikai helyzet. Vác, nov. 16. A mikor nagy harcok és nehéz küzdelem után a váci választókerület megbízó-levelét megkaptam, szomorú állapotokat találtam a politikai életben, a melyek nemhogy javul tak volna, sőt inkább súlyosbodtak. A nemzeti kormány, melynek uralomrajutását az egész ország mámoros örömmel üdvözölte, mert hisz jobb jövő hajnalhasadását remélte mindenki a nemzeti küzdelem vezéreinek kormányra jutásától, három nehéz munkában eltöltött év után ez év tavaszán lemondott. Lemondott azért, mert az öuálló bank kérdésében át nem hidalható ellentét támadt a kormánynak negyvennyolcas és hatvanhe tes tagjai között. A hatvanhetes miniszterek és a vezérletük alatt álló hatvanhetes pártok a függetlenségi párt 3 évi önzetlen, önfeláldozó íegyverbarátságát azzal hálálták meg, hogy a mikor a függetlenségi párt programjának egyetlen pontját, az önálló tnagyar hitelrendszert akarta megvalósítani, nyiltan szembeszálltak ezen tulajdonképen nem is 48-as, — mert hiszen a hatvanhetes kiegyezésben is biztosítva van az önálló magyar jegybankhoz való jogunk — nemzeti követeléssel. Szembeszálltak, jóllehet nagyon jól tudták, hogy a függetlenségi párt a rossz kiegyezést csakis azon határozott Ígéret ellenében szavazta meg, a kvóta újabb, igazságtalan felemelésébe csakis azért egyezett bele, hogy ezen egyébként mivel sem indokolható terhek és áldozatok árán megvásárolja az önálló gazdasági berendezkedést és az ezzel leitétlenül összefüggő önálló magyar jegybank felállításának lehetőségét. Pártvezéreink a függetlenségi pártot csakis ezen ígéretekkel vették rá, hogy a magyar nemzet újabb megterheltetéséhez hozzájáruljanak. Lemondott a kormány — azóta majd egy év telt el s a válság megoldva máig sincs.- Válságban van az országgyűlés, válságban vannak a parlamenti pártok, válságban van maga az alkotmány is. Az országgyűlés, mely hivatva van arra, hogy nemzetünk szabadságának védőbástyája legyen, alkotmányunk, jogaink fölött őrködjék s emellett alkotó munkával, a múltak mulasztásait pótolva fejlessze, előbbre vigye nemzetünket, a nép boldogulását biztositó törvényeket hozzon: hónapokon keresztül tétlenségre van kárhoztatva, összeül időnkint, hogy megint csak elnapolja magamagát. Fontos javaslatok várnak elintézésre, életbevágó kérdések várnak megoldásra és az idő múlik — a munka szünetel. Szünetel azért, mert a mi alkotmányunk csak névleges, mert alkotmányunk csak addig van, mig azt tesszük, a mi az uralkodónak kellemes. Szünetel, mert a nemzet követelni merte törvényben biztosított jogainak megvalósítását, az önálló gazdasági berendezkedés első lépcsőjét, az önálló magyar jegybankot. A nemzet kívánta s az uralkodó ezen kívánságunk teljesítését szentesített törvényben biztosított jogunk dacára megtagadta s elővette a kiéheztetés sokszor kipróbált és sajnos sokszor bevált praktikáját. De a mi a szomorú képet még szomorúbbá, még sötétebbé teszi, nehéz válságban vau a nemzet reménye is, az országgyűlés többségét alkotó függetlenségi párt is. Az a párt, melyet a nemzet élő lelkiismerete és soha ki nem merülő ősereje egy évtizedekig uralkodó, romlott rendszert összetörve többségben küldött a parlamentbe azért, hogy a megalkuvás és a fejedelmi akarat előtti szolgai meghúnyászkodás politikájának véget vetve, a nemzeti gondolatot előbbre vigye: az a párt immáron — mint a villámtól sújtott hatalmas tölgy — kettészakítva, a saját fiai által ütött sebektől vérzik. A történelem gyakran megismétli önmagát. Wekerle Sándornak, ennek a nagyeszű, nagytudású, nagykahberű, de ravasz államférfiúnak, kit a szeszélyes politika és uralkodói kegy már másodízben emelt a magyar miniszterelnöki székbe — már másodízben juttatja a történelem azt a herosztratesi szerepet, hogy szétszakítsa a nemzet egyetlen erősségét, a függetlenségi pártot. Magyar államférfiú Bécsnek ennél nagyobb szolgálatot nem tett, nem tehet soha. . Forrongott, kavargóit a függetlenségi párt már hónapok óta. A sok csalódás, a kormánypártiság keserű kenyere nap-nap után növelte az elégedetlenséget, mert hisz — hála Isten — a függetlenségi párt zöme gerinces emberekből áll, kik még lelkiismeretűkre s választóik előtt tett ígéretükre is adnak valamit. November 11-ig még egységes volt a párt az önálló bankért felvett nemes küzdelemben. November 11 ike óta, sajnos a parlamentben már kisebbségben van az a tábor, mely a küzdelmet kitartással, lelkesedéssel folytatja. A szakadás megtörtént. Megtörtént a nemzet nagy kárára, Ausztria diadalmas gyönyörűségére. Gélt ért ismét a halogatás taktikája. Megfogyott az erős kuructábor. Kesergő szívvel láttam, miként vonul ki a függetlenségi pártból, miként hagyja ott Kossuth Lajos szent elveinek legigazabb harcosait Kossuth Ferenc. Azokat a harcosokat, a kik a hizelkedést, kegyek hajhászását nem ismerik, de nehéz időkben Kossuth Ferencnek sokkal hűbb barátai, mint a kik vele a régi pártot elhagyták. Mert, a kik november 11-ikén Kossuth Ferenc ellen szavaztak, nem személyi harcot vívtak, nem az volt a kérdés, a lényeg, hogy ki a vezér a pártban, hanem ellenkezőleg elveikért, meggyőződésükért hozták meg azt a nagy áldozatot, hogy érzelmi motívumokat félretéve, hosszas belső tusa után feláldozták vezérüket elveikért, meggyőződésükért Bármit mond is a fizetett sajtó, vádolhatják Justhot és társait hatalmi vággyal, vagy bármivel, a higgadtan gondolkozók — még ha talán nem értenek is egyet velük — igaz értékükben, igaz megvilágításukban fogják mérlegelni azon férfiaknak cselekedetét, kik állásaikat elhagyva, lemondva a hatalomról, talán mandátumaikat is kockáztatva inkább ellenzékbe mentek, minthogy az elvet cserbenhagyják, a küzdelmet feladják. November 11-ikén én is Kossuth Ferenc ellen szavaztam. Hosszas, gyötrő lelki tusa után tettem. Hisz az ő zászlójával mentem a választási harczba, hisz a közkatonát vezéréhez a sze-r retet és ragaszkodás ezernyi láncszeme fűzi. És főleg Kossuth Ferenchez, mert hisz a Kossuth név a függetlenségi elvek inkarnációja. Lelkiismeretem — melyet egyedüli bírómnak ismerek el, azt súgta nekem, hogy helyesen cselekedtem, helyesen jártam el. Mert ha függetlenségiek vagyunk, jogos követeléseinkben az uralkodó első vétója előtt meg nem hajolhatunk. Mihelyt meghajtunk, már csak névleg, inár csak a szájunkkal hirdetünk függetlenségi politikát, a valóságban azonban rosszabbak vagyunk a szabadelvű pártnál, mely soha nem ismerte el, hogy az uralkodó nem teljesiti a nemzet kívánságait, hanem leplezte az abszolutizmust azzal, hogy sohasem akart olyant, a miről tudta, hogy az uralkodó nem akarja. De, hogy ez a burkolt, leplezett abszolutizmus továbbra is és pedig függetlenségi és 48-as asszistencia mellett fenmaradjon, ez a függetlenségi párt halálát, a függetlenségi politika csődjét jelentené. A nemzet a függetlenségi politikát ismerte el helyesnek, a mikor a függetlenségi pártot többségben juttatta a parlamentbe. Mi lesz a függetlenségi pártból, ha mi magunk kiöljük a népből a hitet, a bizalmat, ha mi magunk felállítjuk a lehetetlenségek elméletét, hirdetjük a lemondást, a fejedelmi akarat előtt való megalázkodást, ha rálépünk az opportunizmus, a megalkuvás sikamlós talajára ? Kossuth Lajos nem ezt tanította nekünk. De nem tanította ezt Deák Ferenc sem, a mikor 1861-ben átvette a nemzet vezetéséi, hirdette a jogfolytonosság magasztos elvét. És történelmünk számtalan példája tanítja, hogy a büszke fejedelmi vétó is enyhült a viszonyok kényszerítő ereje folytán. Csak kitartás kell hozzá és összetartás! A mikor mi azt látjuk, hogy Ausztriában az összes pártok velünk szemben a legszélsőbb elveket hirdetik, óriási hiba, ha mi gyengeséget mutatunk. Kossuth Lajos miért él ma is minden magyar ember szivében oly nagy szeretetben? Mert hitt a magyar nemzet erejében,
