Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-10-10 / 79. szám
Huszonharmadik évfolyam. 79. szám. 1909. október 10. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Feleios szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Fizetésrendezés előtt. Vác, okt. 9. Már csak néhány nap választ el bennünket attól a közgyűléstől, a melyen a tárgysorozat egyik legfontosabb pontját kétség kívül a városi tisztviselők és a többi alkalkalmazottak fizetésrendezésének és nyugdíjintézményének ügye képezi. Nemcsak a város tisztviselőire nézve bir nagy fontossággal ez az évek óta vajúdó, de immáron mégis csak a megvalósulás stádiumát jelző lépés, de a városi képviselőtestület obligóját is érinti a tisztviselők fizetésrendezésének ügye. Hisz még a tavaszi közgyűlésen történt, hogy az egyik agilis városatyánk indítványára határozatilag lett ki mondva, bogy a városi tisztviselők és egyéb alkalmazottak fizetését még ez év folyamán rendezi a közgyűlését. A megoldást késleltető okok között kétségkívül az első helyet foglalja el városunk zilált anyagi helyzete, bár relative városunk helyzete anyagi tekintetben távolról sem annyira kétségbeejtő mint némelvek azt hiszik. Elvégre 40% os pótadó a fejlődésben jóval mögöttünk álló és 100d/o-ot meghaladó Esztergommal szemben, (hogy ne menjünk messzire^ sem kismiska. De ismerek nagyon sok magyar várost, a hol a pótadó a 100% on felül van. Persze ezek már modern és magas kollurfokon álló városok, a hol a fejlő dés a XX század megkövetelte roham lépésben halad. Ezekben a városokban a városi tisztviselők fizetés és nyugdíjügye már régen rendezett, itt már az utcákat, körútakat villamos kocsik szeldelik keresztül-kasul, vízvezetékük, csatornázás mind meg felelnek a modern igényeknek. Nálunk ezekről ma még nem lehet beszélni Hogy is lehetne, mikor még a városi tisztviselők fizetése is oly rendezetlen, mint volt l5 évvel ezelőtt. Pedig mindnyájan érezzük, hogy a megélhetési viszonyok azóta legalább 40%-al rosszabbodtak. Drágább lett a kenyér, hús, ruha, szén, fa, lakás, az igényeket pedig a társadalom semmivel se szállította le, de talán meg emelte. Egy józan ipari munkás könnyen megkeres annyit, mint egy kisebb városi tisztviselő és ettől nem is követelik meg a tisztességes megjelenést, mint a hogyan azt megkövetelik a tisztviselő „uraktól.“ így azután nem csoda, hogy a legtöbb városi tisztviselő alig várja az újévet. Oh kérem, ne méttóztassanak tévedni, nem holmi jutalmak édes reményében, hanem igenis azért, hogy egy kis »kamatnélküli« előleget vehetünk föl a város pénztárából. Azután él ki ki úgy, a hogy ép tud. Az egyik kopott ruhában jár és hetenkint kétszer eszik húst, mert 45 forintjából nem igen tellett 5 tagú családjaira. A másik este 12 óráig címeket ir egy helybeli gyárnak és igy keresget havonta 9 — 10 forintol. A harmadik minden elsején 2 jó barátot keres. A többi sorsa is csak a jeremiádok láncolata, mert hát olyan tisztviselőnk alig van egy kellő, a ki egy kis anyagiakkal rendelkezik. Hát még a rendőrök s egyéb alkalmazottak helyzete, az ám a rózsás. Közbiztonságunk éber őrei 24 forintokért vigyáznak életünkre, vagyonúnkra, mindenünkre. Hát kérem én nem csodálkozom azon, hogy a rendőreink között voltak olyanok is, a kikkel lehetett csengő hangon és kézzelfoghatóan beszélni. Elvégre 24 forint mellett a sokszor családos rendőr nem igen érez lelkiismeretfurdalásokat, a mikor ilyen szolgálati dilemma elé kerül. Hisz ép ezen nyomorúságos fizetés íek tudható be, ho.y rendői kapitányunk sokszor nem is ismeri rendőreit, oly gyakran változnak azok. Úgy értesültem, hogy az elmúlt héten már le is tárgyalták a városi tisztviselők és egyéb alkalmazottak nyugdíjügyet a tisztviselők nem valami nagy érdeklődése mellett. Hát kérem pedig ez nagyon szép és üdvös dolog, a mi városi tisztviselőink jövőjére nézve. Nekem pedig egy jó anekdotát juttat ez eszembe, mely szól a harctéren súlyosan sebesült izralita honvéd honfitársunkról és a feldpáterről. A páter feszülettel a kezében sorba járja a haldoklókat, felekezeti külömbség nélkül. Eljut a szegény zsidó fiúhoz is. Megkérdi tőle, hisz-e az Atya Fiú Szentlélek egy Istenben ? A szegény fiú fájdalmában keservesen felsóhajt. Mboh! Nekem van Bécstől Vácig a nyolcasban, (A V. S. E. turautja.) Irta: Horváth Kálmán. 2 Volt is bámulónk elég — nem tudták, kik vagyunk, mik vagyunk, mit akarunk azokkal az óriási zsákokkal. Végre egy kecskeszakállas német kisütötte, hogy fotbalisták vagyunk, még pedig törökök. Nem tudtuk elképzelni, hogy miért néznek minket törököknek, csak később mikor a szállodába értünk tudtuk a talányt megfejteni; ugyanis ami «Bunkó» barátunk, a Czermann Jóska, ki jóval előttünk érkezett Bécsbe török sapká ban, bal szemén monoklival, s oly jó kedvvel fogadott, hogy egyébként is laposra nyomott arca olyan széles volt, mint a telt hold. A monokliját meghagytuk, de a bennünket csúffá tevő töröksapkára kimondottuk a halálos ítéletet. Végre is hajtottuk, el is úsztattuk az első evezős napon. Jóska örök bubánatára. Vacsorához ültünk. A fizetésnél nem tudta a lölséges nép megmagyarázni a pinczérnek, hogy mit evett, csak úgy mutogatott. Végre a fővezetőség segítségével ez is rendbe jött. Vacsora után s jó bécsi sörtől megszivott társaság kimentünk a «Venedig am Wien»-be am«ly sokkal nagyobb és kellemesebb, mint a mi «Amerikai park»-unk. Szét néztünk, s megállottunk az egyik nyílt színpad előtt, ahol épen a táncos huszárokat adták. A kiváncsiabbak, a lölséges nép Sandi vezetésével közvetlenül a korlát mellett, a fővezetőség kissé hátrább. Alig állottunk ott két-három pillanatig, a szemben levő kávéház lerraszán helyet foglalt embertömegből egy hatalmas darab aszszony fut ki, illetve be s egyenesen a színdarabot bámuló Sandi gyereknek rohan. No ezt a jelenetet csak látni lehetett és meghalni. S valóban csak egy csöpp tartotta, hogy abba a görcsös kacagásba, ami ott elfogott bennünket, hirtelen meg nem haltunk. Sandi a karjába kapaszkodó hatalmas aszszonyra tekint, nyakát a vállai közzé rántja, a sapkája után nyúl, s meglepetésében ajkát mosolyra erőltetve tűzvörös ábrázattal csak annyit tudott hebegni: «keit csókolom!» Majd két kezét csípőjére vágva görbe háttal hallgatta a nagy darab asszony mézesmázos szavait, miközben felénk-felénk pillantott, látszott, hogy szabadulni szeretne oda közénk, kik jobbra balra dülöngéltünk még mindig a nevetéstől. Ismertük a hatalmas asszonyt mindnyájan Magymarosról; a Sandi «nagynénije» volt, akival ő is csak a legutolsó nagymarosi kirándulás alkalmával ismerkedett meg Jenővel együtt, akit nagyon sajnált a nagy darab asszony — hogy Bécsben nem láthatta, lévén Jenő is unokaöcsse a nagynéninek. Mesélte a «nagynéni», hogy az ura is ott ül a kávéházban, s felajánlotta, hogy bemutat bennünket, de erre Sandi úgy megijedett, hogy jónak látta máskorra halasztani az ismerkedést és eltűnni a tömegben. Sokáig évődtünk a dolgon, végre kimondottuk a szentenciát; hogy «nemcsak Grácban van már minden embernek nagynénije, de a nagymarosit Bécsben is feltalálja.» Kitapasztaltuk az egész mulatóhelyet, öszszejártuk minden zegét-zugát, még az amerikai barlang-vasuton is ültünk, s éjfél után úgy fél egy óra felé igazgatóuk kalauzolása mellett óriási görbe utat téve szállásunkra tértünk abban állapodván meg, hogy reggel korán kelünk bekocsikázzuk a város nevezetesebb részeit, amely után megkezdjük utunkat a Dunán saját alkalmatosságunkon, a Bécsbe szerencsésen felérkezett nyolcasunkon. Az elhatározás csak elhatározás maradt, mert mi csak V28 órakor keltünk, s 8 órakori^ndultunk a várost megtekinteni. Hübschl volt a kalauz, ő magyarázott. Jártunk a ringen körös-körül, a Burg ban láttunk sok sok poszton ácsorgó magyar bakát, de császárt nem láttunk egy darabkát sem, csak a palotáját bámultuk volna, ha lett volna rajta bámulni való; olyan ütöttkopott állapotban volt, hagy a mi királyunk budai kastélya tündérpalota ahhoz a — Hübschl Kálmán szerint — elfuserált háztömeghez képest.