Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)

1909-10-20 / 82. szám

tiuszonharniadik évfolyam. 82. szám. WZfOA, v J Vác/ 1909. október 20. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, Felelős szerkesztő és laptulajdonos: negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. _ , . _ Egyes szám ára 12 fillér. Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára Q centimétereni.int 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Harc a függetlenségért. Vác, okt. 18. Évszázadok óta folyik ez a harc. Néha­­néha más cím, más-más felirású zászló alatt. Legtöbbször — ha nem is minden eredmény nélkül — bukással végződött. Igen sokszor . . „letörölt a zászló“. A nagy, a dicső, a tej jel­mézzel folyó Kánán, az ezeréves Magyaror­szág ... a mi szegény hazánk harcol s foly­vást harcol . . . s mindannyiszor kihullik kezünkből a kard . . . elernyed a kar . . gúlába jut a fegyver. Vitézek voltunk, — most is mondják, hogy: vagyunk s mégis legtöbbször meghátrálunk. Hősök >méltó« (?) utódai vagyunk s kudarcot kudarcra halmo­zunk. Ezer éve győzelmes csaták most vér­­telen vereségek. Akkor nem tudtak elég erős, szilaj acélt kovácsolni ellenünk, mostanában fegyvertelenül is mosolyogva bánnak el ve­lünk. Modern csatákat vívunk — puska, golyó nélkül — s bár vannak nagyjaink — túl sokan vannak! — mindannyiszor a por ban maradunk. Van múltúnk, ezeréves tör­ténetünk, kultúránk, természettől nyert gaz daságunk, van síkságunk, felföldünk, van tengerünk, tavunk, . . . mindenünk: mégis tehetetlenül vergődünk, koldusokhoz illő sze­rénységgel tűrünk . . . pedig legtöbbször ná­lunknál százszorta hitványabbak, harapnak, tépnek bennünket. Meddig tart ez még? Az utóbbi egy pár év is számtalan példát szolgáltat az elkeseredésre. Bár a nemzeti öntudat nagyot fejlődött, a függetlenségért való vágy sokkal erősebben mutatközott . . . parlamentüuk s/4 része függetlenségi politi kát vall, képvisel . . . mégis az eredmény: a nemzet nagy céljait tekintve semmi. Ezért pártokat okolni: nem igazságos dolog. Min­dennek a kútforrása maga a nemzet össze­ge- Évtizedeken türtük a szabadelvűpárt ural­mát. E párt kormányai úgy összebogozták a szálakat Asztriával, Béccsel, hogy azokat el­szakítani csak a nemzet képes. A miit Svájc egy-egy kantonja saját akaratával megtehet, azt nagy Magyarország csakis Becs beleegye­zésével teheti s a mely eredmény ez esetben : »nemzeti vívmány«. Ez rendszerré vált. Néhány év óta folytonos válság, fel-feltü nedező obstrukció, az ex-lex réme, paktu­mok, kibontakozások ... és vívmányok : jellemzői nemzeti törekvéseinknek, politikai küzdelmeinknek. S mindezeknek mik az eredményei ? Állandó vérveszteség, erőpazar­lás. Pedig pedig e harcok eredményesek is lehetnek. Nem kellene más hozzá, mint egy kis tiszta látás és összetartás. Vezérlő politikusaink jórésze nem lát át a szitán, azon a bécsi szitán. A mikor az országot a magyar hadsereg, a magyar ve­zényszó érdekében szóllittatják meg: a bé­csiek által szilolt nemzetiségi vaklárma, vagy egy más — sokszor jelentéktelen sé­relem — elfelejteti a magyar hadsereget, a vezényszót, a magyar zászlót és kardbojtot. Tehát a magyar hadsereg érdekében foly­tatott küzdelem végeredményében : sok hű-hó semmiért. Ez az eset nem páratlanul áll po­litikai életünkben. Most a nemzeti bankot követeljük, a mig majd a Lajtán túlról ügye­sen valami más rágni valót nem dobnak bele nemzeti életünkbe, elfelejtjük a bankot . . . s csak akkor jut eszünkbe ismét, a mi­kor már bizonyára késő. Ha azonban a végső akkordokat kellő lojalitással végezzük, esetleg elvi eredményt elérhetünk. Az összetartás hiánya régi, százados hi­bánk. Minden bajunk, szenvedésünk forrása, Rákóczi . . . 1848 . . . s a jelen mind e mellett tanúskodnak. Különösen a jelen s a közelmúlt. Gyenge erőnk is szétfoigácsoló­­dik, pedig egyesülten is nagy munkát ad hatalmas, erős s ellenünk mindenesetre s mindenesetben összetartó ellenünket legyűrni. Nem tudunk megegyezni, hiszen, egymást is tépázzuk, egymásra féltékenykedünk. Sokan a nemzeti bankot, sokan a hadsereg magya­rosítását követelik, vannak, a kik az önálló vámterületet tartják a legsürgősebbnek, szá­mosán a nemzetiségekkel szeretnének legelő­ször is rendbe jönni, egyesed a külképvise­let reformját sürgetik, mások Boszniát óhaj­tanák mentői előbb a magyar királysághoz csatolni, stb. stb. . . . nem hogy valamennyien egyszerre egyet kérnénk, kívánnánk, ha kell követelnénk. Egyet akarjunk ... de azt az-Bécstöl Vácig a nyolcasban, (A V. S. E. turautja.) irta : Horváth Kálmán. 4 Siri csend volt egy-két pillanatig, csak a hátunk mögött maradt vízesés hatalmas mo­raja zúgott rémes csobogással. Kitört az anarchia, szidtuk a kormányost, mert nem lát az orránál tovább, szidtuk az egyest, mert nincs hátul szeme. — Valami olyast mormogott vissza, hogy bizony van, de nem Iát rajta ; aztán meg már úgyis egész nyaktekercs lett. Szidtuk a sztrók­­oldalt, mert nem húzott akkor erősebben, mikor kellett volna, szidták a bow oldalt, mert akkor húzott erősebben, mikor nem kellett. Még talán ma is veszekszünk, ha Hübschl Kálmán, — a ki rokonságát a Duna mentén Bécstől Vácig oly mérnöki zsenivel osztotta be, hogy minden útba eső faluba, városba jutott egy-egy kedves ven dégszerető nagynéni, sógor, mostoha és nem mostoha testvére stb. stb. — ki nem jelenti, hogy itt kell már közel lennie Petronellnek, a hol íölséges ebéd vár. Mondotta, hogy zászlóval fogják jélezni a partot, a hol ki­szállhatunk, esetleg egészen a kastély aljáig becsónakázhatunk egy mellék ágon. Az a kijelentés, hogy ebéd, jó ebéd vár, lecsillapította, sőt megnyugtatta a kedélye­ket s csendesebb lett a zaj s a jó ebéddel foglalkoztunk, egyelőre csak elméletben, a mitől még éhesebbek lettünk. Körülbelül jó másfél órai evezés után a mi japán ábrázatú kománk, — a ki a terep tanulmányozásával bízatott meg — jelenti a fövezetöségnek, hogy ő mintha az egyik ág mellett látna valami zászlófélét lengetni. Csakugyan az volt. Meghúztuk a lapátot keményen, a jó ebéd reménye titáni erőt adott s mint a nyii, röpültünk volna, ha az alszél oly cudarul nem ellensúlyozza a mun­kába fektetett erőt. Végre megérkeztünk, ott voltunk a zászló­nál, annál a szép fekete-sárga zászlónál, a melyet Hübschl Kálmánnak egy Magyaror- J szágból odaszakadi unokabátyja: a derék Al­fonz von Luby lengetett felénk meleg belső­séggel s melylyel, nem csak üdvözölt ben­nünket magyar fiukat, de a sok kőhányásos oldalág között jelezie az utat a szerencsés kiszálláshoz, az újra való beszálláshoz, a kas­télyhoz a fölséges ebédhez. Hálásak is voltunk a szép fekete-sárga zászlónak, mert mig a többiek a csónaknak egy zúgón való átszállításával voltak elfog­lalva, addig mi egynéhányan a legbarátsá­gosabb bemutatkozás után, a legbarátság­talanabb szunyogcsipések között a zűrzavar­ban úgy eldugtuk ott a köves dunaparton nőtt erdő bozótjaiba, hogy osztrák legyen az, a ki azt a zászlót ebben az életben még­­egyszer megtalálja. A szúnyogokra a Koma sietett megje gyezni: „No lám Kali, itt is olyan nagy foga van a szúnyognak, mint nálunk, vagy tán még hosszabb“ s hatalmasan pusztí­totta vas tenyerével az osztrák szúnyogot. Újra hajóba szállottunk, s Luby úr ka­lauzolása mellett — ki egy nagy családi bár­kával jött elénk — erdők közé szorult szép, csendes majdnem álló vizű, de tekergős ágon felhúztunk Petronell falu, illetve a Traun grófok ősszüleinek családi fészke a petronelli várkastély alá. Itt a naptól vér­vörös színűvé sütött bőrünket pár pillanatig tartó fürdéssel iehütöttük, s gyorsan felöl­tözködve ismét Luby főerdész úr kalauzo­lása mellett óriási fákkal díszelgő gyönyörű, vadban gazdag réten át feljutottunk a kas télyba, a hol Hübschl jó Juliska nénijének röviden bemutatkozott a „fekete sereg“ s bevonult a falu kaszinójába, a hol az ebéd már régen várt reánk. Gyorsan elhelyezked­tünk az otthonos terem szépen diszitett asz­talánál és mohón szittuk a jó schweháti sört, amelyre Bárdos eskü alatt jegyezte meg, hogy ő még ilyen jót nem ivott, amióta haj van a fején, pedig már sokat ivott. Igaza lehetett neki — hisz tanácsos — de a haját illetőleg nem volt igazaimért azt minden váci ember tudja, hogy az nála a legrit­kább. Az ebéd, a melyet Kálmán Juliska nénije is velünk fogyasztott, várakozáson fölül íz­lett úgy a fövezetöségnek, mint a fölséges népnek, mert tényleg Ízletes volt; de még akkor is ízlett volna, ha nincsen olyan jól elkészítve, mint ahogyan volt, már azért

Next

/
Thumbnails
Contents